Trianon100 - mégis együtt, avagy pólóban, himnuszainkat énekelve

2020.06.03. 12:08

ÓKOVÁCS SZERINT AZ OPERA – 140. LEVÉL

Édes Néném,

ebben a levélben kevés nyekergés lesz, nehogy épp Trianonkor! Azt is tudjuk le az elején, nehogy már mások ebből töltekezzenek – az a hamis képzet még nekik is csak ártana. Hiszen 100 esztendeje mégsem sikerült legyilkolni Magyarországot. A döntés és a kataklizma után két évtizeden át – miközben lett volna és volt is baja elég határain belül – nemcsak talpra állt saját erejéből, de folyamatosan lobogott, nem múlt a vágya legalább a valóban magyar többségű területekért, az ott élő testvérekért. 1945 után a kommunisták érdemei elévülhetetlenek a nemzeti érzés és a történelmi felelősség kiölése kapcsán, és ráadásul több síkon gyalultak, hisz a „másfajta", az internacionális és szocialista testvériség nevében nemcsak gyomlálni, hanem transzformálni is próbálták kötődésünket a „szomszédos országok magyarul beszélő lakossága" iránt – aztán mégse sikerült. Amíg nem lehetett másképp, csak a parázs izzott, a kádárizmus bukása viszont az összetartozás reneszánszát hozta el, és ma az látszik: mennél békésebb mederben sikerül vezetni, annál szélesebb, szétterülőbb ennek folyama, annál mélyebb gazdasági és stratégiai folyamatokat indít el. Akire emlékezünk, az nem hal meg – sokszorosan igaz ez a külhoni magyarokra. Itt élnek velünk, remélhetőleg az idők végezetéig.

Mi lett volna, ha?

Ha ez a ragály nincs, a Magyar Állami Operaház június 4-én a hírhedt 16.32 perckor bekövetkezett országvesztés centenáriumán a – vírus miatt elmaradt megnyitású – Eiffel Műhelyház Bánffy Miklósról elnevezett színháztermében a Himnusszal kezdett volna, kivételesen az erkeli előjátékkal, tehát zenekarral, mert bár sokkal praktikusabbnak, demonstratívabbnak és a közö(n/s)séget aktivizálóbbnak érzem a puszta énekelt verziót, unisono, a capella, de sebzett lelkünknek jólesett volna az a lágy simítás, amit csak a mi szelíd Himnuszunk képes megadni. Azért a mi első főzeneigazgatónk legzseniálisabb műve ez: képes volt kivonni magát a máig nem múló kordivat győzelmi indulós himnuszainak determinációi alól, és megérezni, hogy Kölcsey versét habár elpattogni is biztos lehetne (számos ilyen istenes himnuszt zakatolnak más nemzetek, erre is érkezett egy tucat ilyesmi pályázat), de annak mély, fohászos értelmét csakis lírai muzsika bonthatja ki. De a Himnuszról még bővebben később.

Aztán az üstdob morgása közepette Kodály nyughatatlan zenekari bevezetője hangzott volna fel, majd a kórus sotto voce, tehát suttogva indította volna: „Mikoron Dávid nagy búsultába' baráti miatt volna bánatba'..." – imígyen szóla a híres Psalmus Hungaricus, amely 1923-ban, három évvel a kataklizma után sem tudott másról, mint arról szólni, hiába volt éppen 50 éve Pest, Buda és Óbuda egyesítésének.

Aztán a Galántai táncok következett volna, amely a nagyvilág számára hőn szeretett zenekari show-darab, kéttagú forma, nekünk meg a kétarcúság, a sírva vigadás szívbe markoló magyar műve. Majd szünet után a Székely fonó, Medveczky Ádám vezényletével, a lengyel Znaniecki pár év előtti, sokak számára katartikus rendezésében. Ez lett volna a „Trianon100 – Kodállyal" elnevezésű program, és éppen úgy ért volna véget este fél 7 tájban, hogy aki kíváncsi rá, még akár át is érhessen az Erkel Színházba, ahol hétkor elindul az István, a király, a nagy Szörényi-Bródy mű operaváltozatának premierje, amely a hangszerelő Gyöngyösi Levente tehetségét, sőt, annál is többet: műszeretetét dicséri. A produkciót Szinetár Miklós rendezi, tisztes kora dacára élvezettel, kifejezett kedvvel – mondanom sem kell, teljes szellemi és testi frissességben. 500 jelmezt varrunk hozzá Velich Rita tervei szerint, Horesnyi Balázs felel a díszletekért, nagyszabású produkció készül: csak hát e hét csütörtökén ez sem lesz bemutatva, reménykedünk az őszben.

És akkor ez mind nincs

Mi lesz akkor, ha mindez nincs? A kérdés jogos, és ahogy Kegyed felteszi, úgy kérdeztük mi is magunktól. Nem marad más, mint a digitális elérés, és akármennyire nem hiszek ennek az empíriára épülő csúcsművészeti élménynek, az operának és a balettnek – amit a mi kötelességünk „előállítani" – a bitekre konvertálhatóságában, annyira most mégis erre fanyalodunk. Lement már a hétvégéken, ünnepnapokon 24 előadásunk televíziós felvétele, nagy részét magunk készítettük saját stábbal, de leginkább archiválni, mert minket tényleg meg kell látogatni, ránk élő, nem holt időt kell szánni, az volna a cél. De mi lehet, amibe pár ezer magyarnál több kukkant bele, sőt, amit végig is néz? És ami a nemzeti intézményi jelleget úgy tükrözi, hogy a netán opera és balett ellen beoltott honfitársakat is megérinthetné?

Zebegény jutott eszembe, a trianoni emlékmű a hegyen, ahová a régi Magyarország különböző tájairól hoztak rögöket, és fennsíkján nemcsak kápolna áll, de az obeliszkek-oszlopok között belátni a gyönyörű Dunakanyart. Az emlék szomorú, maró, fájó, felkavaró, viszont a Duna kanyarulatát látni még félárbocos zászló is maga az életöröm, a jövő ígérete, amely előttünk áll. Ez nem öngyilkos hely, Zebegény felemeli az embert.

A másik: Szarvas. Szöges ellentéte a Duna hegyes kanyarulatának. Bár a Körös vize ott is magára vonja a tekintetet, tökéletesen sík vidéket old a folyó, azonban egy lelkes mérnök-tanár felismerése és későbbi igazoló számítások alapján is valóság, hogy itt, éppen itt, a holtág partjánál található az egykori Nagy-Magyarország mértani középpontja. Dombocska, azon kis szélmalom jelképezi a magyar origót, ahonnan ha a szélrózsa bármely irányába is indulnánk, a történelmi haza külső határát csak igen sokat utazva érnénk el.

Ide jó két hete érkeztek kollégáink, pótolhatatlan házi alkotónk, Venekei Mariann készített a kérésemre rövid, de igen megkapó koreográfiát Kodály eddig nem említett színpadi művének, az ugyancsak az Opera színpadán debütált Háry János zenekari szvit-változatának egy tételére, a Dal utolsó soraira. Szemfülesek kötekedhetnek, hogy a zene énekelt verziójában „Tiszán innen, Dunán túl"-t dúdol a vén obsitos és az ő Örzséje, de egyrészt a Tiszán tényleg túl vagyunk, másfelől gyönyörűen csillog a felvételen a Körös vize. Egy régi Ferencsik-lemez szól, az Opera muzsikusai játsszák, és egy szépséges ifjú pár lebeg a szépiába fordított füvön: Felméry Lili és Balázsi Gergely Ármin. (Mivel a balett végképp intim közelséget követel, házasságuk révén még az akkor jóval keményebb pandémiás problémát is kezelni tudtuk.) A kis filmetűd a Magyar Nemzeti Balett képviseletében hajt fejet az ősök emléke és azon döbbenetes tény előtt, hogy volt idő, amikor az örökséget nem tudtuk megtartani. Ma, száz évvel később más szelek fújnak, s ha más módon nyílik lehetőség a kapcsolattartásra, a „mégis együtt" érzésének kifejezésére, abban rájuk, ránk is számíthatnak.

Zebegény, a bezzeg-élmény

Zebegénybe múlt szerdán jutottunk el. Előtte hosszan latolgattuk, két nappal halasztottuk is az utat, szép lett volna verőfényben filmeket készíteni, de ebben a májusi áprilisban két azonos évszakú szomszédos órát se találni. Végül hol kivillant, hol visszabújt a Nap szerdán is, és a valóban félárbocra hagyott zászló alatt épp ilyen lehetett a kedvünk is. Nehéz ez a téma nekünk, mit tagadjuk – alapból is, most meg főleg. Jó hónappal korábban kértük kényszerszabadságon lévő zenekari és énekkari művészeinket, hogy önkéntes alapon jöjjenek el ide, alig egy óra kényelmes vonattal vagy autóval Budapesttől, kis séta fel, és ott ők is leróhatják közérthető módon azt a tiszteletet, amely a legnagyobb nemzeti kulturális intézmény aktív művészeinek erkölcsi kötelessége is. (Buszokat a járványhelyzet miatt nem volt tanácsos indítanunk.)

Köszönet illeti a zebegényieket: polgármester asszony engedélye nyomán a kollégákat közúton és a festői vasútállomáson is várták, az Opera pedig harapni- és innivalóról gondoskodott. Mert nem is egy, hanem összesen három különböző felvétel várt ránk azon a délelőttön, és a kollégákat bizony, végül három órán át fárasztottuk próbákkal, felvételekkel.

Arra gondoltam ugyanis, hogy az Opera művészei, akiknek Ybl-palotáját a dualizmus legfényesebb évtizedében szabály szerint és kizárólag a történelmi magyar haza területéről származó alapanyaggal, technológiával és mesterekkel volt csak szabad felépíteni, nos, hogy ez a társulat, illetve ennek a társulatnak zenekari és énekkari művészei énekeljék el mindhárom himnuszunkat itt. Készítsünk hozzá szép képeket, és toldjuk meg még valamivel: mutassa meg ki-ki a saját külhoni gyökérzetét! Mindenki helységet keresett magának, egy-egy határon túli településnevet, ahonnak családja, annak legalább egy ága, vagy ha nincs (én is így vagyok ezzel, nagyon veszprémi-zalai, egyhelyben topogó famíliákból jövök), akkor házastársa, barátja oldaláról szerezzen, amely vérvonal majd a gyermekekbe megy vagy már ment is tovább. De az is kapaszkodó, megtartó erő, ha a legjobb barátok lakóhelye vagy egy kedves, rendszeres nyári üdülőhely köt valakit oda.

Mindenkinek lett saját „neve", mindenki kapott is olyan operás pólót, amelynek hátára vastag betűkkel, hogy a kamera is lássa, rányomtattuk azt: lám, ez a kis magán-hátországunk adja össze a nagy, közös hazát. De még mást is tettünk a pólóra: 100 olyan magyar művész nevét, akik mind a mai államhatáron kívül születtek, Adytól Zrínyi Miklósig. Elképesztő ám a lista, mindjárt ide is szerkesztem Nénémnek, és biztos az is feltűnik majd, hogy mivel 2020-at írunk, 20 aktív operás művész nevét is az alfabetikus listába szerkesztettük, akik szintén külhonban látták meg a napvilágot, természetesen ők már a trianoni, sőt szinte mindőjük a bécsi döntések erejének elfogyta utáni (tehát a ma forma szerinti) világban.

A folytatáshoz lapozzon!

Előző
Következő