Ókovács szerint az Opera – 146. levél

Édes Néném,

alig tettük ki a hírt, miszerint bő 5 hónap kényszerű némaság után az Opera fellőne egy artisztikus jelzőrakétát az égre, miszerint a mi teátrális műfajunk nyáron még populáris is tud lenni, s vele együtt még monumentálisabb, és máris látom Kegyedtől érkezni a sok kétséget, bizalmatlankodást. Pedig a hivatalos átadás előtt álló Eiffel Műhelyház parkjában egy hektáros, egybefüggő területén egy hatalmas, 300 m2-es színpadon felléptetni a magyar operavilág 20 jeles szólistáját, felsorakoztatni az Opera kórusát, és váltott zenekari összeállítással 3 felvonásban 3 órán át muzsikálni a legjobb művek legnépszerűbb részleteit a pandémiás szabályok teljes betartásával, szerintem méltó, és ma még ennél is több: szükséges esemény. Az pedig nyilván hab a tortán, hogy most pótolja 2016-os elmaradását minálunk a mai nemzetközi operasztárklub legfényesebb férficsillaga, Jonas Kaufmann.

2016 őszén, Simándy József 100. születésnapja tiszteletére rendeztünk tenorgálát 8 magyar művésszel, a kilencedik lett volna Kaufmann, aki három évvel korábban, Marton Éva jubileumi estjén lépett először honi színpadra: akkor, az Operaházban Grál-elbeszélést, Chénier-áriát (I. felv.) és külön a nagy magyar szopránnak „Dein ist mein ganzes Herz"-et énekelt, és természetesen azonnal új meghívást kapott tőlünk, hisz mindenkit elvarázsolt. Sajnos azonban három évvel később mégsem tudta abszolválni a koncertet, megbetegedett – talán sokan emlékeznek arra is, hogy az a mexikói tenorista ugrott be helyette, aki a megelőző évben emlékezetes Otellónk volt az új produkcióban: Rafael Rojas (különösen Radames románcát tette oda úgy, hogy az Kaufmann csalódott rajongóit és Simándy József tisztelőit is elsöprő tapsra ragadtatta).

Nos, újabb négy évnek kellett eltelnie, hogy Kaufmann naptárjába beférjünk – a türelmetlenség mellett ez garancia is arra, hogy amit várhatunk, arra a világ minden pontján lázasan készülnek a szervezők, s a közönség tagjai egyaránt. Biztos leírtam már: Jonas ember maradt, hét éve is maga érkezett a hátára csapott frakkal, közvetlen volt, őszinte elfogódottság áradt belőle Marton Éva közelségében, és mivel épp előtte zajlott az egyik legpusztítóbb dunai árhullám – az ő országát, Németországot is rettenetesen megviselte –, a Bazilika elé épített kivetítőt néző sok száz operarajongóhoz is kiment (erre az egy órával elcsúsztatott élő közvetítés miatt volt módja), és 5 ezer eurót tett esti gázsijából az áldozatoknak gyűjtő perselybe.

Ezt a sztárt várjuk tehát most vissza. Nem, nem a magyarokat szorítjuk ki, hisz a monstre gála első két harmadában csak kedvenc magyar művészeink lépnek fel, s őket úgy választottuk ki, hogy az elmúlt egyéves időszak műsorváltozásainak legnagyobb veszteseit kárpótolhassuk valamelyest (ez a program a korábbi tervekben „We Love Eiffel" munkacímen futott, és követi egy másik is, másik összeállítással valamikor októberben, annak egyelőre „Korona-gála" a projektneve). Akik most, augusztus 19-én este fellépnek: Balga Gabriella, Bátori Éva, Boncsér Gergely, Fodor Bernadett, Fried Péter, Haja Zsolt, Kálmándy Mihály, Keszei Bori, Kovácsházi István, László Boldizsár, Meláth Andrea, Palerdi András, Rálik Szilvia, Schöck Atala, Szabóki Tünde, Szántó Andrea, Szegedi Csaba, Szemere Zita, Szvétek László és Wiedemann Bernadett – szigorúan betűrendben itt, a levélben. Nem úgy viszont a színpadon!

Néném írja, hogy ketten aznap este máshol is fellépnek... Így van, a margitszigeti Bánk bán-produkcióban (arról még később, mindjárt). Kérem, ne irigyelje most senki, ha úgy hozza a sors és a két érintett művész „piaci értéke", hogy 5 hónap hallgatása és 0, azaz nullaforintos keresete után egyetlen áriát előadnak a mi szabadtéri hangversenyünkön, majd még képesek – mert képesek! – 100%-on abszolválni szerepüket a Szigeten is. Miattuk kezdünk a tervek szerintihez képest egy órával előbb, ez a két művész, Kálmándy Mihály és Boncsér Gergely indítják majd a mi Parkfoglalónkat, hogy teljes nyugalomban átérjenek a két órával később startoló operaelőadásra.

És ha már itt tartunk. Aki részese a margitszigeti és az operai szervezésnek, mind világosan tudja, de egyébként az internet sem felejt, hogy a különféle előadók részvételével magvalósuló, a mienktől nyilván eltérő, habár ugyanazon nagyszerű rendezőtől, Vidnyánszky Attilától való Bánk bán-produkció premierjét eredetileg augusztus 20-ra hirdették a Margitszigetre. A május 18-i bejelentés után fixáltuk Jonas Kaufmann-nal a mi dátumunkat szándékosan úgy, hogy ne egy napra essünk, már csak a közös művészek miatt sem, de az is igaz, hogy számomra a tűzijáték kikerülése és a négynapos ünnepi hétvége elé történő becsúszás is praktikus érvnek tűnt. Aztán mindenféle történt: az utcai karanténkorlátozások megszüntetésének eufóriájában a kormány sosem látott méretű tűzijátékot tervezett, erre a margitszigetiek egy nappal előrehozták magukat, ne fedje egymást a két program, tűzijáték és opera – mi viszont ott álltunk egyelőre a kommunikációs árnyékban, de már megkötött szerződéssel, ugyancsak augusztus 19-re, 19 órára.

Szigorúan tartottam magam ahhoz, hogy addig nem hirdetjük az eseményt, míg az utolsó kiszámítható kormánydöntés meg nem születik: ez a tegnapelőtti bejelentés adta meg számunkra a zöld utat, nem korlátozták tehát az ültetett nézőterek műsorszolgáltatását (erről is még később). A kormány a tűzijátékot viszont már két héttel korábban lefújta, és ekkor élt bennem némi remény, hogy a Bánk bán talán visszamegy az ünnep estéjére, de most, mikor e sorokat Önnek írom, a Szabad Tér hivatalos honlapja rendre 19-ét, 20 órát hirdet. Valószínűnek tartom, hogy már nem volt módjuk visszarántani a rudat – van ilyen. Mi viszont, kedves Néném, ha nem nagyon nagy baj, ettől még a magunk rendezvényét, úgy is, mint a legnagyobb magyar kulturális intézmény nyári legfontosabb alkalmát, megtartanánk.

Gondoljon bele: Budapest művészeti életére oly büszkék vagyunk, mert akár egy hétköznapon is egyszerre tud tömve lenni az Operaház, az Erkel Színház, a Müpa és a Zeneakadémia, vagy akár a BMC. Hát ugyanez a nézői tömeg annyi hónap szilencium után miért ne tudna e két helyszínre is szépen eloszlani? Mi egy órával előrébb hoztuk magunkat, hogy a Bánk kezdését ne zavarjuk, és őszintén sok sikert kívánunk a kollégáknak, ugyanakkor a magyar opera nagy ünnepévé kívánjuk tenni Parkavatónkat, amely megelőlegezi az Eiffel Műhelyház teljes, valószínűleg októberi avatását is.

És még valami, az ültetés. Néném rosszul látja: nincsenek tiltva 500 fő feletti rendezvények úgy általában. Hogy is mernénk ilyet tenni, állami intézményként az állam rendelkezéseit be nem tartani? Csak a NEM ÜLTETETT rendezvényeknek van férőhelyes korlátja, a bizonyos 500-as szám. Valójában folyamatosan működik a Fővárosi Nagycirkusz is, pedig az ráadásul beltér, a friss hír szerint működnek tovább is, csak az ültetést hézagosítják. Hallott valaki ott képződött gócról? Nem, mert hatalmas a légtér, és mert vigyáznak, fertőtlenítenek. De pl. az Apostol együttes is megtartja jubileumi koncertjét a Sportarénában, oda aztán a cirkuszépület ötszörös kapacitása is elfér, de az is ültetett, nyugis rendezvény, nagy kubatúrájú és figyelmesen karban tartott helyen – nagyon más, mint a sokezres, küzdőteres, alkoholos és ottalvós nyári rockfesztiválok világa.

Ami Eiffel Műhelyházunk parkja természetesen szabadtér, amelyet különben Kodály Zoltánról szeretnék elnevezni, hiszen az ő természetjáró alakja igazán illik az Opera első füves-fás területéhez, magyarsága, horizontális kultúraszervező életműve pedig a mi céljainkhoz, és színpadi műveit is mind az Operaház számára szerezte. Viszont egy volt vasúti főműhely meg azért méltó Kodályhoz, mert nincs még egy zeneszerző, aki konkrét vasútállomáson született volna – csak ő!

Szóval, a mi parki nézőterünk bruttó 10 ezer négyzetméteres, magyarán tényleg egy hektár körüli. Ennél nincs ma nagyobb idehaza. Ha ebbe a hatalmas térbe leteszünk 2020 széket, azokra név szerinti jegyeket adunk ki, hőmérőkaput működtetünk beléptetésnél, ha orvosi szolgálatot és rendőri biztosítást tartunk fenn, fertőtlenítő készülékeket állítunk, és a Jóisten szabad ege alatt eltöltünk így egy estét – aki maszkot is szeretne húzni, nyilván megteheti –, nemhogy nem kockáztattuk, hanem egyenesen óvtuk az egészségünket.

Miért? Mert az egészség nemcsak testi, de lélekállapot is. Ünnepeljünk végre, hogy legyen mire emlékeznünk, ez az este mottója. Hisz ugyan ki tudná ma megmondani, hogy az Opera eiffeles Parkfoglalója ezrek számára nemcsak a szilencium végét jelentő katartikus este lesz-e, hanem egyben egy újabb alámerülés előtti utolsó emlékezetes éjszakája is?

Nekünk sok dolgunk van, az Opera alapító okiratának feladatlistája lelóg a pincébe. Az viszont nincs benne, csak az összes ponttal körülírva vagyon, hogy a mi legfőbb dolgunk a lelkek ápolása, relaxációja, restartja és töltése. Ezért dolgozunk, küzdünk – hogy azzal most Nénémet már ne is fárasszam, mennyire fontos egy hatalmas munkaszervezet, bő másfélezer tagját (felmérhetetlen értékű emberi tudás és tehetség!) célokkal, feladatokkal ellátni, ambíciójukat fenntartani, megélhetésükről értelmes és hasznos programok által gondoskodni, legalább az adott keretek között.

Úgyhogy ne tamáskodjon, hanem igyekezzen, mert lemarad a Parkfoglalóról!!!

„Zsdú átvétá, kák szálávej létá!"

Szilveszter

2020. augusztus 2.