Székely Gáborral hosszú éveken át alkotótársak maradtak. Székely huszonnyolc évesen került a Szolnoki Szigligeti Színház élére. Mivel ragadta meg önt?

Találkozásunkkor egyike volt a színházi formanyelv megújításán dolgozó legizgalmasabb fiatal rendezőknek. Felkészültségéhez tartozott az előrelátás képessége. Egy évre előre tudtam, hogy milyen feladataim lesznek. Millió rajzot készítettem minden előadáshoz mielőtt a végleges változatra rátaláltunk volna. Vagyis folyamatosan dolgoztam, miközben az is megtörtént: egy hosszú munkafolyamat végén szembesültem vele, hogy a legelső rajz a legtökéletesebb kiindulópont. De mindig tudtam, hogy mit miért csinálok, miért vetek el valamit, semmi sem történt ad hoc. Székely Gáborral, ahogy az említett rendezőkkel sem fordulhatott elő, ami néhány szerényebb képességű kollégájukkal megesik olykor: már áll a díszlet, amikor azt kérdezik, hogy nem lehetne-e a jobb oldali ajtót áthelyezni balra?

Székely Gáborral egyik legnagyobb közös szolnoki sikerük a Boldogtalanok című előadás volt, amely Füst Milán műve alapján készült. A kritikák a díszletek kapcsán is áradoztak. Utóbb pedig egy színházi szakíró úgy értékelt: az előadás szép lezárása volt a szolnoki korszakuknak, egyben új távlatokat nyitott a Nemzeti Színház reformjainak megvalósításához – mely teátrumhoz nem sokkal később mindketten átigazoltak. Volt bármi titka a Boldogtalanok sikerének?

Meg kellett teremteni egy furcsa zárt világot, amelyhez kellett a megszokott egyéves felkészülési idő, és egy olyan ihletett állapot, amelynek lényege – végül is képzőművész vagyok, nem író – utólag megfogalmazhatatlan.

Díszlet a Füst Milán műve alapján készült Boldogtalanok című előadáson (1978)Forrás: Székely László

Miként emlékszik arra az időszakra, amikor Székely Gábor és a Kaposvárról odakerülő Zsámbéki Gábor határozták meg a fővárosi Nemzeti Színház művészi profilját?

A magyar színházművészet egyik ragyogó időszaka volt, melynek részese lehettem. Számomra legemlékezetesebb marad a Danton halála, a Troilus és Cressida, a Tarelkin halála és az Emigránsok című produkciók.

Mindamellett a Székely-Zsámbéki kettősnek feszültségei is akadtak a Nemzeti Színház társulatának meghatározó színészeivel. Ön abból mennyit érzékelt?

Nagyon is érzékeltem, és a véleményem is megvolt róla. A saját autonóm művészi világomra koncentráltam, mely a Székely Gábor által képviselt színházi ethoszt támogatta.

Ön is alapító tagja lett az 1982-ben Székely Gábor igazgatásával és Zsámbéki Gábor művészeti vezetésével önálló működését megkezdő Katona József Színháznak – amely akkor került ki a Nemzeti Színház kamaraszínházi státuszából. Ahogy tény az is, hogy hét évvel később, Székely Gábor távozását követően ön is eljött a társulattól. Ott is érzékelt bizonyos feszültségeket?

Igen, és Székely távozása után nem igazán találtam a helyemet a Katonában, ugyanakkor inspiráló feladatokat kaptam máshonnan, és ez vezetett a Nemzeti Színházhoz való visszatérésemhez. Engem valójában soha nem a színházpolitika és az intrikák érdekeltek, hanem az izgalmas, jó feladatok, és szívesen dolgoztam mindazokkal, akikkel szakmailag bízni tudtunk egymásban, függetlenül a politikai hovatartozásától és a színházi hierarchiában betöltött szerepétől.

Székely Gáborral kapcsolatban maradt?

Szakmailag külön utakat járunk, a róla nemrégen megjelent könyvben leírtam sikeres együttműködésünk minden lényeges vonását.

1991-ben a Budapesti Kamaraszínháznak lett alapítója, s még nyugdíjba vonulása után is tagja maradt a társulatnak, annak megszűnéséig. Önszorgalomból lett alapító tag?

Szűcs Miklós igazgatóval jó szakmai és baráti kapcsolatban voltam, az ő hívására vállaltam a színház létrehozásában a szerepemet.

Székely LászlóFotó: Csudai Sándor - Origo

Külön interjút érdemelnének operaházi munkái. Hosszan lehetne beszélgetni kiállításairól, nemcsak az itthoniakról, hanem prágai, párizsi, koppenhágai önálló és csoportos tárlatokról. Pályájának mindemellett egyik legkiemelkedőbb állomása Amerikához kötődik. 1994-ben Los Angelesben a Dodger Stadion arénájába tervezett díszletet a három világhírű tenor, José Carreras, Plácido Domingo és Luciano Pavarotti koncertjére. Kitől jött a felkérés?

Rudas Tibor, híres amerikai producertől kaptam a felkérést, akinek az Operaház akkori műsorigazgatója, Kürthy András mutatott be. Igazi amerikai szuperprodukció volt. Nem volt egyszerű, de szerencsém volt. A műszaki vezetőm egy ott élő, komáromi származású ízig-vérig profi szakember volt. Rengetegen dolgoztunk a feladaton, pl. az egész pályát le kellett borítani, hogy tönkre ne menjen a fű. Sok pénzt hoztam haza a szakmának, mivel a díszletek nagy része itthon, az akkor még létező Színházak Központi Műtermében készültek, innen vittek mindent Hamburgba, ott kerültek hajóra. Nagy élmény volt.

A hetvenes években kezdett tanítani a Képzőművészeti Főiskolán induló díszlet- és jelmeztervező tanszéken, melynek utóbb tanszékvezetője lett. Kapott is valamit a tanítástól, vagy elég öröm volt átadni a tudását?

Rengeteget tanultam a fiataloktól. A gondolkodásmódjukról, arról, hogy miként kezdenek hozzá egy darabhoz. Igyekszem kerülni a rutint, nagy inspiráció a fiatalabb generációk világlátása.

Egyik aláírója volt annak a nyílt levélnek, amelyben kiálltak a Színház- és Filmművészeti Egyetem modellváltása mellett. Abban mi inspirálta?

A mai oktatási és a jogi szabályozáshoz művésztanárként nem értek, de mivel hosszú éveket tanítottam a Képzőművészeti Egyetemen, valamint rövidebb ideig a Színművészetin, valamint Kaposváron is, így saját tapasztalatomból azt szűrtem le, hogy az alkotóművészeknek és az ezt oktató egyetemeknek időről időre megújulásra és többirányú szellemi innovációra van vagy lenne szükségük. Természetesen az intézményi hagyományok továbbvitele mellett fontos, hogy eltérő szemléletek is megjelenjenek a fiatalok oktatásának palettáján, melyhez hitem szerint az érintett tanárok érdemi szakmai párbeszédére lesz szükség.

Lehetetlen nem észrevenni, hogy mennyi Önnél jóval fiatalabb alkotóval van rendszeresen munkakapcsolata.

Igen, a teljesség igénye nélkül: Juronics Tamás, Eperjes Károly, Kálloy Molnár Péter, Blaskó Balázs, Oberfrank Pál és persze Vidnyánszky Attila. Nagyon sok inspirációt kapok ezektől a nálam generációkkal fiatalabb alkotóktól, frissen és fiatalon tartanak engem szellemiekben. Vidnyánszky Attila egy új hang a magyar színházi életben, ezért is szeretek együtt dolgozni vele, látásmódja, színházalkotói ethosza közel került hozzám, költői monumentalitása új tervezői kihívások elé állít. A Csíksomlyói passió, az Egri csillagok, a Sára asszony az utóbbi években hozzám közel álló feladatok voltak.

A Csíksomlyói Passió díszlete a budapesti Nemzeti Színházban (2017)Forrás: Székely László

Ön mire készül a következő évadban?

Legyen következő évad, borzasztó volt ez a karanténkorszak. Ha lesz évad, akkor dolgozom majd Donizetti Don Pasquale című operáján Kolozsvárott, a Nemzeti Színházban Hubay Miklós Ők tudják mi a szerelem című darabján, van egy felkérésem Egerbe is Csehov Sirályára. Ahogy további munkák is kilátásban vannak. Esetemben már nem egzisztenciális kérdés a munkalehetőség. Több annál. Az tart életben, hogy még mindig dolgozhatok.