Segédmunkásként dolgoztatták, családjával együtt kitelepítették, édesapját börtönbe zárták a kommunisták, majd az egész világot meghódította

JANKOVICS Marcell
Budapest, 2019. április 1. A közmédia életműdíjával kitüntetett Jankovics Marcell Kossuth- és Balázs Béla-díjas rajzfilmrendező, grafikus budapesti otthonában 2019. április 1-jén. MTI/Balogh Zoltán
Vágólapra másolva!
A Kossuth-díjas, a Nemzet Művésze címmel kitüntetett művész, a Magyar Művészeti Akadémia tiszteletbeli elnöke szombaton halt meg, 80 évesen. Olyan rajzfilmek rendezője, mint az Oscar-díjra jelölt Sysiphus, a Cannes-ban Arany Pálmát nyert Küzdők; illetve nevéhez fűződnek – egyebek között – a világsikerű János vitéz, a Fehérlófia, az Ének a csodaszarvasról, a Prometheus című alkotások is, ahogy a Magyar népmesék sorozat is. És Az ember tragédiája fantasztikus rajzfilmváltozata. Édesapját a Rákosi-rendszerben bebörtönözték, Jankovics Marcell pedig gyerekként élte át a kitelepítés éveit. Később a bencéseknél érettségizett, majd segédmunkás lett, de abban a feladatkörében is ambiciózus volt. Mégis a véletlennek köszönhette, hogy bekerült a Pannónia Filmstúdió animációs osztályára. Fázisrajzolóból lett néhány év alatt Oscar-díjra jelölt rendező. Sztankay Ádám néhány hónapja beszélgetett a nagy művésszel, egy nyár eleji sorozatban készültünk megjelentetni... Jankovics Marcell az Origónak adott, utolsó interjújában arról is mesélt, hogy a korán jött Kossuth-díja után némi mellőzöttséget is megtapasztalt, de az ambíciói akkor új irányok felé terelték.
Vágólapra másolva!

A Magyar népmesék rajzfilmsorozat bekerült a hivatalos hungarikumok közé. Nagy öröm?

Igen, bár az egész magyar népmesekincsnek rég be kellett volna kerülnie az első tíz hungarikum közé. Népmesekincsünket éppen úgy megilletné az a kiemelt figyelem, ahogy a már elismert néptáncot és más hasonló honi tradíciót, tárgyi értéket. Az megint más kérdés – némi iróniával mondom –, hogy persze van abban valami különös is, ha belegondolok: a magyar népmesék sorozat rákerült arra az értékőrző listára, amelyen megtalálni a karcagi birkapörköltet és a hajdúsági tormát is.

Jankovics Marcell otthonában Forrás: MTI/Oláh Tibor

Saját életét illetően is működik a humorérzéke? Sajátos fordulataival az is tekinthető egyfajta hungarikumnak.

Működik, megnevettetett.

Ön pedig meglepett, amikor egy interjújában azt olvastam: talán azért volt viszonylag gyors előmenetele a rajzfilmes hivatásban, mert a Pannónia Filmstúdió – ahol a pályát kezdte – párttitkára egykor ÁVH-s volt és az ön támogatásával kompenzálta az Államvédelmi Hivatal korábbi, családja ellen elkövetett bűneit. Édesapja bebörtönzését, a família kitelepítését. Elmélete puszta irónia, vagy komolyan gondolja?

Feltételezés, de komolyan el tudom képzelni, hogy van valóságalapja. A Pannóniában akkoriban nagyon jó csapat dolgozott. Nem hiszem, hogy annyira kilógtam volna - felfelé - a sorból, hogy lehetne pusztán azzal magyarázni a korai szakmai lehetőségeket, sikereket. Éreztem a kivételezettséget még a Kossuth-díj kapcsán is, amit harmincnyolc évesen kaptam meg. A Kossuth-díj persze már aligha a párttitkáron múlott. Akkoriban Pozsgay Imre dönthetett a díj odaítéléséről, így olyan fiatal művészek is megkapták, mint Ránki Dezső, Kocsis Zoltán, Huszti Péter. Vagy például Darvas Iván, akit a díjjal is rehabilitáltak, kompenzáltak az ötvenhatot követő bebörtönzése kapcsán. Én magam is kompenzációnak tekintettem a kitüntetést.

Forrás: Jankovics Marcell

Talán nem mindenki tudja, hogy miért került börtönbe az édesapja, mi baja volt Rákosiéknak a családjával.

A családdal nem volt baj. Ellenben az édesapám volt a Magyar Nemzeti Bank államközi osztályának a vezetője. A második világháborút követően a feladatához tartozott, hogy amikor Magyarország üzleti kapcsolatot létesített egy másik országgal, akkor tájékoztassa arról a szövetséges hatalmak illetékeseit. Később, a kommunisták hatalomra jutása után azzal vádolták, hogy mivel nemcsak a szovjeteket, hanem korábban az amerikaiakat, franciákat, angolokat is tájékoztatta, azzal kémkedést és a hazájával szembeni hűtlenséget követett el. Ezért életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték.

1956-ban, a forradalom idején került ki a börtönből, majd a forradalom leverése után is szabadlábon maradt. Könnyen kapott kegyelmet?

A rendszerváltás után jutott el hozzám néhány eredeti, a peréhez és a börtönidőszakához kapcsolódó dokumentum. Kiderül belőlük, hogy miután apám 1954-ben agyvérzést kapott, és szinte emberi ronccsá vált, akkor a börtön igazgatója beadott egy kegyelmi kérvényt. Dossziéjára aztán ceruzával firkantották oda: „nyolc évre leszállítva." Mindez 1956 nyarán történt, az enyhülésnek nevezett korszakban, mely enyhülés az agyvérzésen átesett apám esetében azzal járt, hogy az életfogytiglani büntetését leszállították nyolc évre. A forradalom idején jutott ki a börtönből, amikor Darvas Iván bement a Kozma utcai intézménybe, hogy kiszabadítsa a bátyját, s akkor apám is kijutott. Darvas Iván ezért az akciójáért kapott utóbb börtönbüntetést. Apámért is eljöttek, hogy visszavigyék, de éppen kórházban volt. Az említett dokumentumokból kiderül, hogy esetében rájöttek: jobb lenne békén hagyni a szerencsétlen, tönkrement embert. Így aztán 1958-tól még némi jelentéktelen nyugdíjat is kapott, tizenkét évvel később halt meg, 1970-ben.

Miközben édesapja börtönben volt, önt, a nővérét és az édesanyjukat kitelepítették Öcsödre, 1951 és 1953 között. Hogyan élte meg azt az időszakot egy tízévesen vidékre kényszerített kisfiú?

Gyerekként nem éltem meg rosszul. Hamar rájöttem, hogy kilógok a falusi gyerekek sorából, így a jegyző, a boltos, az orvos gyerekeivel barátkoztam – ők is gyüttmentnek számítottak. Jóban voltam persze azzal a kislánnyal, kissráccal is, aki korombeli volt a kitelepítettek közül. A többség inkább a nálam hét évvel idősebb nővérem korosztályához tartozott.

A gyüttment boltos, orvos úgy „súlyozódott" a tősgyökeres öcsödiek körében, mint egy kitelepített?

Voltak különbségek. Készült rólam egy portréfilm a Szerelmes földrajz című sorozatba, annak kapcsán ellátogattunk a stábbal Öcsödre. Szállunk ki a kocsiból a Kossuth Lajos utca 40-es számú ház előtt - amelyben a kitelepítésünk alatt laktunk -, amikor jön velünk szembe egy korombeli néni. Kérdezi: kik vagyunk, mit keresünk? Mondom neki, mire zokogni kezd. Aztán elmesélte, ott állt kislányként a tanácsháza előtt, amikor meghoztak minket Öcsödre a vontatós traktorokkal a kunszentmártoni vasútállomásról. Felidézte, hogy közben az akkori tanácselnök beszédet mondott a falu népének: akik most érkeznek, azokat akár meg is lehet ölni, mert a nép halálos ellenségei, akik azért kerülnek oda, hogy elpusztuljanak. Bevésődtek ezek a mondatok az egykori kislány fejébe, traumát jelentett számára, s évtizedekkel később a vállamon sírta ki magát.

Nem sokkal a kitelepítés évei után önt a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumba íratták. Jó ötlet volt azokban az időkben bencés rendi iskolát választani?

Nem tudom másként mondani, mert így igaz: mi a keresztény középosztályhoz tartoztunk. Ahhoz a művelt, polgári réteghez, amely Budán lakik, s gyerekei a Krisztina téri, vagy a Gellérthegy utcai általános iskolába, majd a Toldy Gimnáziumba, vagy a Petőfi Gimnáziumba járnak. Engem is felvettek a Toldyba, abba az osztályba kerültem volna, amelynek Antall József lett az osztályfőnöke. Csakhogy nagyanyám, nagynéném, anyám és a nővérem mellett én voltam a családban az egyetlen férfi. Illetve a fiú, s anyám mindenképpen azt szerette volna, hogy férfi nevelődjék belőlem. Átgondolták a dolgot és arra jutottak: arra a bencések jelentik a legbiztosabb garanciát. Nekem nagyon nem smakkolt anyám döntése. Ám minél idősebb lettem, annál inkább beláttam: nagyon jól döntött.

Budapest, 2019. december 3. Jankovics Marcell a Képpraxisok 2. című kiállítás sajtóbejárásán Forrás: MTI/Balogh Zoltán

Mit adott a pannonhalmi gimnázium?

Például csodálatos természeti környezetet, páratlan napfelkeltéket. Az iskola, a kollégium miliője pedig a középkor iránti vonzódásom miatt is meghatározó volt. Továbbá a bencés gimnázium adott nekem a maga szigorával egy mintaszerű munkakultúrát. Az ott megszerzett érettségi mögött olyan tudásnak kell lennie, ami sok esetben meghaladja azt, amit egy mai diplomához feltételül szabnak.

Érettségi után segédmunkás lett, közben próbálkozott bejutni az építészkarra. Szép év volt?

Nem volt benne semmi különös. Kilencéves korom óta dolgoztam, és nem volt más családfenntartó – illetve egy időben nővérem nem volt olyan helyzetben, hogy besegítsen. A bencéseknél pedig a tanulás jelentette a koncentrált munkát. Gimnázium után építészkarra jelentkeztem, ha felvesznek, akkor azonnal át kellett volna jelentkeznem estire, hogy dolgozhassak. Valószínűleg veleszületett adottság is, hogy az ember egyben munkakutya. Nyolcvanadik évembe érve is állandóan dolgozom: itthon, a stúdióban, az MMA-ban. Ami kívül esik a munkán: alszom, tornázom, eszem, és amikor tehetem, gombászom. Nyaranta meg úszom. Ebben merül ki az életem, de ez számomra teljesen rendben van.

Tudható: már sráckorában volt önben alkotói késztetés. Ám ez ügyben óvatos duhaj volt. Az építészkarra is azért jelentkezett, mert ha kiderülne, hogy nem lesz önből zseniális tervező, akkor is elboldogulhat azon a pályán.

Valóban a haszonelvűség alapján néztem ki magamnak a művészi pályák közül a kissé lebecsült építészetet. Biztos voltam benne, hogy építészként mindig lesz kenyerem. Apai nagynéném és apai nagybátyám is képzőművészeti főiskolát végeztek. Nagybátyám élete végéig abból is élt alkalmazott grafikusként. A nagynéném, aki tehetségesebb volt a nagybátyámnál, művészként – igaz, magánéleti okokból – nem vitte semmire, géprajzot tanított ipari tanulóknak. Én nem tudtam volna megelégedni azzal, hogy esetleges művészeti végzettséggel alkalmazott grafikus legyek, vagy ipari tanulókat oktassak. Az építészet kapcsán úgy gondoltam: ha nem leszek ott a legjobbak között, akkor is több lehetőséget kínál arra, hogy kiéljem benne az ambícióimat. Mindig rendkívül ambiciózus voltam, még segédmunkásként is. Egy ideig fájt is, hogy nem lehettem építész. Pláne, mert a felvételin nem a rajztudásommal volt gond, hanem a családi hátteremmel. Aztán persze rájöttem, hogy a rajzfilmmel a helyemen vagyok.

Segédmunkásként miben mutatkozott ambiciózusnak?

Vastelepen kezdtem vasrakodással. Amikor azonban esett az eső, bementünk a központba, az „erőkar" vállalat laborjába. Nagyon klassz gépek voltak ott. Semmi közöm nem volt a vashoz, mégis meg akartam tanulni esztergálni, a marógépet használni. A marós ugyan ellenállt, ám a közvetlen főnököm, Szabó Lajos bácsi engedélyével a többiek meg is tanítottak esztergálni, reszelni, fúrógéppel dolgozni. Arra is rájöttek - illetve ebben nagy szerepe volt Kovács Gyuri bácsinak, a technikusnak -, hogy érettségizett gyerekként olyan eszközöknél is hasznomat vehetik, mint a mágneses repedésvizsgáló, a tartós folyásmérő, a Vickers-féle nyomásmérő. Így aztán segédmunkásként léptem be, de a betanított csőtágító rangjában távoztam.

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!