Imádság - különleges emlékezés a trianoni tragédiára

Mester Viktória
Vágólapra másolva!
Mezőtúron született, ott kezdődött minden a zenei általános iskolában - aztán a kis alföldi városkából indulva ma már a Magyar Állami Operaház egyik sokat foglalkoztatott, elismert operaénekesnője – csodálatos mezzoszoprán. Mester Viktória az egyik legkülönlegesebb, legegyedibb Carmen, de láthattuk többek között A rózsalovag Octavianjaként, Juditot formálta meg Bartók A kékszakállú herceg várában, és Isabellát alakította Rossini: Az olasz nő Algírban című művében. Mester Viktóriát külföldre is rendszeresen hívták - Párizsból, Bonnból és Berlinből érkeztek a felkérések. Ő végül Freiburgba szerződött. Aztán hazajött, mert megszületett a kislánya. „Nem bírtam nélküle. Nem akartam, hogy a kislányom szenvedjen azért, mert én a karrierre koncentrálok. Elsősorban anya vagyok, a legfontosabb a családom, és utána következik a karrier" - mondta az Origónak Mester Viktória. Trianon tragédiájának századik évfordulójára különleges videót készített, Imádság címmel, világhírű operaénekes férjével, Molnár Leventével és kislányukkal. Ezekben a napokban pedig Szegeden próbálja Händel Agrippina című művét, amelyet július közepén mutatnak be a szabadtéri színpadon. Augusztusban a Margitszigeten láthatjuk majd a Bánk bánban, amelyet Vidnyánszky Attila rendez. Interjú Mester Viktóriával.
Vágólapra másolva!

Amikor megérkeztünk, ön éppen Beyoncé-videókat nézett - azt mondta, a mozgást tanulmányozza. Hogy jön Beyoncé az operához?

A Szegedi Szabadtéri Színpadon mutatjuk be július 17-18-án Händel Agrippina című operáját. Három hete zajlanak a próbák. Éneklek egy duettet a produkcióban egy másik női szereplővel. A koreográfusunk pedig úgy álmodta meg a színpadi képet, hogy a táncos lányok a hátunk mögött - de még a kóristák is - valamiféle „beyoncés" mozgással vonuljanak be a színpadra. Ezt a mozgást nekem is követnem kell majd - ezért néztem a telefonomon Beyoncét, hogy mi az, amit még el tudok lesni.

Mester Viktória Fotó: Talán Csaba

A járvány miatt az elmúlt hónapokban minden koncertet, előadást töröltek. Mikor tudta meg, hogy mégis lesz Agrippina Szegeden?

Meglepő volt valóban, ugyanis eredetileg úgy volt, hogy nem mutatjuk be az előadást a járvány miatt. Néhány hete viszont megcsörrent a telefonom, és azt mondta a rendező: mégis lesz Agrippina. Pár nap alatt tanultunk meg mindent. A próbákat három hete kezdtük. A karmester Pál Tamás - csodálatos karnagy, a szakma egyik legnagyobbja. Még tegnap is recitativókat, szövegeket, áriákat egyeztettünk. Az első hét nagyon intenzív volt, de szerencsére elképesztően felkészült a rendezőnk, Pányik Tamás. Fantasztikus fiatal tehetség, éppen ezért gyorsan is haladtunk a munkával. Vígjáték lesz komoly elemekkel tarkítva. A címszerepet, Agrippina szerepét alakítom. Agrippina érdekes karakter - valójában most kezdenek formálódni bennem ennek az asszonynak az érzelmei. Igazi nő, aki a fiát, Nérót mindenáron trónra akarja juttatni, és mindenféle őrületet elkövet - hazudik, ármánykodik -, hogy a terve megvalósuljon. Lesznek jelenetek, amikor Agrippina igazán emberré, gyengévé válik. Ez olyan erősen kirajzolódik a groteszk szituációkban, hogy az mélyen elgondolkodtató. A koreográfus pedig Barta Viktória, akivel nem először dolgozom együtt. Nagyszerű próbafolyamat közepén vagyunk.

Mennyire áll önhöz közel a szokatlan koreográfia - például, hogy az énekes Beyoncé-mozgással megy be a színpadra?

Nagy szerencsém volt, mert Kovalik Balázsnál végeztem, és nem volt olyan, amit ne próbáltunk volna ki. A vizsgán két emelet magasságból másztunk le kötélen, alpinista felszerelésben. Kovalik Balázs mindig nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy színészi eszközökkel is alátámasszuk a történetet - akár a legszélsőségesebb módon. Aikidóztunk, futottunk és magaslatokról csúsztunk le. Ez olyan pluszt adott, amit később a karrierem során mindig tudtam használni. Volt olyan eset, hogy az utolsó napokban főszereplőváltás volt a Kerényi Miklós Gábor által rendezett Carmenben, hirtelen kellett beugranom az előadás előtt néhány nappal. Sok táncos koreográfia volt benne. Négy nap alatt be kellett vágnom mindent. A tánc, a mozgás nem jelent gondot - minden gyakorlás kérdése. Éppen ezért soha nem mondok elsőre nemet semmire, amit kér a rendező egy-egy próba folyamán. Először végignézem, átgondolom, és ha beleillik a produkcióba, akkor mindent megcsinálok, ami a fizikumomból adódóan működhet.

Mester Viktória fotó: Talán Csaba

Már gyerekkorában egyértelmű volt, hogy operaénekes lesz?

A családból senki nem volt zenész. Keringett egy mendemonda, hogy anyai ágon az egyik nagybátyám megtanult hegedülni autodidakta módon - ami végül is nagy tehetségre utal, hiszen a hegedű nem egyszerű hangszer -, de senki nem volt profi muzsikus. Édesanyám zenei hallása kitűnő, mindig észreveszi a hamis hangokat egy dalban, édesapámnak pedig a mély hangszíne és egyedi hangereje volt - valószínűleg ezeket örökölhettem tőlük. Azt mondták, hogy lényegében hároméves korom óta énekeltem egyfolytában.

Aztán már nem is volt más a fejemben, csak az, hogy énekléssel szeretnék foglalkozni. Mezőtúri lány vagyok, zenei általános iskolát végeztem. Volt egy csodálatos szolfézstanárom, ő fedezte fel, hogy szép a hangom. A kórusban akkor már - tizenévesen - szólókat énekeltem. Ő mondta, hogy felvételizzek a békéscsabai konzervatóriumba. Ott szolfézs-ének szakra jártam. A szüleim pedig büszkék voltak rám - soha egyetlen szóval nem mondták, hogy kellene valami más szakmát is tanulni. Mindig támogattak. Ezt azért fontos elmondani, mert nagyon sok fiatalt eltántorítanak a szülők. Nálunk ez szerencsére nem így volt. Úgy támogattak mindenben, hogy nekik sok közük soha nem volt a zenéhez.

Azért Mezőtúrról eljutni külföldi operaházakba nem kis teljesítmény.

Otthon, Mezőtúron mindenki ismerte a Mester nevet. Békéscsabán már senki. Tiszta lappal indultam. Amikor Békéscsabán végeztem, már ott is ismerték a nevemet. Budapesten megint a nulláról kezdtem.

Mindenért meg kellett harcolnom. Nem volt semmilyen protekcióm, egy kis alföldi városból jöttem, senki sem ismert.

A szüleim a szeretetükkel tudtak támogatni - és ez volt a legfontosabb. Azt hiszem, ez így volt jó. Megtanultam küzdeni. A szorgalmam és a kitartásom meghozta az eredményt. Ráadásul az a típus vagyok, hogy azért is megmutatom, mit tudok - főleg, ha valaki kételkedik bennem. A békéscsabai konzervatórium után először egy musicaltanodába kerültem. Ott Kővári Judittól nagyon sokat tanultam. Azt hiszem, a Jóisten vezérelt engem oda, mert Kővári Judit egy év alatt megszabadított attól a mérhetetlen görcstől, ami bennem volt. Ezután maximális pontszámmal felvettek a Zeneakadémiára. Ott Kovalik Balázs osztályába kerültem. Az elején tartottam tőle. Soha nem lehetett tudni, hogy mit gondol, kiket kedvel, kiket nem. Csak a szakmaiságra koncentrált. Azon dolgozott, hogy kirángasson minket abból a tipikus operaénekesi létből, ami nem természetes. Lehántotta rólunk a mesterkélt pozőrségeket. Reál-színjátékot tanított. Úgy gondolom, ő az én igazi színházi mesterem. Önállóságra tanított, gondolkodó énekeseket képzett belőlünk.

Mester Viktória Fotó: Talán Csaba

Azt mondja, nem lehetett tudni, hogy kiket kedvel és kiket nem kedvel - de én úgy tudom, hogy Kovalik Balázs igenis nagyon szerette önt.

Igen, de ez számomra később derült ki. Hihetetlenül összetartó, jó csapat volt az osztályunk. Éjjel-nappal próbáltunk, szerepgyakorlatokat végeztünk, mindig meg akartunk felelni. Kovalik Balázs pedig szigorú volt. Előfordult, hogy egy másfél oldalas Mozart-recitativón fél évig dolgoztunk. Szétszedtük, újra összeraktuk, aztán egyszer csak elkezdett valami működni. Megtanította, hogyan érjünk a másikhoz, hogyan nézzünk a szemébe. A csoporttársaimmal pedig nagyon szerettük egymást. Napokon, éjjeleken át agyaltunk, dolgoztunk, és végtelenül örültünk egymás sikereinek. Olyan energiaáramlás jött létre, ami mindannyiunk munkáját segítette. Aztán az egyik áriavizsgán Carment énekeltem. A partnerem Brickner Szabolcs volt. Emlékszem, hogy elkaptam egy mindenféle mesterkéltség nélküli energiát. Éreztem egy meleg, képzeletbeli „csápot", amivel elkaptam Don Josét - azaz a partneremet, Szabolcsot. Ez a láthatatlan energia kinyúlt a tanáraim felé is. Irtózatos sikerünk lett. Bevallom, féltem, hogy Kovalik mit mond majd. Mindenkit elemzett ugyanis a többiek előtt, és azt hittem, bedöngöl majd a földbe. De azt mondta:

Hihetetlenül jó érzés volt, hogy így értékelte a vizsgámat.

Ekkor már megnyugodott?

Persze, hogy nem. Nála nem volt olyan, hogy ha egyszer jó volt valaki, akkor attól kezdve mindenben elégedett volt vele. Minden nap küzdeni kellett. De voltak pillanatok - mint például ez a vizsga -, amikor kiemelt minket. Végtelenül hálás vagyok neki azért, ahogyan tanított minket.

Mester Viktória Fotó: Talán Csaba

Az egyetem után milyen álmai voltak?

Bizonytalan voltam - mint mindenki. De szerencsém volt, mert Kovalik Balázs megrendezte Csajkovszkij Anyeginjét még azelőtt, hogy lediplomáztam volna. Olga szerepét játszottam benne. A produkciót pedig átvette a Miskolci Színház, és utána öt évadot dolgoztam ott. Emlékszem, lement az Anyegin, és Selmeczi György kiírt egy meghallgatást a Carmenre. Előénekeltem, majd behívott az irodába. „Mit szól, ha megkínálom ezzel a szereppel?" - kérdezte. Én pedig faarccal válaszoltam, hogy megköszönöm. Aztán kimentem, és ugráltam örömömben. Őrület volt, mert ez volt az első szárnypróbálgatásom mint „femme fatale". Persze, még nem voltak meg az eszközeim, de olyan eszköztárat hoztam az egyetemről Kovalik Balázs miatt, amit később nagyon jól tudtam használni.

Nem a mesterkéltségre mentem rá, hanem arra koncentráltam, hogy ez a nő mit miért csinál. Az érzelmek foglalkoztattak. Egyszerűen éreztem Carment. Mi mozgatja, miért kerül bajba.

Később sokszor, több helyen énekeltem ezt a szerepet, és tovább mélyült bennem a Carmen-érzés. Közben volt egy meghallgatás Budapesten. Az akkori operaigazgató, Győriványi Ráth György hívott. Elmentem az Erkel Színházba a meghallgatásra. Ott találkoztam először Molnár Leventével, aki később a párom lett. A meghallgatásom végén Győriványi feljött a színpadra, és beszélgettünk néhány percig. Később tudtam meg, hogy nagyon sok előadást kapok tőle. Játszottam Verdi-, Puccini-, Mozart-, Rossini-operákban. Majd Kovalik Balázs igazgatósága alatt elénekelhettem a legszebb lírai mezzo főszerepeket. A legnagyobb élmény számomra Strauss: A rózsalovag című darabja volt, amelyben Octavian szerepét játszottam. Azt hiszem, hogy egy mezzoszoprán számára ez a szerep Isten ajándéka. Sokat dolgoztam, szorgalmasan, kitartóan, megalkuvások nélkül.

Mester Viktória Fotó: Talán Csaba

Külföldre is hívták nagyon sokszor. Melyek voltak a legemlékezetesebb külföldi fellépései?

Már a Zeneakadémián kerülgetettek a külföldi meghívások.

Jöttek delegációk, meghallgattak minket. Aztán levelet kaptam Bonnból, Párizsból, Bernből, Berlinből, hogy átvennének az ottani főiskolára. Versenyeken vettem részt, különdíjat kaptam Marseille-ben, Bécsben, és rendre mindenhol ajánlatokkal kínáltak meg.

A rózsalovag után is sokszor hívtak a világ számos országába, hogy ugorjak be a szerepre. Nem vállaltam túl sok külföldi fellépést. Végül a párom, Molnár Levente unszolására elmentem Freiburgba, ahová leszerződtem. Wagner Tannhäuserjével kezdtem, amelyben Vénusz szerepét játszottam. Aztán persze ott is volt Carmen, és Mozart: Cosi fan tutte című művét is játszottuk - bár ez utóbbit már nem fejeztem be, mert megszületett a kislányom. Nagyon nehezen bírtam nélküle - fellépésről fellépésre utazni, állandóan repülőn ülni. Megcsináltam húsz Kékszakállú herceg várát, és közben egyfolytában a kislányomra gondoltam. Nagyon nehéz volt. Komolyan veszem az anyaságot. Nem akartam, hogy a gyerekem szenvedjen azért, mert én a karrierre koncentrálok. Minden átváltott bennem abban a pillanatban, amikor ő megérkezett. Hajtott a becsület, hogy tökéletesen meg kell csinálni a szerepeket, de a lelkem százfelé szakadt. Ezért döntöttem úgy, hogy hazajövök, és itthon dolgozom tovább. Most is hívnak külföldre, és megyek is. De csak úgy, hogy egy-egy előadást mutatunk be. Lengyelországban játszottunk Kékszakállút, három nap alatt lement, és jöttem haza. Mexikóban hét napot töltöttünk, ahol elénekeltük Liszt Don Sanche című operáját- aztán irány haza. Nekem ennél több most nem lehetséges.

Elsősorban anya vagyok. A kislányom és a családom az első.

Addig, amíg például a Szegedi Szabadtéri Színpad felhív és felkér Agrippina szerepére, azt hiszem, jó helyzetben lévő énekes vagyok. Amíg Kovács János megkeres, hogy ha díjat alapítana, amit a feleségéről nevezne el, azt szeretné, ha én Sudlik Mária-díjas lennék, akkor azt mondom: megbecsült énekes vagyok.

Azt érzem, hogy két szerelmem van, a családom és a szakmám. Első a családom – értük mindenre képes vagyok. A munkámnak pedig minden pillanatát imádom: a színpad, a próbák és az előadások hatalmas örömet okoznak.

Mester Viktória Fotó: Talán Csaba

Ebben az évben az Agrippina után hol láthatjuk még?

Az Szegedi Szabadtéri Színpadon az Agrippinát - úgy tűnik - bemutatjuk. Természetesen a járványhelyzettől függ minden, de ebben a pillanatban biztatóak a körülmények.

Ezzel párhuzamosan már próbálom a Bánk bánt, amelyet a Margitszigeten mutatunk be augusztusban Vidnyánszky Attila rendezésében.

Ősszel lesz Carmen az Erkel Színházban, és beindul az évad. Remélem, mindent meg tudunk csinálni, amit terveztünk - nem szól közbe a vírus.

A járvány idején sem unatkoztak - láttam a videót, amit a párjával, Molnár Leventével készítettek. Ez Don Giovanni-duett volt - sajátos szöveggel. Hogyan jött az ötlet?

Leventétől származik, természetesen. Otthon ültünk, gondolkodtunk, hogy kellene valami bolondságot készíteni, amellyel bátorítani lehetne az embereket a karantén idején. Adódott ez a duett, és elkezdtünk rá szöveget írni. De nem sikerült először. Polcra tettük, de időről időre foglalkoztatott minket a dolog. Elővettük, tovább írtuk. Végül elkészült. Aztán gondolkodtunk, hogy hogyan vegyük fel. Jelmezben adjuk elő? Vagy ne? Nem akartunk teátrális videót, inkább csak egy kis otthoni, kedves, bátorító kisfilmet szerettünk volna. Aztán egyszer csak felvettük - otthoni ruhában, mindenféle mesterkéltség nélkül. Megnéztük, és úgy döntöttünk, így marad. Először nem akartuk feltenni az internetre, csak a kislányom óvó nénijének küldtük el. Ő mondta, hogy ez nagyon jó lett, azonnal tegyük ki Levente oldalára. Feltöltöttük. Aztán másnap láttuk, hogy több százezren nézték meg, rengetegen üzentek, hogy ez milyen jó lett - pedig mi csak egy kis geget akartunk, egy kis bátorítást a szigorú karantén idejére az embereknek, és szerencsére így sikerült.

Egy másik videót is találtam az egyik legnagyobb videómegosztón, amely megrendítő volt: Imádság a címe, és hárman énekelnek benne: ön, Molnár Levente – a párja - és a kislányuk. Milyen apropóból készült ez a videó?

Trianon századik évfordulójára készítettük el. A dal egy népdal, amelynek Imádság a címe. Szerettük volna, ha a kislányunk, Ajna is énekel benne. De nem akartuk az ötéves kislányunkat szándékosan tanítani, oktatni erre a dalra. Nem szerettük volna, ha úgy érzi: ez feladat. Inkább úgy gondoltuk, hogy egész nap énekelgetjük a dalt Leventével, és így Ajna is megtanulja - teljesen spontán. Napok teltek el, és egyszer csak hallottuk, hogy a kislányunk cérnavékony hangocskájával énekelgeti a dalt tökéletesen. Felhívtuk Szűts Apor zeneszerző-zongoraművészt, hogy írjon zongorakíséretet. Ezután elmentünk Márianosztrára, és ott felvettük a videót. Ez valóban egy imádság. Az szerettük volna, ha mindenki, aki egyedül van vagy elesett, erőt merítsen belőle.

A kislányuk hangja gyönyörű és hallása is tökéletes - ötévesen nagyon kevesen tudnak ilyen tisztán énekelni. Támogatnák, hogy ő is operaénekes legyen?

Mielőtt megszületett, megbeszéltük Leventével, hogy soha nem kényszerítjük semmire. Ha modern táncos akar lenni, akkor az lesz. Ha sportoló, akkor az. Ha a színházhoz lesz kedve, akkor ezer örömmel támogatjuk. De erőltetni semmit nem fogunk. Hiszem, hogy ha valamihez van az embernek tehetsége, azt akarja majd csinálni.