Édes Néném,

 

agyunkra megy ez a Covid-19, ugye? Hisz maholnap már ’21 van, és mégis itt tombol velünk, még idehaza, a családi (tűz)fészekben is van belőle pár nap hátra. De tudja, mi a legszomorúbb ma az egészben? Ma, amikor Németország már zárva, Franciaország pedig holnaptól (félreértés ne essék, a kulturális intézmények leállnak, de a muszlim lefejezés megy tovább). Írok két magyar megfejtést, egyet itthonról, egyet a másik „otthonom” világából: se énekelni nem lehet, se operálni, akarom mondani: menteni.

Tilos énekelni!

Talán ez a legszomorúbb az egészben. Hatéves kislányunk, a „szemünkfénye-legkisebb” iskolás lett, szereti a furulyát, otthon már fél évvel hamarabb hatalmas fütyülő lett hangszer nélkül is, gyakran dudorászik, dalol: még a végén belőle nyílhat valami huzamos zenei hajlandóság, a testvéreit ez a mákony eléggé elkerülte. Hanem amikor az elsős énekoktatás kapcsán – nekem, ugye, mégiscsak illik – érdeklődöm, nem várt válasz érkezik lelkes babahangon: Az ének tanítónéni nagyon aranyos. De énekelnünk nem szabad, mert akkor megfertőzzük egymást.  A lényeg szempontjából lényegtelen, hogy lánykánk félreértett-e valamit, vagy tényleg ez a helyes az adott osztályteremben, hisz valóban vizsgálták több országban is komoly eszközökkel, szemléletes módon az intenzív éneklés során felszabaduló aeroszolokat, és igen, léteznek.

A gyermeki mondat, amely egyébként panaszos hangsúllyal szólt, azért ütött szíven így a szünet alatt is, mert ők még a világból ugyan nem sokat értenek, de a dalolás természetes része a kis ösztönéletüknek – ahogy a mienknek is, ha egy pillanatra elfeledkezünk a felnőtt terheinkről. A „nem szabad énekelni” típusú tiltásban maga a megnyomorodott élet, annak az alászállt minősége tenyészik, olyan vírus, amely nem egyszerűen a komfortzónánkból űz ki egy-két karanténnyi időre, hanem lecsavarja az életünk lobogó lángját. Persze, szerencsés az, akiét nem fújja el egyáltalán, de egy hatéves ebből semmit se ért, csak azt, hogy szomorú idő jött el, mert énekelni se szabad… A Hoffmann meséi képe ötlik fel, abból is Antonia Crespelé: a lány, akinek saját jól felfogott érdekében nem szabad énekelnie, mert ott is a halál ólálkodik. Persze, most már igencsak felnagyítottam az egyszerű iskolai féltést, de egyezzünk meg abban, hogy keserű világ az, ahol egy kisgyermeknek nem szabad énekelnie.

Mentőötlet

Egy korábbi énekesünk édesanyja mentőorvos – gondolom, inkább csak volt, már nyugdíjas lehet –, ő talán azért érzi úgy, hogy feltétlen hozzá kell szólnia egy általa/számára fel nem tárt hátterű ügyhöz. Mielőtt azt hinné bárki, bonyolult oknyomozás kell hozzá, sietve írom: magam is cikkeztem erről, számos nyilatkozatban ecseteltem, és mások, pl. a Magyar Vöröskereszt és sok kisebb kulturális intézmény visz segítőket még az Országos Mentőszolgálathoz mostanában. És van, akinek ezzel is baja van! A korábbi énekes – hát igen, nyilván más természetű csalódásból is írja a magáét, felénk címezve – a betegeket félti, és mindenkit mindenféle hozzá nem értéssel megvádol, mert ugye, mi lesz itt, ha énekesek diagnosztizálnak betegségeket, akik ehhez egyáltalán nem értenek?

Tehát akkor most újra álljon itt: mindenki, a Vöröskereszt önkéntese éppúgy, mint az Opera engem váltó énekkari művésze, vagy az első műszak alkalmával srévizavé szolgálatot teljesítő Kőrösi Orsolya intézményvezető csak olyan munkát végzünk és végeztünk, amely még diszpécser „light”-nak is alig mondható. Mi aztán nem diagnosztizálunk, nem kérdünk és nem minősítünk panaszokat, tüneteket, csak két dolgot teszünk: meggyőződünk arról, hogy a vonal végén hallózó polgártársunk tényleg PCR-tesztre vár, s hogy a felírt lakcíme helyes-e, mert akkor megy ki a mentő tesztelni. Hát ennyi. Hozzáállás kérdése, ki szerint segítünk ezzel, mert akár kicsinyelni is lehet a mi szerepünket. Ám a mentősök válláról, ha adminisztratív terheket leveszünk, végső soron a mentést magát segítjük – de hogy ezért szégyellnünk kellene magunkat, vagy gondatlannak látni a minket részt venni kérőket, azért az már sok.

Én innen, a betegágy mellől is hadd írjam:  igenis büszke vagyok a kollégáimra, az igazgatótársaimra is, akiket még az elmúlt háromnapos hétvégén is megkérhettem arra, hogy segítsenek a Mentőknek. És ha azt halljuk, hogy sok száz medikus külön járműparkkal száll ki tesztelni, akkor is arra gondolok: az eljutás diszpécser feladatait is sokszorta nagyobb humán erőforrással kell ellátni majd. És figyelem: ha Nyugat-Európa – legalábbis kulturálisan – megint elkezdte bezárni magát, intézményeit, abból Batsányi János (régi jó „iskolatársam”) intése miatt is le kell vonni a konzekvenciákat. Vigyázó szemünk egy novemberi(?), decemberi(?) bezáráson kell legyen, amely aztán oly mértékű fertőzésveszélyhez kötődik, amelynek ellátását csak még több, még több és még több segítő tudja elvégezni.

Menetrend szerint

Nincs a hazai tömegközlekedésnek oly eleme, amely nagyobb pontossággal és biztonsággal érkezne meg, mint a mi szakszervezeteinknek a tiltakozása. Szerintem valahol létezik egy jegyzékgyáruk, ahol ezeket egy gép tolja ki magából – álláspont kialakításához még íróasztal se kell, elegendő az Opera véleményének épp mindig az ellenkezőjét állítani. (Mulatságos példa volt nemrég ugyanabban a tiltakozó levélben azt olvasni: „hogyhogy megtartottuk a Poppea-bemutatót”, majd azt is: „hogyhogy elmaradt a második előadás?”).

Az is szép torpedó, amelyet szakszervezeteink fontosnak éreztek kilőni a mentésszervezés kapcsán. Hetedik hetünk röppent el az OMSZ-nél, a műszakbeosztó listák még mindig telnek, mert szerencsére az operás kollégák látják, hogy a feladat kommunikációs jellegű, tehát nekünk testhezálló, amennyi adatfelvitel van benne, annyi a csekkek online feladásakor jól is esne, merthogy a magánszámlás banki utalgatás sokkal bonyolultabb, mint a mentősök adatlapos felülete. Nincs gondunk a beosztással tehát – az érdekképviselőknek viszont van. Több levél is jött tőlük – a baj sem jár egyedül –, hogy gondoljuk egyáltalán a dolgozók Mentőkhöz vezénylését? Ó, Istenem, de hisz nálunk, az Operában ab start vezényelnek! És akkor tudunk harmóniában működni, ha a leírt kottát egyszerre, azonos ütemben szólaltatjuk meg… Márpedig a kotta itt a munkajog: akár közalkalmazás (még az, míg ezt körmölöm), akár majd Munka Törvénykönyve alapján értelmezett jogviszony (ez lesz három hét múlva, november elsejétől), naptári évenként 44 napig minden kolléga átvezényelhető más területre!

És ennek az időszakos átirányításnak a firtatását akkor se érteném, ha

  • a praktikusan két hónapnyi lehetőséget ki is használnánk (egyelőre nincs róla szó);
  • tényleg mindenkit beosztanánk, és nem engednénk gyakrabban menni az önként jelentkezőinket (pedig engedjük!);
  • az előbb ismertetettnél fogósabb, nem 10 perc, hanem – Uramisten! – 20 perc alatt betanítható munkafolyamat volna a feladatunk;
  • éppen teljes gőzzel játszanánk az Opera színházaiban (de nem, hisz negyedik hete nem volt már nyilvános előadásunk a járvány miatt, csak tegnap először);
  • nem saját magunkról és a családjainkról lenne szó (hisz mindenki lehet covidos, ugye).

Szakszervezeti vezetők… Sajnos, rájuk mindig számíthatunk, a belekötés és az ürömvegyítés mestereire, akik a minapi gyakorlatilag automatikus jogviszonyváltásnál is simán lebeszélték volna a dolgozókat munkaviszonyuk meghosszabbításáról (családjaik fenntartásáról, ráadásul ilyen bizonytalan helyzetben, hahó! – rá legalábbis egyáltalán nem beszélték volna őket), és akiknek legnagyobb ellensége az önkéntesség. Mert az önkéntesség nem maximálisan törekszik a minimumra, hanem túlmutat a kötelességen. Ezek azért megdöbbentő dolgok, Kedves Néném. Abban a naptári évben, amelyben már több mint 6 hónapot álltunk, további plusz szabadságok kivételét firtatni, teljesen elmaradt bevételek problémáit súlyosbítva be nem próbált és le nem játszott előadások pótlékait követelni, vagy miközben napi 5 étkezéssel gondoskodunk a filmfelvételt készítő kollégákról, levélben állítani, hogy ők étlen-szomjan vannak tartva – ilyen szemelvényeket tudnék felidézni szakszervezeteink levéltömegéből. Vagy a keresztbe fekvési kísérletet trianoni videóink készítésekor.

Természetesen azt senki se várja – én biztosan nem, mert ismerem őket jól –, hogy netán ne akadályozzanak, hanem vezessenek egy-egy önkéntes akciót: nekik csak sztrájkból van nagydoktorijuk. Ha nem is jelentkeznek operátornak a Mentőkhöz, azon túlteszem magam, s ha mégis ők maguk vagy bármely családtagjuk érintett lenne, magam is megteszem, amit az irányítási központból kell, mert ez így fair. De biztosan fair-e az ő hozzáállásuk? Mint az Orvosi Kamara fura kommunikációja: a történelmi méretű béremelés óta csak annyit sikerült artikulálni, hogy vezényelni őket aztán ne vezényelje senki – de hát járvány van, ugyan mit kellene tenni?

Vajon a demagógia és küllők közé dugdosott pajszerek ellen lesz-e valaha vakcina Néném szerint? És az érdekképviselő, aki a csaknem egy hónap után újrakezdett előadások előtt három órával ezek elhalasztását követeli (Poppea-premier), mert pár nappal korábban az adott, mindössze 25 fős zenekar tagjai lehettek közös – jó nagy, 900 m2-es – fedél alatt egy később coviddal kiszűrt énekessel? Ez az érdekképviselő jár boltba vajon? Vagy utazik villamoson? Vagy hazamegy a gyereke az iskolából, hogy olyan radikális intézkedésekre kényszerítse az intézményét, amelyek a minimális működéssel is összeegyeztethetetlenek, és amelyeket különben maga sem tud tartani sem otthon, sem máshol?

Nem bírom a farizeusokat, Néném. Alighanem Erkel Ferencnek, alapító főzeneigazgatónknak volt igaza, amikor sakkszervezetet alakított, nem szakszervezetet!

 

„Zsdú átvétá, kák szálávej létá!”

 Szilveszter

 2020. október 29.