Sokszor még mindig csak a hibákra figyel, ha találkozik egy-egy korábbi zenei felvételével. Valószínűleg ezért is mondja, hogy addig szeretne tanulni, ameddig csak lehet, ugyanis törekvő embernek tartja magát. Révész Sándor már vidékiként jár Budapestre, és találkozásunkkor többek között tantestületi sorfal előtt vonulásról, kicsapatásról, a Piramisról, Szepes Máriáról, de a kreatív alkotás mögötti szellem kereséséről is beszélt az Origónak. Interjú.

„Nosztalgikus sétát terveztem itt a környéken, mert annyi emlékem van innen, és csak játszottam az idővel” – mondja Révész Sándor a XI. kerületi kávézóba érve, rögtön az üdvözlés után.

Ha jól tudom, Pesten nőtt fel, Budához milyen emlékek kötik?

Valóban, a sokarcú hetedik kerületben láttam meg a napvilágot. A Verseny utca 6-ban, a Keleti pályaudvar tőszomszédságában voltam gyerek, javarészt ott nevelkedtem. Itt, a XI. kerületben, Újbudán van egy lakásom, nem is messze innen. A Bartók Béla út és a Bel-budai nyugodt miliő mindig kedves volt a szívemnek. Kedves emlékem, amikor Cseh Tamást láttam itt a környéken, aki egy villamos előtt futott át. Ráköszönni nem tudtam, mert a túloldalon sétáltam. Egyébként sajnos soha nem beszéltünk személyesen, de két koncertjén voltam, és mindkettő meghatározó emlékem.

A gyerekkortól előbbre, a jelentől még kicsit visszább ugranék. Amikor kiszállt a Piramisból 1985-ben, nem akartak lecsapni önre többen is? Arról már hallottam, hogy a Dinamit alakulásánál felmerült az ön neve is, de voltak-e mások, akik megörültek annak, hogy „szabad a Révész”?

A Skorpióba kaptam egy megtisztelő meghívást. Frenreisz Karesz hívott, akinek akkor is nagyon rangos zenésztársai voltak: Tátrai Tibuszka gitározott, a doboknál pedig Papp Tamás ült. Karesz ezt a triót szerette volna kiegészíteni még egy énekessel maga mellett. Viszont a Dinamitos felkérésre, szégyellem, de nem emlékszem. Emlékem szerint az egy lemezgyári machináció volt, ahogy Erdős Péter innen-onnan összehozta a zenekart, és lehet, hogy oda szeretett volna engem...

Révész Sándor a Piramis-évek RaktárkoncertjénForrás: Lounge Group

A Piramis után jött az óceánjárós időszak, majd az első szólólemez 1985-ben. A karcosabb hangzás hátrahagyása szándékos volt, vagy csak így alakult?

A Presser Gáborral készített lemez lehetősége a Lemezgyár akkori vezetőségén keresztül jött, és nagyon megtisztelőnek éreztem, hiszen tudjuk, hogy egy karizmatikus, nagyszerű tehetségű emberről van szó, akinek a barátságát mind a mai napig őrzöm. És természetesen vállalom is azokat a dalokat, már csak azért is, mert Gábor nagyon izgalmas feladatokat adott nekem azon a lemezen. Az ő hatalmas zeneisége, a mérhetetlen dallamgazdagsága olyan megoldásokat kínált, amikkel én énekesként korábban, a Piramis egyszerűbbnek mondható zenéje kapcsán, nem nagyon találkoztam. Úgyhogy nagyfiúsan mondhatom, hogy kihívásként nekem nagyon szimpatikus volt az egész feladat. És hála Istennek, szerintem mind a mai napig vállalható módon sikerült abszolválnunk azt a lemezt.

Miért nem folytatódott az együttműködés?

Igazából azért, mert nem akartam belekavarodni az évente lemezt megjelentető verklibe. Gábor nagyon picit fájlalta, hogy nem csinálunk többet, de most, évekkel ezelőtt felmentőleg megnyugtatott, azt mondta, megértette, hogy más utakon jártam akkor. Valahogy szerettem volna kibontakoztatni a saját kis zeneszerzői kvalitásomat, ami nem egy nagyon vénás típus, de mégis szerettem volna megpróbálkozni vele. Egyébként hatalmas öröm volt együtt dolgozni: Solti Jánoska a doboknál, Karácsony James a gitáron, szóval nagyszerű brigádot verbuvált Gábor.

Hallgatja is még? Előfordul, hogy felkerül a lemez?

Nem igazán. Eleve nincs lemezjátszóm. Ha itt-ott hallok az albumról valamit, akkor is – rám jellemző módon – inkább a hibákat hallom benne. Azokat, amiket annak idején jó lett volna kijavítani, vagy nem átsiklani fölöttük. Persze nem bántóak ezek a dolgok, elfogadtam őket. Éppen tegnap volt egy rádiós interjúm, ahol javasoltam, hogy a Ha volna két életem című dalnak egy másik verzióját játsszák le, de a műsorvezető ragaszkodott ahhoz, hogy az őseredeti felvétel szóljon. Azért a fülemet nem fogtam be, de persze hallottam a hibákat. De ebben az is benne van, hogy az ember érettebben másképp csinálna dolgokat.

Révész Sándor és a háttérben Megyaszai István basszusgitáros a Piramis-évek RaktárkoncertjénForrás: Lounge Group

A spiritualitáshoz való közeledése is a Piramissal való szakítás utáni időszakra tehető?

A Piramis ideje alatt már éledezett bennem, éreztem, hogy annak az életformának, azokban a hihetetlenül sűrű években, kell találni fogódzókat ahhoz, hogy az ember túlélje. Az egész odafordulás nagyon kézenfekvő lehetőségként kínálkozott egy-két öreg barátommal elköltött, hajnalig tartó nagy beszélgetés alkalmával. Végül pedig találkoztam Szepes Mária nénivel, és mondhatom, hogy a haláláig futószalagon érezhettem magamat a tanításai miatt. A könyveiből tanultak és persze a személyes találkozások szellemi hőfokának emlékei mind a mai napig élnek a szívemben. Azóta is tol előre, hogy a végtelen dimenziók felé törekedjek, és tanuljak, ameddig csak lehet.

Hol jár ezen az úton?

A találkozás 30 éves korom körül történt, szerintem az is egy zenit az ember életében. Én azon a zeniten, ahova felküzdöttem magam cifra gyerekkorom után, úgy éreztem, hogy a mozgósítható szellemi kapacitásaimat jó irányba kéne kanalizálnom. Úgy érzem, hogy ez sikerült, mert törekvő ember lettem.  Ezek az évtizedek Mária nénin kívül is sok más, nagy írót hoztak az életembe, és ez a töltekezés nagyon jó időtöltés, mert gyarapodni lehet tőle. Én ezeken a tanításokon hajlamos vagyok jó sokáig „kérődzni”, akár erdei barangolások alkalmával is. Szerintem ez a fajta attitűd valahol része is kell, hogy legyen egy művész eszköztárának. Kell, hogy a dolgok spirituális hátterét is bogarásszuk. Ne csak a kreatív alkotásnak az a magától értetődő módszere legyen, hogy lefestettem, leénekeltem vagy megrajzoltam valamit. Hanem meg kell néznem, hogy mi mögötte a szellem.

Gondolom, az úton lét a zenében is érvényes. Érez valamilyen fejlődést ezen a téren is?

Az a baj, hogy nem tudok hivatkozni munkáimra, amit letehetnék az asztalra, mint legutolsó CD-met. Nem kínálkozik kiadói kapacitás, érdeklődés. De szerintem sok pályatársam elmondhatja magáról, hogy hasonló problémával küzd. Szóval emiatt nem tudok hitelesen számot adni arról, hogy hol is tartok. Az íróasztalfiókom persze sokat tudna mesélni rólam, mert ott lapulnak a szövegek. Több mint negyven tökéletesen kész dalszövegem van, amiket az elmúlt tizenakárhány évben csiszolgattam. Kész dalokról van szó, természetesen megvannak a dallamok is.

Teljesen érthető, de úgy érzem, kicsit kikerülte a választ. A fejlődés a befogadói oldal nélkül is megjelenhet...

Akkor úgy mondom, hogy szívből remélem, hogy fejlődtem. Az biztos, hogy a koromnál és a rezonanciai készségemnél fogva sokkal érettebben, sokkal árnyaltabban tudom kifejezni azokat a dolgokat, amik például a hetvenes években születtek. Ha például a Piramis-évek formációval a Piramis egyik, a hetvenes években született dalát játsszuk, akkor érzem, hogy a hanghordozás és a legtöbb megoldás már sokkal érettebb, mint volt a dalok születésekor, vagy mikor lemezen rögzültek.  Úgy érzem, hogy ebben az értelemben igenis van fejlődés, és hála Istennek, azt mondhatom, hogy ez dicséretekben is manifesztálódik. Mondják azt is, hogy érettebben adok elő, de közben örülök annak is, hogy meg tudtam őrizni azt a hangomat. Egyetlen dalunk hangnemét sem kell följebb vagy lejjebb vinni. Ugyanazon a hangon éneklem ma, 67 évesen, bármelyik élő koncerten például a Generál együttes Ha ismerném című dalát, mint ahogy énekeltem annak idején, 18 évesen.

Závodi János és Révész Sándor a RaktárkoncertenForrás: Lounge Group

A Piramis évek egy-egy buliján vagy akár csak próbán érez késztetést arra, hogy belenyúljon kicsit a dalokba? Vagy ez nem ajánlott, mert a közönség éppen azért van ott, hogy minden nagyon hasonlítson a régihez?

Szerencsére elfogadják a változásokat. A dalok vázszerkezete egyébként is megmarad, azon nem módosítunk. Szerencsére nagyszerű fiatal zenészekkel dolgozunk, világszínvonalú fickókkal játszunk a Janóval, Závodi Jánossal. Izgalmas néhány újítás az, hogy injekciózzunk valami nagyon mai, instrumentális betétet a régi dalokba. Ezzel is revitalizáljuk a régidal-emlékeinket, ami nagyon megmozgat minket, a két veteránt. Janó is szeret új feladatokat kapni, szóval izgalmas játék.

És kinek az irányából jönnek a hozzányúlások? Závodi János „új feladataiból” úgy tűnik, mintha ezeket a fiatalabbak...

Nem, mindenki beleszólhat. Nagyon demokratikus a zenekar. Ugye a – hozzánk képest – juniorok is nagyon hajlékonyak, és annyira ízléses, tiszteletteljes fickók, hogy odafigyelünk az ötleteikre. Respektáljuk az igyekezetüket, hogy még jobbá akarják tenni ezeket a dalokat, és ilyen módon ők is szerzőtársainkká avanzsálnak.

Horváth Ákos Gitáros, Závodi János, Delov Jávor (a doboknál), Révész Sándor és Megyaszai István a Piramis-évek RaktárkoncertjénForrás: Lounge Group

A Piramis-évek is adott Raktárkoncertet. Egy ilyen fellépés hol helyezkedik el a próba és a hagyományos koncert között?

Egy kicsit a próbáknak a lelkesedését idézi. Mert egy próbán például a Delov Jávor ugyanazzal a tűzzel és lelkesedéssel dobol, és azokkal a mimikai elemekkel, testbeszéddel, mint egy koncerten. Én is szinte ugyanazzal, és ez elmondható az egész zenekarról szerintem. Annyi különbség volt most, hogy egy picit kisebb volt a színpad, mint amihez szokott az ember: alig pár méterem volt a színpad közepén, a mikrofon körül. Egy ilyen fellépés persze nem lehet olyan, mint egy igazi koncert, ahol közönség is van, de az is igaz, hogy nem kell okvetlenül a taps és a csillogó szemek ahhoz, hogy mi zeneileg kihozzuk magunkból a maximumot. Egyébként technikailag volt némi nehezítés, mert egy hagyományos koncerten nemcsak a kontroll hangfalakból, hanem az énekfelszerelés kifelé áramló hangjából is tudunk tájékozódni a színpadon. A Raktárkoncerten kifelé menő hang értelemszerűen nem volt, ami furcsa feladat elé állított engem, aki szeretek a hangképbe illeszkedni.  A színpadon már a fül legkisebb kalibrálásával, a legkisebb fejmozgással lehet tájékozódni a kimenő hangból, a következő pillanatban meg akár megint a kontrollból. Legalábbis én így dolgozom. Egyébként abszolút vállalható volt, éppen tegnap tudtam megnézni a produkciónkat. Az egy kicsit furcsa volt, hogy három próbanapot kellett áldoznunk arra, hogy ezt az egy koncertet lejátsszuk. Sajnos nem kínálkozott az a lehetőség, hogy egy koncertező kontinuitás kellős közepén mondják azt, hogy „srácok, holnapután nem Miskolcra vagy Pécsre mentek, hanem a Raktárkoncertre”. Kicsit olyan volt, mintha egy edzés után egyből az olimpiai döntőben kellene teljesíteni, de azért ment a dolog. És gondolom, a pályatársaink többségének ugyanezzel a problémával kellett megküzdenie, és szívből remélem, hogy sokan jól megoldották.

Azt jól tudom, hogy ez egy nagyon aktív éve lett volna a zenekarnak?

A menedzsmentünk, Rózsa István és Huber Klárika gondozzák a dolgainkat a Rózsa Records nevében, és ők erre az évre aktívabb, koncertező időszakot ígértek nekünk, de a tudott dolgok miatt ez nem valósulhatott meg. Reménnyel és hittel nézünk a jövő elé. A Jóisten adja meg, hogy a jövő évben tudjuk folytatni. Vagy ki tudja, mikor, de egyáltalán tudjuk folytatni.

Tudom, hogy beszélt a kiadási kapacitásokról, de akkor egy kicsit távolabbra tekintve kérdezek a szóló projektjéről. A korábban megjelent, 1993-as, 2003-as, majd 2013-as albumok után azért lehet számítani arra, hogy a projekt három év múlva, azaz 2023 körül aktivizálódik? A fiók elvileg tele van...

Igen, tele van az elmúlt tíznél is több év termelményével, amit részben itt, Budapesten, részben a vidéki életem mentén sikerült megalkotnom, és ha ezt meg lehetne jelentetni, akkor boldogan állnék elébe. Ahogy mondtam, én kész vagyok rá, de 67 évesen már nem érzem magam elég lendületesnek ahhoz, hogy magam, vállalva az ezzel járó adminisztratív feladatokat, kiadjak egy lemezt. Azért a mi generációnkat elkényeztette az a fajta hanglemez-kiadási igyekezet, ami az egykori Lemezgyár részéről igenis megvolt. Nem panaszkodhatok, mert akkor is alkottunk lemezeket, kaptunk lehetőséget. Aztán a privatizációs időkben Rózsa István támogatása is nagyon sokat jelentett. És ha ma ilyen lehetőség felkínálkozna, akkor én biztosan örömmel ülnék le az asztalhoz, beszélgetnék a részleteiről, és bocsátanám rendelkezésre a sok éve érlelt anyagaimat.

Úgy tudom, hogy Demjén Ferenc korábban éjszaka dolgozott. Az ön fiókjában felhalmozódott termés milyen körülmények között született? Mi mellé ül le és mikor?

Ha így van, akkor csatlakozom Rózsinak a munkamódszeréhez, mert rám is jellemző, hogy akkor dolgozom, amikor a család, nevezetesen az asszonyom és a gyermekem lepihennek. Szerencsére annyira zsilipelhető a házunk, hogy egy többszörös ajtózáráson túl, békésen le tudok ülni egy helyiségbe, hogy akár éjjel meg tudjam szólaltatni a gitáromat, kísérletezgessek. A rímkeresés, vagy akár a szövegötletek feldolgozása már egy sokkal repetitívebb dolog. Ha találok egy jó szinonimát, egy jól illeszkedő szót, ami lehetőleg korban is illik hozzám, szóval nem valami bugyuta egyszerűség, akkor azzal jól el lehet bíbelődni. És ha már szóba került Rózsi, elmesélem, mit mondott körülbelül 30 évvel ezelőtt, mikor azt kérdeztem tőle, hogyan lehet ilyen gyönyörű szövegeket írni: „Sándorka, le kell ülni, és nem fölállni, ameddig nem vagy kész!” De azt is mondta, hogy „néha lapozgatok Krúdy-könyveket”. Én komoly erdőjáró vagyok, és több tíz kilométeres túrákat szoktam csinálni, akár hetente többször. Ilyenkor mindig van nálam egy darab papír és egy toll vagy egy ceruzacsonk. Felírom azokat a gondolatokat, amik éppen motoszkálnak bennem, aztán hazamegyek, előveszem a gitáromat, és próbálom kibontani. De van, mikor a kormánykeréken ütöm a ritmust az ujjammal, és keresem azt a szótagot, ami épp hiányzik. Amikor munkál bennem valami, akkor – mint a bulldog – megragadom, és nem engedem el. Kicsit Rózsi útravalóját megfogadva, helyben ülök, maradok, és csinálom. Nem nagy hókuszpókusz ez.

A Piramis-évek zenekar a Raktárkoncert előttForrás: Lounge Group

Jó ideje vidéken él. Több helységnévről is lehet tudni, ahol több-kevesebb időt töltött. Azt lehet tudni, hogy mi vezérelte a helyek kiválasztásában?

A Mecsekben vettem egy házat 1979-ben. 26 évesen elég bátor dolog volt budapestiként ennyire elrugaszkodni, ráadásul ez a Piramis-időszak kellős közepén volt. De végül nem éltem ott, és csak két évig volt meg ez a házam, nagyon közel a Zengőhöz, egy 53 házból álló kis zsákfalu miliőjében. Igazából a helyi útviszonyok gondolkoztattak el. Egy helyi öregúr akkor azt mondta, hogy „Sándor, ha itt leesik a hó októberben, lehet, hogy maga márciusig nem megy ki innen". Emiatt viszonylag gyorsan megváltam ettől a kisújbányai háztól, amit egy, a Piramis körül mozgó barátunktól vásároltam. Ő állattartással akart foglalkozni, de sajnálatos módon tönkrement, ezért keresett meg 1979 tavaszán, hogy el kell adnia a házát. Én pedig ismertem a miliőt, miután többször vendégeskedtem nála, és mindig „tátott szájjal” és pihent lélekkel jöttem el onnan.  Így vettem meg tőle. Egyébként Rockenbauer Pál kedvenc útvonala is ott vezetett el. Aztán jött a második elrugaszkodásom, egy alföldi tanya. Azt egy szeretett baráti emberpár bemutatása mentén ismertem meg, mikor meghívtak magukhoz vendégségbe. Óriási élmény volt, ugyanis én egyáltalán nem ismertem a tanyasi életformát. Édesapám családja révén vidéki érintés volt a családban, de tanyasi nem. És ez egy nagyon szép, 180 éves ház volt, egy vár, 55 centiméter vastag falakkal. Körülbelül 20 éve adtam el, de az ott megélt 15 év csodálatos emlék az életemben. Termékeny is volt ez az időszak, mert például akkor játszottuk az öt emlékezetes Piramis-koncertet a Sportcsarnokban. Aztán a Presser Gáborral készült lemezt is onnan abszolváltam, de hát abból a miliőből nem volt nehéz tisztaságot hozni, mert benne éltünk ennek a tisztaságnak a térfogatában. A mai napig vidéken élek.

Gondolom, a legkézenfekvőbb okok miatt...

Igen, a természet szeretete, a szabadság iránti vágyam. Az, hogy lehetőleg tiszta legyen a levegő, legyen tágasság és tér, ahol az ember meg tudja tapasztalni a végtelenség relatív érzetét. Aztán az is biztos hozzájárult, hogy 16 éves korom óta beszélek angolul, és már a hetvenes években járattam az angol zenei szaksajtót, a New Musical Expresst, meg a Melody Makert. Ezekben az újságokban sokat olvastam, hogy hogyan élnek a világsztár pályatársaim, a Pink Floyd vagy a Led Zeppelin tagjai Közép-Angliában. Olyan településneveket olvastam velük kapcsolatban, amiket életemben nem hallottam. Ezek az ottani tanyavilágnak feleltek meg akkor, és eleinte joggal merült fel bennem a kérdés, hogy mit keresnek ezek a világsztárok ott sáros csizmában. Aztán hamar megértettem, hogy a nagy zajok után ez az élet másik, egészséges üteme. Amikor az ember keres egy másik felületet, ahol ki tudja ereszteni a fáradt gőzöket, ahol regenerálódni, pihenni, alkotni tud. Én legalábbis ebbe az áramkörbe kapcsolódtam be nagyjából 40 éve, és mind a mai napig nem bántam meg. Ha Budapestre jövök, turistának érzem magam, gyönyörködöm az újdonságokban, a szépülésben. Egyszóval vidékinek mondom magam.

Piramis évekForrás: Lounge Group

Úgy sejtem, a jelekkel való foglalkozás nem áll távol öntől. Hogyan dekódolja a mostani, járvánnyal terhelt időszakot?

Megint Szepes Mária nénire kell hivatkoznom. 1981-ben adott nekem egy mondatot: „magára gyújtja menedékét az elvakult bolond, de szép, rikolt, s halálra ég”. Ebből írtam is egy kis dalocskát, egy 40 másodperces szösszenetet, ami a Presser Gábor-féle lemezen Bolond címmel szerepel. Amikor először hallottam Mária nénitől ezt a mondatot, amit később az írásai között is megtaláltam, egyből az atomfelhőt vizionáltam. Amikor ott van a borzalom azzal a földöntúli, valamilyen módon mégis szép és rendkívüli látvánnyal. Nézzük, és abban a pillanatban halálra égünk. Úgy látom, hogy ennek az analógiának a mentén sajnos már sok mindent elkövettünk ezért a mai helyzetért. Nagyon mélyen nem is szeretnék belemenni, de én itt az emberi felelősséget keresem mindenképpen. Szóval nem csodálkozom, hogy a Föld már rázza magát, és azt mondja, hogy ebből elég.

Ha valaki 15 évesen önként csatlakozik az igazgatóhoz felküldött jó barátjához, Póka Egonhoz, majd együtt lépnek ki az iskola kötelékéből, annak az embernek elképzelésem szerint nagyon határozottnak kell lennie. Innen visszanézve történt bármi olyan, amit megbánt azóta? Vagy a vélt határozottság együtt jár azzal, hogy általában jó döntéseket is hozott?

Nehéz erre válaszolni, mert sajnos most nem tudok előbogarászni frappáns példákat. De biztosan volt olyan, amit felülírnék. Amúgy nem vagyok elhamarkodottan cselekvő...

Mondjuk, arra a kérdésre, hogy „mit nevetsz, te is szeretnél felmenni az igazgatóhoz?”, azt rávágni, hogy „persze, miért ne?!”, azért nem erről tanúskodik... De gondolom, nem bánta meg ezt sem.

Nem, mert azt a fajta lojalitást én úgy hívom, hogy testvérbarátság, és ez a mai napig él a szívünkben Egonnal. Én 15 és 17 éves korom között, két éven át a gyerekszobájában laktam, egy ágyban aludtam Egonnal, miután a szülei befogadtak. Persze, hogy vállalom ezt most is, mert tudom, hogy katarzis volt. Nevezetesen az I. László Gimnáziumban történt mindez, és tantestületi megrovásnak hívták azt, amit kaptunk. Ez úgy nézett ki, hogy a rangos budapesti gimnázium teljes tanári kara felállt két sorban, ami nagyjából 60 főt jelentett, a sor végén pedig ott állt az igazgató úr. Nekünk pedig végig kellett mennünk a tanárok sorfala között, az igazgató úr iszonyatos dörgedelmek közepette átadta mindkettőnk bizonyítványát, és kiutasított a gimnáziumból. Vele párhuzamosan pedig Budapest összes gimnáziumából. Hát ezt éltük meg Póka Egonnal. De ugyanúgy egyszerre kaptunk állami kitüntetést körülbelül négy évvel ezelőtt, egymás mellett ültünk akkor is. Egon, akinek nagyon nem szégyellnivaló a zenei munkássága, és Budapest, de lehet, hogy az ország legrangosabb zeneiskolájának az igazgatója. És talán nekem sincs szégyellnivalóm ezzel az ötven évvel a hátam mögött.