A közelmúltban jelent meg Bátorligeti Mária A gondozónő című regénye az Irodalmi Jelen Könyvek sorában. A könyv, amelynek témája rendkívül időszerű (a főhőse egy külföldön munkát vállaló, fiatal nő), végig feszültségben tartja az olvasót. Sodró erejű a regény nyelvezete, meghökkentőek költői képei. A történet pedig a kegyetlen realitás és egy mágikus, képzeletbeli világ keveréke. Az írónővel Bene Zoltán beszélgetett.

Az új évezred egyik jelentős, a közbeszédben rendre nagy súllyal megjelenő kérdése az elvándorlás, illetve a külföldi munkavállalás. Az elcsatolt területekről az anyaországba érkezők kálváriájával több irodalmi alkotás is foglalkozik, a Nyugatra vándorlásról, a modern kori, napjainkra jellemző nyugati munkavállalással sokkal kevesebb. Talán a téma érzékenysége miatt. Ön miért nyúlt ehhez a témához? Hogy érzi, bátorságra van szüksége ma egy alkotónak ahhoz, hogy erről a problémáról írjon?

A keleti államokból a nyugat-európai országokba irányuló gondozónői munkavállalás viszonylag új keletű jelenség, ami a népesség elöregedésének sajnálatos következménye. Hálátlan téma, nem szívesen nyúlnak hozzá művészi céllal. Mivel azonban nekem személyes ügyem lett, sürgető kényszernek éreztem megírni a jelenség irodalmi vetületét, ugyanis tapasztalatom szerint sok téves elképzelés lengi körül. Egy gondozónő megvásárolt munkája biztonságot, érzelmi többletet jelent az idegen család számára, a saját családjától viszont hónapokat, éveket marad távol. Ennek az áldatlan helyzetnek a következtében a későbbiekben akár beláthatatlan morális és pszichikai károk is jelentkezhetnek, különösen az anya hiányát hosszú ideig elszenvedő kisgyerekek esetében. Ennek legsúlyosabb vetületét mutatja be Böszörményi Zoltán Sóvárgás című regénye. A témaválasztásban az is szerepet játszott, hogy olyan kiszolgáltatott helyzetben lévő embert akartam bemutatni, akinek tevékenységét túlnyomórészt a munkaadója jelleme határozza meg. Meghatározó volt Kosztolányi Dezső Édes Anna című regénye is. Rokon témájú, mai életkörülmények között játszódó történetet akartam írni. Édes Anna, aki a tyúk nyakát nem képes elvágni, egy késsel halálra szurkálja a kenyéradóit. A regényemben néhány allúzióban megidézem az alakját, bár a regényem főhőse, Magda, lelkületénél fogva nem lenne képes ölni, ellenkezőleg: pártfogásba veszi a magára maradt gondozottját. Magda élet- és természetszeretettel teli ember, hajnalonként a természetben keres támaszt, kocogással igyekszik a folyton kibillenő lelki egyensúlyát kordában tartani. Nem gondolnám, hogy bátorság kellene egy ilyen téma megírásához. Az írásmód, a regény referenciái, a karakterek megszerkesztése, a fikcionalitás és valóságábrázolás kapcsolata viszont − a téma érzékenysége miatt − gondos odafigyelést követelt. A társadalmi kérdések, a világ problémái egy gondozónő által érzékelt módon türemkednek csak elő: a regényben háttérként vannak jelen.

Milyen adottságok és feltételek szükségesek a külföldön vállalt gondozónői munkához?

A regény szereplőjének francia nyelvismeretét a munkaközvetítő iroda méri fel, és ismernie kell alapszinten a gondozottja nyelvét, a nagwuát is. „A többibe majd belejössz", mondja Magdának Ruanné, a munkaadója. Elhivatottság, némi gondozási gyakorlat, empátia, megfelelő érzék, és ami a legfontosabb, szeretet szükséges hozzá, ezek nélkül gyötrelem ez a munka. Ezen feltételek részleges hiányában indul a regényem főszereplőjének, Magdának a gondozói tevékenysége a francia tanyán. Elsősorban azt a lelki utat akartam megmutatni, mely a teljes elfogadásig vezet a gondozott és a gondozó között. Ami közben történik, felfogható próbatételek sorának.

A regény központi alakját, Magdát, elsősorban az anyagi meggazdagodás reménye hajtja Nyugatra. Ön szerint kifizetődő külföldön dolgozni?

Az a fajta anyagi biztonság, amiben a gondozónők a külföldi munkát illetően reménykednek, valójában törékeny. Az általam is megtapasztalt valóság irodalomba konvertált szeletét a 36 éves Magda helyzetén keresztül mutatom be, aki, mint általában a sorstársai, a meggazdagodás vágyával hagyja magára a tini lányát és a házában élő élettársát. A körülményei is egy jól megfizetett munkára sarkallják. A helyzete azonban úgy alakul, hogy anyagilag nem jut egyről a kettőre, nem oldódnak meg a problémái, erkölcsi értelemben pedig vesztesen kerül ki: elhagyja a hozzá legközelebb álló két ember. A tanyán gondozónőként eltöltött nyolc hónap a vegetálás sajátos módjának tűnik. Magda szenvedésének ez az egyik oka, ami konkrét verbalitásban kevésbé fogalmazódik meg, sokkal inkább az eseményekhez való viszonyulásában, folytonos hiányérzetében, a rá törő honvágyban. Nem a saját életét éli. Hogy kifizetődő-e külföldön dolgozni? Erre a kérdésre a regény egésze adja meg a választ − az olvasóra bíznám az állásfoglalást.

Bátorligeti Mária A gondozónőForrás: Origo

Mióta foglalkoztatta ez a téma? S van-e a témaválasztásban személyes érintettség?

A cseléd, illetve a gondozónői téma csaknem egy évtizedig szunnyadt bennem. Olyan munkanélküli nőknek tanítottam idegen nyelvet, akik német nyelvterületen vállaltak munkát. Beszámolóikban egy addig ismeretlen világ nyílott meg előttem: a leszorított léthelyzetben élő nők világa. Egy alkalommal lehetőségem volt néhány hétre gyakorlatban is kipróbálni ezt a testet-lelket emésztő munkát. Életre szóló, meghatározó élményekben volt részem. Az egyik írói intencióm volt megosztani az olvasókkal ezeket az élményeket.

Említette a tanyát. Ez a regény fontos és szimbolikus helyszíne, ráadásul egy önmagába zárt világ...

Valóban, a tanya egy viszonylag elzárt terület, ahol minden történésnek jelentősége van, a mozdulatok is közelre hozott nagyításban jelennek meg. Ingerszegény környezet, ahol a belső életre legalább akkora hangsúly helyeződik, mint a külső történésekre, s ennek következtében a valóság és a szürreális világ keveredése néha a mágikus realizmus irányába tolódik el. A tanya valóságos színtérnek mutatja magát, melyen hús-vér emberek élnek a maguk belső törvényei szerint. Magdát megalázzák, kihasználják, olyan eseményeknek lesz részese, melyeket nem áll módjában kikerülni. Elviseli a körülötte élők sajátos természetét, gondozottja érdes személyiségét, reflexiók nélkül idomul a tanya jellegzetes, olykor vad szokásaihoz. A lét legmélyebb bugyrait járja meg a tanyán. A gondozással járó összezártság és az egymásrautaltság is próbára teszi. Állandó feszültségben él. A zsáktelepülésről nincs kitörési lehetősége, a betelepültek veszélyes zónája veszi körül: ezt Magda szökési kísérletével mutatom be. Tágabb értelemben a tanya a korlátok közé zárt léthelyzetet is szimbolizálja.

Német nyelvet tanított, tanítványai német nyelvterületen álltak munkába, Ön mégis Franciaországot választotta a regény helyszínéül. Adódik a kérdés: miért?

Franciaország szerepe mindig meghatározó volt az európai kultúrában, mivel követendő mintával szolgált az élet sok területén. Az utóbbi harminc évben nemkívánatos változások zajlanak az országban, melyek egyik oka az évtizedek óta tartó tömeges bevándorlás. Regényem főhőse nem véletlenül kerül egy dél-franciaországi tanyára, ahol a négy-öt regényalak közül csak egyetlenegy ember francia, a többiek bevándorlók, akárcsak a környező tanyákon élők. Franciaországban jelenleg körülbelül tizennégy millió bevándorló él. Vannak olyan települések, különösen az ország déli részén, ahol egyetlen francia ember sem lakik. Magda gondozottja nagwuai, aki titokzatos, egyben félelmet keltő múlttal, sajátos vallással rendelkezik. Általa ősrégi szokásokat elevenít fel a család, mint például az Esőisten-rituálét, aminek részletező bemutatásával az európai kultúra lehetséges irányváltását akartam érzékeltetni a szubkulturális viszonyok szélsőséges eltolódása esetén. A regényben szétfeszítem a helyi társadalmi erővonalak alkotta kereteket, és rámutatok európaiságunk legfontosabb kérdéseire.

Mindenképpen rendkívül izgalmas megoldás Nagwua beemelése. A regény világa egyfelől a szigorú realitás, másfelől viszont egy különös, mágikus-mitikus ország is megjelenik a lapjain. Ugyanakkor szerintem mégsem a mágikus realizmus jut az olvasó eszébe... De miként született Nagwua?

A regényhez olyan helyszínt kellett találnom, amitől az olvasó úgy érezheti, érintve van, de mégsem tudja ellenőrizni, s ezáltal nem adott a lehetőség ujjal mutogatni egyetlen országra sem. Nagwua egy letűnőben lévő, ősi hagyományokat ápoló, civilizálatlan népközösség, mely új területeken keres megkapaszkodási, túlélési és újraképződési lehetőségeket. Nagwuáról csak másodlagos narrációkon keresztül kapunk ismereteket a regényben. Saját vallással, kultúrával ruháztam fel az országot. A szegmensekben viszont felfedezhető egyféle közös eredettörténet más kultúrákkal. Nagwua úgynevezett terra incognita, az emlékezet ősi rétegeiben létező területként is felfogható. Ugyanakkor mindazon országokat jelképezi, ahol külső erők civilizációs szándéknak álcázva vagy belső viszályt szítva szétdúltak egy (ősidőktől fogva meglévő) életformát, a háttérben érzékelhetően gazdasági érdekek által mozgatva. Nagwua azon országok általános elnevezése, ahonnan bevándorlók érkeznek egy gazdaságilag fejlett országba. A letelepedésük után azonban már nem az a legfontosabb kérdés, hogy milyen kultúrát hoztak magukkal, hanem az, hogy ez miként befolyásolja a befogadó ország életminőségét, kultúráját. Kifejezetten sokkoló jelenségekkel, a kultúra devalválódásával érzékeltettem ezt a problémát a nagwuák által működtetett kulturális szórakozóhely bemutatásával, ahova Magdát elviszik kikapcsolódni. A nagwuák valamilyen szinten maguk is áldozatok, mivel kiforgatták őket a saját országukból, az otthonaikból. A regény egyik szereplője hazamegy egy hétre Nagwuába, hogy megnézze, áll-e még a háza, de a mindennapos hatalmi zavargások miatt siet is vissza a viszonylag nyugalmasnak mondható francia tanyára. Nagwuában nem volt kifejlett érzékük az embereknek észrevenni, honnan és mivégre fújnak az idegen szelek a házaik közötti sikátorokban. Feláldozták országukat a csillogást, gazdagságot jelentő, fejlett civilizációnak, mint ahogyan egyik-másik ősük egy csillogó tükörért cserébe egy egész törzsi territóriumot áldozott be. Ha úgy tetszik, Nagwua a megvezetett, átvert, becsapott országokat is modellálja.

A regényt át- meg átszövik a szimbólumok, amit a magam részéről igen nagyra értékelek, hiszen ezáltal többdimenzióssá válik a szöveg, az érvényessége is bővül, az értelmezési horizont tágul. A szerteágazó szimbólumok is nagyon tudatos alkotómunkára utalnak. Jól érzem ezt?

Jól érzi. Nagwua például jelképiségénél fogva tágítja ki a regény terét. Szimbolikus képek, metaforikus rendszerek hálózata fedezhető fel a szövegben. A regény felszíni rétege mögött meghúzódik egy tágabb értelmezési lehetőséget magába foglaló világ képe. Ilyen például a regény elején megjelenő vadkacsa-motívum − az idő és a folyó árján érkezik a szerelem létrejöttekor −, s ez a motívum átalakul, végül gyalázatos módon megsemmisül, akárcsak a nagy érzések. A folyton előtérbe kerülő fán a madarak egy-egy embertípust jelképeznek, a körkörösen zajló emberi életet a sokszor felbukkanó mandalával fejeztem ki, mely a kisebb-nagyobb körökben megtett utakról, a körbezártságáról, a vak dióba zárt létről szól. Magda is körkörös utakat tesz meg, melyekből képtelen kitörni. Az idegen nyelv megértésének működését a puzzle szabályai jelképezik... Maga a regény egésze egy életérzés-metafora.

Manapság gyakran előkerül az irodalmi párbeszédekben a nőirodalom kifejezés. A gondozónő című regény kapcsán is óhatatlanul fölmerül a kérdés: a szerzői szándék szerint ez egy női regény? S ha az, milyen értelemben az?

Diszkriminatív a női regény meghatározás, szerintem, mivel androgün- vagy férfi regény kategorizálás nincs. Ennek ellenére kiirthatatlanul beleivódott a köztudatba. A női regényről általában egy felszínes, álproblémázó, rózsaszín ködös, csillámporos, hepiendes regény képzete jelenik meg előttünk. Nos, a regényem ennek az ellentettje. A női regény mint általánosító kategória nem tesz különbséget az igényes és a felszínesen szórakoztató irodalom között. Érdekes módon a legjobb női témájú regényeket férfiak írták (Kosztolányi Dezső, Németh László, Esterházy Péter, Weöres Sándor...). A női írók viszont kevésbé sikeresek egy-egy férfi témában. A Nobel-díjas nők közül Elfriede Jelinek, Wisława Szymborska vagy a hyperszenzibilis Sylvia Plath egyaránt női témákat dolgoztak fel. Nőként női regényt írtam, és egy nő a regényem központi alakja. Egy női író alkotása magában hurcolja a nemiségét. A női amina lenyomatokat őriz a racionalitás előtti világból; a női ösztön, a megérzés évezredek során is megmaradt az utódok megóvása céljából. Mindezek tipikus jegyei egy női regénynek. Egy férfi aligha ismerheti azt a szorongást, ami Magdában, a regényem narrációs alakjában, egy gyerekszüléssel kapcsolatos rémálomban tör felszínre. A regényben a nőies szót egy bizonytalan nemi identitású alak mondja ki, amikor Magda a munkájának alantas részéről beszél affektálva.

Esett már szó irodalmi előképekről. Az Édes Anna mellett nekem Szakonyi Károly Francia tanyá-ja is eszembe jut, s nemcsak a regény helyszíne miatt. Szakonyi kisregényének főszereplője, Swetz ugyancsak egy végletekig kiszolgáltatott ember, egyfajta cseléd. S ahogyan Szakonyi története, úgy A gondozónő is rávilágít a fájó paradoxonokra: napjaink uralkodó eszméinek (kivált az egyenlőségnek) lépten-nyomon ellene mond a valóság. Érdekes a regényben munkaadó és munkavállaló viszonya is, hiszen az előbbi egykori gyarmatokról származik, az utóbbi európai. Nagyon halványan Coetzee Szégyen-e is fölsejlik a háttérben... A hagyományos világ és a tradicionális társadalom fölbomlása mutatkozik meg Magda történetében, amely ilyen értelemben látlelet is. De van-e, lehet-e megoldás és egyáltalán: kell-e az írónak megoldások után kutatnia?

Szakonyi Károly alkotását régről ismerem, talán filmfeldolgozásból. Egy sebesült magyar katona kerül a francia tanyára. Két nő, anyós és a menye gondozzák. Felépülve a tanyán dolgozik, akár egy cseléd. Beházasodhatna a családba, de a szíve hazahúzza. A tanyára szűkített helyszín és a kiszolgáltatottság szülte élethelyzetek lehetőséget adnak az áthallásra. Ebben a műben is sérült embersorsok és kapcsolatok rajzát ismerjük meg. J. M. Coetzee Szégyen című művéről keveset tudok. A könyv elolvasásával adós vagyok magamnak. Mikor az író csaknem húsz évvel ezelőtt megkapta az irodalmi Nobel-díjat, sokat lehetett erről a műről olvasni, hallani. Főszereplője egy egyetemi tanár, aki szexbotrány miatt elveszíti állását, majd egy farmon kegyetlen tényként szembesül azzal, hogy civilizáltságunk csak egy vékony máz, ami bármikor széttöredezik, ha a körülmények úgy diktálják. A regényemben az Esőisten-rituálé és Ruanné megerőszakolása jelzi ezt, Coetzee farmján a brutális kegyetlenkedés, és a főszereplő lányának megerőszakolása. Mindkét műben a civilizáció fokmérőiként szerepelnek az állatok. S az én regényem is, akárcsak Coetzee Szégyen-e, romantikától lecsupaszított lélektani regény, talán ez is szembetűnő hasonlóság közöttük. A kérdésre – van-e megoldás? – számtalan politikai, bölcseleti, művészi... válasz született. Az író leképez, bemutat jelenségeket, de a végső kérdésekre és megoldási lehetőségekre aligha született még használható válasz. Visszakanyarodnék Babitshoz, aki a létet a vak dió metaforával érzékeltette...

Dolgozik-e éppen valamin, s ha igen, publikus-e már, hogy mi és mikorra várható Bátorligeti Máriától?

Nem tervezek újabb regényt írni. Vagy jön egy téma, vagy nem, olyan ez, mint a nagy érzések, s regényt írni is csak így érdemes: felszikrázó felismerésből.

Részlet A gondozónő című regényből

Az idegen nő az asztal közepére helyezett egy Tenderloin raklette asztali grillsütőt, melynek alsó részén nyolc kis lapát volt. Ezekre bacont és zöldségeket raktak, rájuk sajtszeletet, bedugták a kis lapátokat a grillsütőn lévő nyílásokba, afféle miniatürizált kemencékbe, és vártak, míg összesülnek. Akiknek nem jutott lapát, ők a grillsütő terméskőből készült tetejére klopfolt húst, kolbászdarabokat, zöldségeket raktak.

Közben itták az én drága ajándékomat. A férfi vendégeknek is töltöttek belőle. Nem kínáltak meg, pedig kíváncsi voltam az ízére. Néztem a formás kristálypoharat, ahogy emelkedett öreg Bopa szája felé. Résnyire lecsukta a szemét, mintha szerelmes csókot várna. Ajkához érintette a poharat, lassan megízlelte, belekortyolt néhányszor, csettintett, arcán mennyei érzés tükröződött. Ültem ölbe tett kézzel, a mirigyeim kezdtek robbanékony méreggel megtelni.

Ruan úr a zongorához ült, az idegen nő, akinek fel volt tűzve a haja, mélyen kivágott kisestélyit viselt, mint egy díva, régi sanzonokat énekelt tisztán csengő hangon, öreg Bopa egy háromsípú hangszeren kísérte. A vendégek állva hallgatták, minden dal után hosszan tartó taps következett. Oldalt álltam, kétszer-háromszor rátartian összecsaptam a tenyeremet, laposan, görbén néztem a nőre. Diadalittasan körülnézett, azonnal megakadt rajtam a szeme. Elrontottam a hangulatát, a nevetés megállt benne, csak engem nézett. Mint egy szomjas kocsis, meghúzta a borosüveget, és odatipegett hozzám.

– Látom, te is szórakozol a magad módján – mondta.

– Jól látja!
– Miért nem eszel?
– Nem jutott sütőlapát.
– Az csak a vendégeknek jár! – kiabálta felháborodva.
Mindenki ránk nézett.
Én kerültem az érdeklődés középpontjába.
Végre lett egy érdekes téma, amivel foglalkozni lehetett.
– Ki vele, miért sértődtél meg annyira, hogy nem vagy hajlandó enni? – kérdezte türelmetlenül Ruan úr.
Nem válaszoltam. A finomlelkű, folyton affektáló idegen nő felállt az asztaltól, s mint aki kötelességének érzi, hogy feloldja a bennem lévő sérelmet, áthívott elbeszélgetésre a szomszéd szobába.
– Na, mi is a bajod? Halljam!
– Igénytelennek gondolnak. Olyan helyre visznek szórakozni, ahová magamtól be nem tenném a lábamat. Azt a nyakláncot adták nekem ajándékba, amivel a lányomat is megajándékozták. Nem kínáltak meg a drága borral, pedig azt én vettem a félhavi fizetésemért. Semmibe vesznek, azt gondolják, érzéketlen vagyok, nincs lelkem, nincsenek gondolataim, hogy egy beszélő háztartási gép vagyok. Átnéznek rajtam, mint a levegőn.
– Csak ennyi?
– Ennyi – mondtam elcsendesedve. Kellemetlenül éreztem magam.
A szobában néma csönd fogadott bennünket. Az idegen nő meglehetősen ittas
állapotban volt, bizonytalanul belekapaszkodott az asztal szélébe, megemelte a hangját, mint aki fontos dologról akar szónokolni.
– A cseléd elégedetlen a bánásmóddal – mondta, minden szónak erős nyomatékot adva.
Lehajolt, felemelte a lábához simuló ölebet, amit Ruannétól örökölt, imbolyogva a levegőbe emelte, és teljes erővel földhöz vágta, miközben üvöltötte.
– Ez a cseléd reklamált! − üvöltötte eltorzult hangon.
Öreg Bopa zsörtölődött, odakerekezett a kutyához, felemelte az ölébe vette, simogatta.
Úgy tűnt, nem történt súlyos baj.
Két nap múlva elpusztult.

Bátorligeti Mária regényét itt lehet megvásárolni.