Kocsár Balázs Liszt-díjas karmester, Érdemes Művész, a Magyar Állami Operaház főzeneigazgatójának irodája éppen olyan, amilyennek lennie kell. Néhány, díszletnek is kiválóan alkalmas karosszék, egy pianínó és temérdek partitúra uralja. Az ismert karmesterből elképesztő energia árad, tele van tervekkel, most ugyanúgy, mint harminc évvel ezelőtt.

- Az Ön pályafutásában több vidéki helyszín is szerepel, Debrecenben 2004-től pedig nem is egy, hanem rögtön három társulat vezetésével bízták meg. Ez fantasztikus feladat, hogy kell nekifogni?

- Ez mind igaz, de ne feledjük, hogy az már a második periódus volt Debrecenben. 1990-ben hívott Szegedre Gregor József, ott kezdtem dolgozni, és két évvel később már az Operaházba is hívtak dirigálni. Medveczky Ádám szerette volna, ha leszerződöm Budapestre. Ugyanekkor kerestek meg Debrecenből is, és az volt a nagy kérdés, hogy mi akarok lenni, az Operaházban egy a sok közül, vagy ott az első. Lengyel György meghívásában pont az volt a kihívás, hogy az előző vezetés alatt megfáradt, fásult zenészeket, énekeseket és közönséget meg kellett frissíteni. Fiatal voltam, harmincéves, ez óriási kihívás és hatalmas élmény volt. De hiába gondoltam, hogy jó, amit csinálok, azzal nem számoltam, hogy mindez Debrecenben van. Volt a városban egy erős konzervatív tartás, nem is elsősorban a közönség, inkább a társulat részéről. Ezt miért kell máshogy, eddig mindig így csináltuk, és az is jó volt, és így tovább. Évente Bánk bán, Hunyadi László, Traviata, Bohémélet, minden a szokott módon... Na, pont ebbe szürkült bele mindenki. Volt évente két bemutató, egy szeptemberben, a másik márciusban, a fennmaradó idő meg eltelt valahogy. Én az évi produkciószámot felvittem 4-5-re. Az első hat évben 18 különböző operát mutattunk be!

- Hogy fogadták a változást?

- Nem volt könnyű. Nevelni kellett a zenészeket és a közönséget is. Sosem szabad elfelejteni, hogy hová és milyen színházat csinálunk. Egy állóvízben félgőzzel, negyedgőzzel is el lehet evickélni, és ha ilyen embereknek azt mondom, hogy neked ez a dolgod, csináld jól, csináld máshogy, csináld jobban, az sértődést és ellenállást szül. Valahogy mégiscsak úgy tűnik, hogy sikerült, mert miután 1999-ben elmentem Frankfurtba, a 2002-es, jubileumi évadra engem hívtak vissza vezényelni. Ezek után jött a második felkérés, akkor már a három társulattól egyszerre, azaz, hogy vezethetem a Kodály Kórust, a Filharmonikus Zenekart és a Csokonai Színház Operatagozatát. Ez olyan lehetőség volt, amit nem akartam kihagyni. Idősebb, tapasztaltabb is voltam, jó visszajelzés volt, hogy visszahívtak a jubileumi évadra. Tudtam, hogy 2004-ben csatlakozunk az EU-hoz, és azt mondtam magamnak, hogy itt van egy város, ahol az alapfoktól felsőfokig van zenei képzés, van zenekar, van kórus, van zenés színház, minden lehetőség adott, hogy egy olyanfajta izgalmas, kulturális élet jöhessen létre, amilyen Európa 10-15 más városában. Ilyen feladathoz alapfeltétel, hogy egy kézben legyen az irányítás.

Kocsár BalázsFotó: Koncz Márton - Origo

- Amikor azt mondja, hogy a saját képére szeretne formálni egy együttest, az milyen? Milyen egy Kocsár Balázs-féle társulat? Olvastam, hogy Helmuth Rilling kurzusaira is járt, az ő felvételeit mindig szívesen hallgatom, amit ő csinált az együtteseiből, az szimpatikus.

- Először rá reflektálnék. Ő egy tudós karmester, tőle az elképesztő háttértudást, annak fontosságát tanultam meg. Ő mindezt át is tudja adni, meg tud győzni, hogy ezt vagy azt miért így kell csinálni. Többször is jött a Magyar Rádió Énekkarához, ha csak tehettem, nemcsak a koncertjeit, a próbáit is követtem. De mellette ott volt Carlos Kleiber, aki számomra maga a csoda, még volt szerencsém élőben látni. Döbbenetes volt az a kisugárzás, az élmény, ahogy a Bécsi Filharmonikusok tátott szájjal figyelik, és rá se néznek a kottára. Claudio Abbado a másik ilyen nagy karmesteregyéniség, akinek a munkáját követtem és igyekeztem tanulni belőle. Lenyűgöző volt az a mód, a közvetlenség, ahogyan egy pillanat alatt mindenkit a saját elképzelése mellé tudott állítani, velük együtt zenélni. A luzerni zenekar nem véletlenül szólt úgy a keze alatt. A legnagyobb zenekarokból jöttek muzsikusok és szólisták csak azért, hogy vele zenélhessenek. A másik karmester, akitől sokat tanultam, Eötvös Péter. Ő elképesztő agy, technokrata, de a jó értelemben. Egyszerűen mindent tud, tudja, hogyan kell előállítani bizonyos hangokat, hangzásokat. Mert a zenész erre vágyik. Nem arra, hogy elmeséljem a lila ködöt, hogy mikor mire gondoljon... néha ez is kell, persze, de inkább arra, hogy hol, hogyan, milyen módon szólaltassa meg a hangszerét, amitől meg tud születni a kívánt hangszín. Ők mind-mind adtak valamit az én karmesterségemhez.

De a kérdésre még mindig nem válaszoltam. Úgy szeretnék a saját képemre formálni egy együttest, hogy közben nem felejtem el azt, hogy hová, kinek és kikkel hozom ezt létre! Ahhoz, hogy én Prokofjev A tüzes angyal című operáját vagy Alagna kortárs művét bemutathassam Debrecenben, el kellett érkeznem a második ciklus végéig. Mindent felépítettem. Előttem sosem játszották például a Così fan tuttét vagy a Falstaffot, és ahhoz, hogy oda eljussunk, kellett némi munka a kórussal, a zenekarral, hogy kialakuljon egy olyan stáb, akikkel jól tudok együtt dolgozni.
Mindez a második periódusban még tovább fejlődhetett Vidnyánszky Attila igazgatásának köszönhetően, akivel színházi értelemben is izgalmasabb kihívások felé lehetett haladni, hiszen nagyon jó rendezőket hozott Debrecenbe. Az előbb említett A tüzes angyalt például Silviu Purcărete rendezte, és nem azért, mert saját produkciónk volt, de én ilyen színházi előadást Magyarországon még nem éltem. Az, hogy valaki egy ilyen komplex csodát felrakjon a színpadra a régi stábból, elképesztő.

- Erre a fajta kifinomultságra vevő volt a debreceni közönség?

- Akkor már igen.

- Őket is nevelni kellett?

- Persze... Volt olyan, hogy a Turandotot vagy a Borisz Godunovot 15-20 perccel később kellett kezdeni, mert kinn állt a sor vége az utcán. Telt házas előadások, 6-8 egymás után. Olyan daraboknál, amelyeket még soha nem hallottak. Arra a bizonyos ünnepre, 2002-ben, ahová visszahívtak, a Lohengrint választottam. Sokan kételkedtek benne, hogy egy Wagner-művet ki tudunk-e állítani. Megcsináltuk, és mindenkinek leesett az álla. – Miért nem hisztek magatokban? – kérdeztem utána – Mindenkinek megvan a szükséges tudása... intenzívebben kellett dolgozni, de hát nem az a jó kihívás, amikor szakmailag feljebb lépünk?

Kocsár BalázsFotó: Koncz Márton - Origo

- Nem sajnálja, hogy már nincs ott? Nyilván fantasztikus az itteni pozíció, de érti, mire gondolok...

- Igen, de ez egy összetett kérdés. Most, majd' hatvanévesen azt gondolom, hogy nagyon jó, hogy most vagyok itt, és nem 10-20 évvel ezelőtt kértek fel. Most már van egy jó harmincéves szakmai tapasztalatom. Próbálok megfelelni, alázattal szolgálni ezt a pozíciót. A debreceni előzményekből látható, hogy nem kértem lehetetlent. Ismerem a magam, a társulatom és a közönség határait, be tudom lőni, hogy mit kell megugrani, mit lehet megugrani, és mit kell úgy hagyni. Itt, az Operában azt gondolom, sok mindent lehet máshogy csinálni, de mivel egy csapat tagja vagyok, természetesen el kell fogadnom, hogy a hozzám tartozó nem kis területből próbáljam kihozni azt, amit lehet. A zenekarban nagyon komoly szakmai színvonal-emelkedés történt. Ez nagy dolog, a kórus továbbfejlesztésén is dolgozunk. Miközben a magyar muzsikusképzés az összes problematikájával együtt nagyon jó, nagy gond, hogy hiányzik a rendszerből a zenekari művészképzés és a profi kórusénekes-képzés. Ennek a hiányát nagyon érezzük. Egy hangszerest egyfolytában arra treníroznak, hogy szóló darabokat vagy kamaraműveket játsszon, miközben döntő többségük az életbe kikerülve szembesül csak a hatalmas zenekari repertoárral... Az Operazenekar pedig külön téma. Míg egy szimfonikus együttesben kb. egy hét alatt, 3-5 próba során mindenki azonos feltételek mellett készül fel az adott koncertre, addig az Operában a repertoárjátszás dominál. Van évente 6-8 bemutató, azokra tudok jó esetben annyi próbát tenni, ahol mindenki A-ból indul és Z-be érkezik, de a repertoárdarabokat az esetek legnagyobb részében 1-2 próbával kell tudni eljátszani. Ráadásul, míg egy szimfonikus mű 20-30 perc, jó, vegyünk egy Mahlert, az 70, addig egy opera 3-4 óra, és azokra is csak ugyanannyi próbát tudok adni. Ha a zenészben nincs meg a tudás, ha nincs tisztában a stílussal, azzal, hogy miről is szól a darab, akkor nagyon nehéz az elvárt minőséget hozni. Az itteni munkához elhivatottság is kell. Máshol sokkal kevesebb munkával közel azonos pénzeket lehet keresni. Itt három-négyszeres energiabefektetés kell ahhoz, hogy egyébként csodálatos dolgokat létrehozzunk. A kórusnál ez tovább hatványozódik. Mások fogják a kottát, leéneklik és hazamennek. Itt kívülről, eredeti nyelven, jelmezben, mozgással kell tudni a művet, miközben figyelni kell még a karmester instrukcióit is. Van, aki jó zenész, a másiknak szép a hangja, a harmadik remekül blattol, de képtelen megmozdulni a színpadon. Ez egy szerelemmunka, amihez fogható komplexitást, összművészeti élményt egy másik kórus sem tud nyújtani. Én meg olyan vagyok, mint a hajóskapitány. Mindenki számít rám, én mondom meg, ki mit csináljon. Nagyon szeretem a koncertezést, de egy szimfonikus zenekari tag sohasem lesz olyan flexibilis, a pillanat törtrésze alatt változtatni képes zenész, mint amit az operisták tudnak. A színpadon bármi történhet, az énekes nyel egyet, hosszabb a szünet, nem lehet mindenre felkészülni, de a kollégák tudják, hogy rám számíthatnak és ez a fontos. Ott vagyok, követem az énekeseket, figyelem őket, beintek nekik, levegőt veszek velük, mindent megteszek, hogy komfortérzetük legyen. Ez egy olyanfajta plusz, amire sok, általam nagyra tartott karmester nem igazán alkalmas, mert nehezen viseli ezt a fajta improvizálást, hogy nem csak egyféleképpen lehet eljutni a darab végére. Együtt csináljuk a zenét, és lehet, hogy a végén az én akaratom nyer, de erről nekik nem kell tudni, sem a zenésznek, sem az énekesnek, ez legyen az én kis titkom. De azáltal, hogy biztonságban érzik magukat a kezemben, engedik magukat vezetni. Ehhez kellett nekem harminc év, és ezért gondolom, hogy nagyon szeretek itt lenni, ezt a teljességet csak az opera tudja megadni.

- Ezért lett Ön is operakarmester? Végül is, amikor valaki karmesternek áll, még lehet bármi, a barokktól a kortárson át az operáig. Mégis a színpad mellett döntött.

- Apám zeneszerző, anyám a Zeneakadémia tanszékvezetője volt, de nekem eszem ágában sem volt zenésznek menni. Persze, tanultam zenét, de nem érdekelt különösebben, és amikor gimnáziumba kerültem, abbahagytam az egészet. De azért, hogy ne vigyenek el katonának, az érettségi után újrakezdtem, és zeneszerzést tanultam a konziban. Szerettem, hogy ha jött egy jó zenei ötlet, azt le tudtam jegyezni, de kirázott a hideg még a gondolatától is annak, hogy nekem most három és fél perc szomorú zenét kelljen írni, hogy megélhessek. Nem tudtam volna jó kedvvel csinálni egy életen át. Viszont nagyon jó stúdium volt ahhoz, hogy meg kellett értenem a zeneszerzőket. Karmesterként először mindig a szerző szándékát próbálom felkutatni, megérteni, ez az alap. Ezek után számomra hihetetlenül fontos, hogy emellé az információ mellé hozzátegyem azt, hogy ennek a szándéknak most, a XXI. század Budapestjében mi lehet a megfelelője, és hogy az általam létrehozott előadás hogy tud eljutni azokhoz az emberekhez, akiknek előadjuk. Igazából ez a válasz arra, hogy milyen színházat szeretnénk. Olyat, amely képes arra, hogy közvetítse a darab, a szerző üzenetét, és megtalálja a lehető legjobb utat a közönség felé.

- Ez nem ütközik-e néha azzal az elvvel, hogy Ön ragaszkodik minden műnél az eredeti változathoz, szemben az utókor számára fogyaszthatóbbá tett művekkel?

- Ha most a Hunyadiról vagy a Bánk bánról beszélünk, az két nagyon speciális eset. Ennek egyik oka az, hogy Erkel nem új utakat kereső szerző volt. Korának legfrissebb operatermését dirigálta el Magyarországon, és ő ugyanazt a bel canto operát akarta magyarul is megvalósítani. Persze, Erkel bevitte az operába a cimbalmot, a verbunkost, a cigányzene elemeit, de formailag nem akart új dolgokat. Alkalmazott egy bel canto-stílust, ötvözte a francia operaszerkesztéssel, beleillesztve annak balettigényét a darabokba. Később már wagneri színek is megjelentek nála. Érdekes, annak ellenére, hogy zenéje nem volt úttörő és újdonságokkal teli, mégis a legjelentősebb magyar operaszerző tudott lenni, és amikor az 1930-as években az Operaház akkori vezetősége még mindig nem tudott hasonló népszerűséggel bíró művet felmutatni (már rég túlvagyunk a késő romantikán, a verista darabokon), akkor úgy gondolták, hogy a közönség kedvéért a Bánk bánt és a Hunyadi Lászlót olyan köntösbe öltöztetik, hogy jobban megfeleljenek az új kor kihívásainak. Zárójelben mondom, hogy senki nem gondolja, hogy Mozartot át kellene írni, Verdit máshogy csinálni, és bár Pucciniben olyan olaszság is van, amit egy mai olasz már nem ért, mégsem gondolja senki, hogy át kellene írni a szövegét – az Erkelekkel viszont mindez megtörtént. Megcsonkították, egy más kor más igényei szerint született zenei anyagot megpróbálták később teljesen máshogy felhasználni. Én szeretem megmutatni az eredetit, mert az pont úgy van megformálva, ahogy az kell. A dramaturgiája sokkal erősebb. És ha már arról beszélünk, hogy mennyire volt konzervatív a debreceni közösség, ott egy zokszó nélkül elfogadták az ős-Hunyadit és az ős-Bánkot. Nem kell ettől félni vagy túldimenzionálni, csak hinni kell benne és csinálni. Mert lehet az átirat is jó meg szép, csak akkor mondjuk azt, hogy az egy másik darab. Ha csak tehetem, a Carmenből és a Borisz Godunovból is az eredeti változatot vezénylem.
Nagyon örülnék, ha azt a Boriszt, amit Vidnyánszky Attilával egy hihetetlenül jó előadásban sikerült összeraknunk, bemutathatnánk a budapesti közönségnek is. Ha más nem, a debreceni telt házas, nagysikerű előadások egyértelmű bizonyítékok voltak.

Kocsár BalázsFotó: Koncz Márton - Origo

- Ha a mostani pozíciójában előretekint tíz évet, mit lát? Hol szeretne lenni?

- Pont nemrég mondta Ókovács Szilveszter, az Opera főigazgatója - ő otthonosan mozog a statisztikák között -, hogy Ferencsik János óta én töltöm a leghosszabb időt ebben a székben, pedig „csak" ötödik évadomat kezdem ezen a poszton. A feladat nagyságára jellemző, hogy csak kollégából 400 van a területemen. Örülök, hogy itt lehetek, próbálok megfelelni a feladatnak, hogy főzeneigazgatóként a magyar operakultúrát szolgáljam, mind a magam, mind számos kollégám munkájának köszönhetően. De hogy meddig lehetek itt, nem rajtam múlik. Nyilván, ha nem itt, akkor majd dolgozom máshol, de nagyon szeretném, hogy ebben a pozícióban a lehető legtöbbet tudjak adni, komoly szakmai munkával arra törekedve, hogy minden előadás a lehető legmagasabb színvonalon hangozzék el. Ha ezt csinálhatom, akkor boldog vagyok, és úgy érzem, van értelme a befektetett energiáknak.