Németország egyik legsikeresebb zenei producere - így mutatja be a legnagyobb svájci lap, a Weltwoche Leslie Mandokit, akivel hosszú interjút közölt. Leslie Mandoki többek között olyan hírességekkel dolgozott együtt producerként, mint Lionel Ritchie, Jennifer Rush, Phil Collins. A lap felidézi azt is, hogy 1975-ben, 22 esztendős rockzenészként a kommunista Magyarországról Nyugatra ment, ahol szinte mindent a nulláról kellett újrakezdenie. Kemény, szívós munkával, lépésről lépésre hozta létre München közelében a Starnbergi tó mellett a nemzetközi hírű, több nagy stúdiót magában foglaló zenei vállalkozását. A lap megemlíti, hogy olyan nagy német autókonszernek számára dolgozik zeneszerzőként és producerként, mint az Audi vagy a VW. Így például minden Audi A 8-as tulajdonos, amikor beszáll az autójába, egy olyan dallamot fog hallani, amit Mándoki szerzett - írja a lap. Angela Merkel felkérésére zenei rendezőként közreműködött a kancellár választási kampányaiban. A magyar származású zenész az FC Bayern számára is komponált több indulót. 2019 végén jelentette meg nagyívű jazzrock dupla lemezét „Living in the Gap + Hungarian Pictures" címmel a Soulmates zenei formáció közreműködésével, amelyben olyan nevek szerepelnek, mint a Jethro Tull frontembere, Ian Anderson. 

Mandoki mindig választékosan fogalmaz, széleskörű műveltsége lenyűgöző" - írja a Weltwoche szerzője, aki hozzáteszi, jelenleg éppen Dosztojevszkij műveit olvassa újra, mellette Bartók Béla műveit hallgatja. A koronavírus-járvány tulajdonképpen „szilenciummal" sújtotta, eltiltotta a szakma gyakorlásától. A közönség nélküli zenészéletet szörnyű csapásnak tartja. A 67 éves családapa felesége orvosnő, három gyermekük van - zárja a felvezetőt a Weltwoche. Alább a teljes interjút közöljük.

Mandoki úr, ha most belehallgat a világ épp aktuális hanganyagába, mi jut eszébe a hangzásról?

Egy sötét alagútban vagyunk, Wagner-zenét hallunk, néha Miles Davist is, és kinn, az alagút végén egy csodálatos progresszív jazzrock-banda zenéje szól, ami bizakodással tölt el, nagyjából olyan hangulatot árasztva, ami a Woodstock-hangzást juttatja az eszembe, de a mai kor friss és fiatalos hangesztétikájával. Az ifjú rebellisek az öreg rebellisekkel együtt játszanak, több odafigyelésért, szembeszegülve a kapzsisággal és az egoizmussal, az összetartozásért és megosztás ellen.

Ha ön a mostani általános őrületet egy hangszalagon sűrítené össze, milyen eredményre jutna?

A hanganyag súlyos moll-hangzású lenne. Igencsak borongósra sikerülne. El kellett magyaráznom a gyerekeimnek: még a legkeményebb hidegháborús időkben is néhány országban okosabb emberek tartózkodtak a parancsnoki hidakon, mint ma.

Leslie MandokiForrás: TV2

Egy ilyen helyzetben a zene a józan észnek és a reménynek az utolsó oázisa. Vagyis az üzenet így hangzik: még nincs minden veszve.

Természetesen. Ki kell törnünk a szűrőburokból és visszhangkamrákból. Vissza kell térnünk egy toleránsabb, türelmesebb és figyelmesebb, szolidárisabb, megértőbb, emberségesebb világhoz, amely persze a részvétlen, lelketlen, türelmetlenséget nem tűri. Ez a progresszív rock, a jazzrock üzenete, azé a zenéé, amit mi is játszunk. Mihail Gorbacsov mondta nekem itt a stúdiómban, hogy annak idején azért tiltották be a progresszív rockzenét a Szovjetunióban, mert ez a zenei hangzás a szabadságot és az ellenállást testesítette meg. Nem véletlen, hogy mind Sztálin, mind Hitler számára a jazz szabadsága ördögtől való volt. A Szovjetunióban könnyen a Gulagon találta magát az, akinek szaxofonja volt. Goebbels a jazzt a szabad zűrzavar háttérzenéjének nevezte. Jómagam mindenesetre a szabadság eme zűrzavarának, ennek „rendetlenségének" a legeltökéltebb szószólója vagyok, a zene ugyanis az én értelmezésemben egy jobb világot teremt, hiszen a bennünk meglévő közöset hangsúlyozza, anélkül, hogy korlátozná a sokszínűséget és a szabadságot.

Mit jelent a rock'n'roll az ön életében?

Forradalmiságot, lázadást egy jobb világ megteremtéséért. Szembeszegülést. Az együttműködésért való kiállást.

A rock'n'roll ideje vajon végleg lejárt?

Van egy technikai jellegű probléma. A rock'n'roll albumzene. Viszont a paradigmaváltás az albumot eltünteti. A progresszív rocknak nehezebb a streaming-technika és -tartalmak közepette megtartani a pozícióit. Az art-rock, mint összművészet (Gesamtkunstwerk) szertefoszlik, alkotóelemeire bomlik az algoritmusok sűrűjében. A playlist megöli az albumot, mint művészi formát.

Továbbra is fontos ön számára a rock'n'roll, vagy inkább a bluest, a jazzt, esetleg a
klasszikus zenét részesíti előnyben?

Producerként sok területen vagyok otthon, ez a munkámmal járó kötelesség is egyben. Művészként a progresszív rock áll közel a szívemhez, erre a zenére pedig a jazzrock mindig hatással volt.

„Az élet első 50 éve a szöveg, a többi csak lábjegyzet." Önre is vonatkozik Arthur Schopenhauernek ez a mondata?

Nem, én a holnapban élek, a gyermekeim világában élek, és komolyan gondolom, hogy a jövő zenéjét írom, és én magam is alakítom a mai világ hangzását.

Egy bizonyos életkoron túl könnyebb vagy nehezebb megtalálni a dallamot?

Művészi ihletben nálam nincs hiány, viszont a saját magammal szemben támasztott művészi igényeim az évek előrehaladtával egyre nagyobbak lesznek. Abban a megtisztelő privilégiumban volt részem, hogy évtizedeken keresztül élvezhettem a közönségemnek és sok nagy tehetséggel megáldott világsztár művésznek a bizalmát. Ezért mindig csak akkor lépek színpadra, csak akkor kezdem el a stúdióban a felvételt, ha meg vagyok győződve: ez most a legjobb munkám lesz. Ma már nem szokás csípőből lőni. Minden egyes hangnak, minden mondatnak nemcsak hogy „ülnie kell", hanem olyannak kell lenni, mintha kőbe vésnénk. Minél több évet tölt el az ember zenével, annál világosabban látja: minden új mű egyben életmű is, örökség az utókor számára.

Mi a titka egy sikeres dallamnak ön szerint?

Azonnal és végleg meg kell, hogy ragadja az embert, és azt soha nem szabad megunnia.

Művészként miben foglalható össze üzenetének a lényege a világ számára?

Legyünk nyitottak az iránt is, ami ellentétes a saját véleményünkkel. Kerüljünk közelebb egymáshoz a zene által. Én a sok-sok megosztottságot szeretném áthidalni. Ezt az összekötő kapcsot, összekötő szerepet hiányolom ma a világban. Nagyon hiányolom. Ezért kapta az új albumunk a „Living in the Gap + Hungarian Pictures" címet. A zene - dialektikus megközelítésben - a legfontosabb összekötő kapocs az emberek között.

Mándoki László - művésznevén Leslie Mandoki - Németországban élő magyar zenész és zenei producerFotó: Csudai Sándor - Origo

Másként tekint a világra a koronavírus-járvány kitörése óta?

Igen. Felteszem magamban a kérdést: az, amit most a gazdaságban ösztönzőleg újraindítunk, vajon valóban igazságos lesz-e a jövő nemzedéke számára? Nem gondolom. A fiatalok és az öregek között túlságosan mély árok húzódik. Nagyobb odafigyelésre van szükségünk. Épp most dolgozom A „Wake Up" című dalomon. Pokolian vigyáznunk kell, hogy az unokáink pénzét ne pazaroljuk el elavult struktúrákra, ahelyett, hogy egy jobb világot építenénk.

Melyik a valaha írt legjobb szerzeménye? Mire különösen büszke?

Nagyon gazdag a popirodalom termése, a barátaim és zenésztársaim pedig egy csomó nagyszerű művet komponáltak. Hogy velem mi a helyzet? Én mindig teljes erővel az éppen aktuális munkámra összpontosítok, vagyis itt és most a legújabb albumunkra, amely épp most jelenik meg az USA-ban.

És mi az, ami a legújabb albumában a legközelebb áll a szívéhez?

„Turn the Wind". Ezt a dalt akkor írtam, amikor az album már majdnem kész volt. A zongoránál ültem, és egyszerre csak szabályosan előtört belőlem. Ez a dal azért olyan különleges, mert benne mindent összefoglalok, ami pillanatnyilag foglalkoztat.

Vannak olyan dalok, amelyek személyesen közel állnak önhöz, de a közönségnek nem nyerte meg a tetszését? És ha igen, fáj-e önnek, vagy nem törődik vele?

Igen, tud fájni, és erre vannak példák is. Mindkét variációra egyébként. Néha egy dal teljesen váratlanul kimagasló sikert ér el. Máskülönben én kevésbé vagyok dalíró, inkább csak zenévé és szöveggé formálom azt, amit az élet mutat nekem, mert tulajdonképpen az élet írja a dalokat. Én csak leírom, és aztán megszólaltatom. Én csak – hogy úgy mondjam – lejegyzem a dalokat, amiket az élet ír, miközben természetesen átélem, megélem a dalokat.

Mi különböztet meg egy dalszerzői képességekkel megáldott zenészt egy olyan zenésztől, aki egyébként jó, de nem ír számokat?

A fókuszálás. Az odaadás. Az arra való készség, hogy mindent beleadjon, és sok-sok plusz mérföldet megtegyen. Az embernek a tudását, egész erejét egy gyújtópontba kell összpontosítania. Az összes akadályt célratörő energiával le kell tudni küzdeni, s közben a szakmánk egészét a maga összetettségében, minden egyes szegmensében élettel kell megtölteni.

Van olyan zenei irányzat, amivel semmit sem tud kezdeni?

A Dixieland.

A legtöbbet hozta ki a tehetségéből?

Túlzás lenne a részemről ilyet állítani. De ha egy koncert után hangos ovációval jutalmaznak, akkor úgy érzem, mindent megtettem, hogy eljussak a teljesítőképességem határáig, az pedig különleges megtiszteltetés és felemelő érzés, hogy az ilyesmit újra meg újra megélem New Yorktól Londonig.

Leslie Mandoki világsztárokból álló zenekara, a Mandoki Soulmates koncertjén a Budapest Parkban 2017. augusztus 8-ánForrás: MTI/Mohai Balázs

Mi az, amit megbánt az életében?

Az a pech ért, hogy a vasfüggönyön túl nőttem fel. A menekülésem után volt néhány elvesztegetett évem, amíg sikerült megtalálnom Nyugaton az új koordinátarendszeremet. Szinte a nulláról kellett mindent újrakezdenem. 22 évesen készen álltam a világkarrierre, ehhez képest egy menekülttáborban kötöttem ki, és mindent újra kellett tanulnom.

Akkor is zenész maradt volna, ha nem lett volna nagy sikere?

Egészen biztos. Tulajdonképpen három pálya közül választhattam: Festő, költő, zenész. Valójában még mindig e három hivatás között ingázom.

Ki írja a szebb melódiákat? Az élet vagy a halál?

Az élet. A fájdalomból hihetetlen dalok keletkeznek, a fájdalom inspirál, de én az életet szeretem. A létezés örömét semmi nem fékezheti bennem.

Van olyan dala, amelyiknél úgy érezte, hogy súrolja a tökéletesség határát?

Igen, sok ilyen van. Addig gyötröm, kínzom magam, amíg nem érzem ezt. Az új duplalemezemmel kiállok mindenki elé – íme, ez a mű minden ízében tökéletes - ez a legjobb, amit nyújtani tudok, és tekintsenek úgy rá, hogy ezt örökségnek szánom.

Melyik dalát szégyelli? 

Meglepő volt számomra, hogy 1979-ben popsztár lett belőlem. Ez így nem volt betervezve. Voltak olyan pillanatok az életemben, amikor nem szívesen beszéltem róla. Amikor a gyerekeim kicsik voltak, felfedeztek a könyvtáramban egy, a Dschinghis Khan zenekarról szóló könyvet. „De apa" – „te nem szoktál farsangi bulikra járni, mi a csuda ez itt?" És akkor döbbentem rá, hogy soha nem mondtam el a gyerekeimnek, hogy valaha popsztár is voltam.

Miként rendezi el magában ezt a bizonyos Dschinghis Khan „közjátékot"?

Ma már csak mosolyogni tudok rajta. Mindenki rákényszerülhet egyszer az életben, hogy olyan munkát végezzen, ami nincs ínyére. De ettől függetlenül sokat tanultam ebben az időszakban.

Ki az ön szemében minden idők legnagyobb dalszerzője? És miért?

Frank Zappa és Ian Anderson. Azért, mert ők bebizonyították, hogy a popzene ugyanolyan jelentős lehet, mint a komolyzene.

Ki tekinthető korunk Frank Zappájának?

Talán Sting. Vagy Steven Wilson.

Hogyan ítéli meg Lady Gagát?

Nagyon tehetséges és nagyon intelligens művésznőnek tartom.

Milyen zenét hallgat épp most?

Tegnap éjjel Bartók Béla vonósnégyesét hallgattam. Tegnapelőtt pedig a fiam playlistjét.

Melyik zenész volt a legtehetségesebb, akivel eddig együtt dolgozott?

Abban a nagy megtiszteltetésben lehet részem, hogy a legnagyobb tehetségekkel játszhatok együtt és zenéjüket felvehetem a stúdióban. Az énekesi adottság tekintetében Chaka Khan a legtisztább, igazi istenáldotta tehetség. A hangszeres-zenész kategóriában pedig Cory Henry, aki a jelenkor Herbi Hancock-ja. Mindenesetre Chaka korunk legnagyobb tehetséggel megáldott énekesnője, Cory kivételes tehetsége pedig olyan, mint a zenei őserő maga. Nagy megtiszteltetés, hogy együtt játszhatok e két művésszel.

Leslie Mandoki Franciaországban, Cannes-ban, 2017-benForrás: Getty Images/2017 Getty Images/Olivier Anrigo

Miért van az, hogy a magyar férfiak gyakran viselnek hosszú hajat és bajuszt?

Jó kérdés. A mi esetünkben ez úgy volt, hogy konzervatóriumi diákként a kommunista párt szabta meg, kinek milyen hosszú haja lehet. Az egyetlen, amit engedélyeztek, az a bajusz volt, így hát mindjárt az elején elkezdtem növeszteni. A hosszú haj csak később jöhetett, az érettségi után. A hajviseletem amolyan lázadás volt a kommunisták maradiságával szemben.

És miért van az, hogy a haját és a bajuszát soha nem vágatta le: ez vajon az „image-megőrzés"-nek tudható be, vagy pedig az ifjúság utáni nosztalgia?

Szeretem és folyamatosan újraélem, illetve megélem az ifjúságomat. Olyasvalaki vagyok, aki sok szempontból sohasem nőtt fel igazán, én az ifjúkori idealizmusomat, a renitens lázadó hozzáállásomat soha nem veszítettem el.

Érdekli önt a politika?

Igen, ha lehetőség van a politika alakítására. Már 16 éves koromban is politika iránt érdeklődő zenész voltam, és a mai napig az vagyok. A politikai élet felszínén zajló kicsinyes, destruktív vagdalkozás idegesít. Jómagam a hidegháború gyermeke vagyok, és nagyon hálás vagyok azért, hogy Reagennek és Gorbacsovnak sikerült átszakítaniuk a vasfüggönyt. A magyar honfitársaimnak is hálával tartozom. 1956-ban hazaküldték a szovjet tankokat, de a kommunisták visszajöttek, miután a Nyugat elárulta a magyarokat. 1989-ben a magyarok szabadságvágya újra felszínre tört, akárcsak 1956-ban. A magyarok voltak azok, akik elsőként bontották le a vasfüggönyt, és a szabadságért indított küzdelmük, élén Orbán Viktor diákvezérrel, győzelemmel végződött.

Keith Richards egy helyütt úgy fogalmazott: Aki a rock'n'roll-ban politikai üzenetekkel hozakodik elő, annak le kell tennie a gitárt és a szószéket kell választania.

Én vállalom, hogy számos alkotásom tartalmaz politikai üzenetet. Nagyszerűnek tartottam annakidején, amikor Willy Brandt ellátogatott egy olyan diktátorhoz, mint Brezsnyev, azzal a céllal, hogy megszűnjön a vasfüggöny. Az embereket össze kell hozni, nem elválasztani és megosztani. A művészeknek mindig ki kell állniuk a szabadságért.

Ma már nincs hidegháború, ugyanakkor törésvonalak vannak Európán belül.

Ezt én is így látom. Több megértéssel kell viseltetnünk egymás iránt. Az egyes nemzeteknek más-más történelmi tapasztalatuk van, és teljesen helyénvaló, hogy mentalitásbeli különbségek vannak közöttük. Ezt tiszteletben kell tartani. Vegyük példának Svájcot. Svájc mindig szabad ország volt és az is maradt. Nem viselt idegen jármot. A magyar történelem a legkegyetlenebb leigázások története: ez az ország Kelet és a Nyugat találkozásánál többször is keservesen megtapasztalta idegen hatalmak igáját. Így alakul ki egy-egy nép karaktere, és így alakulnak ki a különbségek is. Bizonyos népek számára a szabadság magától értetődő, megint másoknak az újdonság erejével ható csodálatos valami, vagy éppenséggel olyan érték, amit konkrétan 31 évvel ezelőtt önerőből vívtak ki.

Dürenmattal fogalmazva: Svájc is börtön, de olyan börtön, ahol az őrök és a fogvatartottak
ugyanazok.

Svájc a sors különös kegyeltje. De vajon miért? A svájciak sohasem éreztek késztetést, soha nem horgadt fel bennük a vágy, hogy megmondják más országoknak, hogyan éljenek. Fontos különbség: Nekünk Németországban sajnos van egy ilyen habitusunk.

Európa csak akkor lesz erős, ha a különbözőségből és a sokszínűségből merít erőt.

Ezen a téren is Svájc szolgál kiváló példával. Éppen a nagy regionális különbségek miatt olyan szeretetreméltó és egyúttal vonzó is mások számára. Ezért a sokszínűségért küzdök én is zenészként, ahogy soulmate-zenésztársam Udo Lindenberg is egy színes köztársaságért, egy színes Európáért száll síkra.

Netán a mai EU felé megfogalmazott halk kritikát olvashatunk ki a fentiekből? Túlzott egyszínűség?

Természetesen. Ez okozta a Brexitet is végső soron. A britek nélkül az EU nem lehet teljes. A britek távozása tragikus történet. Nagyon fognak hiányozni. Amolyan korrektívum szerepük is volt, korrigáló tényezők voltak, nem beszélve arról, hogy mindig is a sokszínűség mellett tették le a garast. Igen, az EU-nak a sokszínűséget szem előtt tartva szervesen és alulról kell növekednie.

Más szóval: több verseny szükséges.

Persze. Mindig egyes országok mutatnak példát másoknak a társadalmi élet különböző területein. Szülővárosomban Budapesten például az antiszemitizmus leküzdése sikeresebb, mint Brüsszelben vagy Párizsban, vagy akár Berlinben. Teljesen elképzelhetetlen, hogy Budapesten a legnagyobb európai zsidó közösség tagjait nyíltan zaklassák, ha kipával a fejükön kimennek az utcára. A berlini zsidóknak nemrég azt tanácsolták, ne hordjanak kipát a nyílt utcán, mert az veszélyes lehet. Ami az antiszemitizmus leküzdését illeti, Magyarország példamutató ország.

Mi a véleménye Orbán Viktorról, aki sokak számára „az" ellenségkép Európában.

Mindig azt szoktam mondani: menjetek el Magyarországra, győződjetek meg magatok, alakítsatok ki magatoknak képet a valóságról. Az a hír járta például, hogy Magyarországon az országgyűlés a koronavírus ideje alatt nem ülésezett. Ez nem igaz. Folyamatosan tartottak parlamenti üléseket. És Orbán Viktor miniszterelnök hamarabb adta vissza a világjárvány miatt kért felhatalmazást, mint más országok vezetői. Tehát azt mondom: menjetek oda, vizsgálódjatok és dolgozzatok azon, hogy a repedések ne mélyüljenek, tanuljatok az egyes országok eltérő történelméből. Legyetek kritikusak, legyetek toleránsak, legyetek tisztelettudóak, és keressétek azt, ami összeköt, mert ez lehet az alap, amire építhetünk.

A magyarok szenvedélyesen szeretik Európát.

Igen, ők Helmut Kohl Európáját szeretik. Sajnos azonban az EU az elmúlt években eltávolodott a Helmut Kohl által szorgalmazott, egyenjogúságon alapuló Uniótól. Elolvastam a Lisszaboni szerződést. Abban az áll, hogy az EU-Bizottságnak nincs politikai döntéshozatali jogosítványa. A szerződési hűség és az európai nemzeteket megillető egyenlő elbánás elve azonban éppenséggel nem tartozott a korábbi bizottsági elnök Jean-Claude Juncker erősségei közé.

Milyen kapcsolat fűzi önt Angela Merkelhez?

Nagy szerencsének tartom az ő ténykedését. Épp a pandémia idején megint csak áldásosnak bizonyult, hogy egy természettudóst, egy par excellence művelt polgárt tudhatunk Németország élén. A kancellár nagyon bölcs, nagyon szorgalmas asszony. Zenei rendezőként közreműködhettem a kancellárasszony választási kampányaiban. Ez óriási megtiszteltetés számomra. Szilárd meggyőződésem, hogy bizonyos helyzetekben inkább kellett volna hallgatnia a közép-kelet-európai országokra, mint Franciaországra. A V4-ek ma gazdaságilag 65 százalékkal erősebbek Franciaországnál. Angela Merkelnek nézetem szerint megértőbben kellett volna érzelmileg viszonyulnia ezekhez a szabadságszerető, Nyugaton gyakran önfejűnek nevezett népekhez. Egyébként egy egészen kiváló, nagyszerű személyiségnek tartom őt.

Milyen személyes tanulságokkal járt ön számára koronavírus-járvány?

Újra meg kell határoznunk, hogy mi az, ami az életünk szempontjából releváns a társadalom számára és mi nem az. Az elmúlt 25 évben minden spekulációs objektummá vált. Most megtanultuk, hogy bizonyos hivatások, tevékenységek fontosabbak, ha a puszta életünkről van szó. Talán újra tanuljuk a család, a barátság, a lojalitás és összetartás értékeit. A mohó kapzsiságot, mint az elmúlt évek világszerte elterjedt neoliberális vezérelvét, újra a szolidáris munka és család központú és a másokra való odafigyelésnek kell felváltania, és meg kellene szabadulnunk a kaszinókapitalizmus kapzsi harácsoló spekulációitól.

Mitől fél leginkább?

Attól, hogy ez nem sikerül. Talán azért romboltuk le a vasfüggönyt, hogy a szabadságot a kapzsiság oltárán feláldozzuk, és a gyermekeink jövőjét ellehetetlenítsük? A neoliberális kaszinókapitalizmus tömény mérget jelent a társadalom számára, vissza kell térnünk a Ludwig Erhard képviselte szociális piacgazdasághoz, amelyben az ember, a családja és a munkája áll a középpontban.

Minek örül?

Annak, hogy átvészeljük a koronavírust, és utána nagyobb megértéssel leszünk egymás iránt
és újult erővel építünk egy jobb világot.

Mi az, amit Svájcban nagyra értékel?

A csodálatos tájat, a nagyszerű embereket, az országot, mint a szabadság és az önrendelkezés mintaképét. Nagyon nagyra tartom a svájci bázisdemokráciát, ami hagyománytisztelő és egyben modern is. Nincs semmi, ami hagyományosabb, ami modernebb lenne. Igen, ez nagyszerű!

Melyik ön szerint Svájc legszebb vidéke?

Csak Zürichben öt olyan hely van, amit azonnal említhetnék, aztán persze Genf, Zermatt, St. Moritz, Davos – csupa tömény szépség. Ha még valamit külön ki kellene emelnem, akkor az az emberek hihetetlen toleranciája, és az, ahogy kiállnak önmagukért, törzsökös szokásaikért, két lábbal állva a földön, és természetes büszkeséggel vállalva azt, hogy svájciak. Svájcnak olyan nemzeti öntudata van, amely nem kirekesztő, aminek az alapja a svájciak magabiztossága, az, hogy csodálatos hazájuk van. Ez számomra a világ más országaival való összehasonlításban példamutató.