ÓKOVÁCS SZERINT AZ OPERA – 157. LEVÉL

Édes Néném,

persze, persze, be vagyunk zárva. De a bezárás a XXI. század Operájában más típusú munkát jelent, mint régen (kicsit többet, nehezebben tervezhetőt), ahogy az iskolában se a táska sutba dobása, hanem a digitális átállás következik. Ma már egy rendes szénszünetet se lehet összehozni, vagy olyan extra főnyereménynapot, mint amilyet, emlékszem, gimnáziumban átéltünk.

Elég volt hozzá, hogy valahol a közelben egy exkavátor elnyesse a vízvezetéket, és az akkori KÖJÁL pikkpakk bezáratta a Lovassy Gimnáziumot. 1986-ot írhattunk, és az osztály egy jól körülhatárolható sejtje azonnal a veszprémi külváros felé vette az irányt, és szépséges diáktársnőnk házában délre már adottak voltak a szilvásgombóc-evő verseny feltételei. Ma már digitális feladatok öntenének el minket, a gyönyörű lányok maszk mögé kordonozva, a szilvás gombóc meg fagyasztott.

Néném, rángasson vissza a harmincéves nosztalgiából! El kell jutnom Bartókig és Kodályig, illetve még messzebb.

De addig is... A fizikailag – pontosan szólva a nézők elől zárt – Opera heti négy programot ad az interneten, nemcsak saját közösségi oldalán, de éppenséggel itt, az Origón is. Opera, balett, kamarazene, kamaraének, zongoraszólók. Műismertetés és sztárismertetés, minden van itt. Ezt megszervezni és lebonyolítani is feladat, áldom az eszemet, hogy remek saját tévéstábot alakítottunk ki tavaly szeptemberben, és roppant dühös vagyok magamra, hogy nyáron nem jöttem rá: őszre kamerákat kellene venni, mert nem magazinos, hanem igazi broadcast eszközök kellenek majd a második hullámban, teljes előadások minőségi közvetítéséhez. A 2021-es január majd ezt is elhozza (mert előbb a december a megrendelt kamerákat), addig maradunk a mostani szisztémánál. És persze, emellett műhelyeink gyártják a 2021-es program díszleteit, jelmezeit, kellékeit, terveket nézünk és fogadunk el szakmányban, csinosítjuk a tavasszal végre már csak' hivatalosan is átadandó Eiffel Műhelyházat, és előkészítjük az Operaházba való visszaköltözést, s az azzal egyidejű – 2022 tavaszára datált – Erkel színházi második ütemet, tudniillik a színpad és a kiszolgáló területek korszerűsítését.

A Magyar Opera Apja - Erkel Ferenc portréja a Magyar Opera Napjára berendezett színpadonForrás: Kesselyák Gergely

Ugyanígy forraljuk az Eiffel praktikus továbbépítését immár több művészeti együttes számára is – közben az énekkar tanulja a tavasz távoli pontjaira kitűzött darabokat. És magyar művek lemezeit vesszük fel saját hangstúdiónkban (István, a király, A képzelt beteg), és balettfilmet készítünk az Erkel Színházban a Laurenciából, operavideót a Bánffy teremben a Poppea megkoronázásából. És lesz virtuális adventi kalendáriumunk, és még egy különleges műsorunk, amelyet majd egy időben bő százezren láthatnak – de arról még később.

Ilyen pörgős a mi leállásunk – mert a született tücsköket nem lehet fékezni a legnagyobb emberiségvigasztaló időszak, a csodálatos advent idején. Ez a mi maszkos tobzódásunk, a legsűrűbb operai szezonidő, és most az a „csúfság” esik majd meg velünk, hogy... hogy otthon leszünk karácsonykor. Mert a legfásultabb, a december végére már a fahéjillattól is kiszáradó operás se mondaná, hogy karácsonykor azért ne volna jó egy Bohéméletet, egy Diótörőt eljátszani. Körülbelül ez a hivatásunk értelme: az a figyelem és értéken tartás, amely akkor a közönség részéről áthatja színházaink hatalmas nézőterét. Bárcsak mindennap karácsony lenne!

Hát, kedves Néném, most ez a csoda csak a digitalitás bűvszavával leírható. Ma tapsot is kértünk a nézőktől, küldjék be a sajátjukat, mert az az igazság, hogy taps is ezerféle leend: teljesen más jár egy hangszeres duó lírai darabja után, mint a Szabadságkettőst követően, vagy amit épp egy pályakezdő művész fogadótapsaként hallunk.

Szinetár Miklós a Magyar Opera Napja alkalmából tartott beszédet 2020. november 7-énForrás: Kummer János

No, de egy virtuális születésnap? Az milyen, még ha tapsos is? Erkel Ferencét, operai ősapánkét, tehát a Magyar Opera Napját valahogy így tartottuk meg tíz napja: voltunk is – akkor még –, de alig, az új Bánffy teremben mindössze 135-en ülhettünk le. Kesselyák Gergő első karmesterünk fotóját mellékelem: a sors és a betekintési szög úgy hozta, hogy kialakult a „Magyar Opera Apja" felirat, és igaz maradt az is. Az ünnepelteket megírta a sajtó, de azt nem tudhatta papírra (ah, papír!) vetni, ahogy Szinetár Miklós beszélt.

Tetszik valakinek vagy sem, tény: Szinetár a magyar opera, színház, televíziózás kultúra élő legendája. Lassan 70 éve lesz a pályán – igen, igen, nem számolom rosszul! –, és a már tudományos zsurnalisztikában is létező ún. Nobel-díjas demencia nem az ő világa. Nem az a személy, akit sokszor kitüntettek, és „érett” korára furákat és kínosakat beszél. Ellenkezőleg: hosszú évek óta figyelem közvetlen közelről, olvasom írásait: szerintem összefogottabb és bölcsebb, mint bármikor, végtelen történettárral, ízes, választékos beszéddel, és ami alighanem fiatalon tartja: fékezhetetlen kíváncsisággal. És most hadd mutassak erre egy példát.

Az ünnepség előtt találkoztunk, azt szinte nem is említem, hogy pontosan vissza tudta idézni Ránki György művének, Az ember tragédiájának bemutatóján és vele gyors összehasonlításban a Szokolay-féle Vérnász premierje kapcsán detektált hangulatokat. Az egyiknek a napokban múlik 50 éve, a másik stabil 56 esztendős opusz... Szó szót követett, és mivel híján voltam indítógondolatnak a saját beszédemhez, megütötte a fülem, amikor Nádasdy Kálmán, a híres rendező, operaigazgató, főiskolai rektor meglepő metaforáját említette. Hogy tehát Bartók Bélára tekintünk, inkább valamiféle természeti lényt, inkább állatot, gyönyörű és nyughatatlan szarvast látunk, „aki" hatalmas területeket jár be, büszke tartását hordozza, míg a vele gyakran összemosott Kodály Zoltán teljesen más. Kodály ott növekszik fel, ahova sorsa vetette, inkább fa, amely elmozdíthatatlanul kötődik a saját helyéhez és őrködik ott.

Ekkor tudtam már, mivel indítok, és hogy miért szép és pontos ez a kép, hova fejleszthető. Nem nagy nóvum ám: saját, illetve inkább „saját” szövegemben kimutattam ugyanezt az ellentétpárt a magyar zenekultúra szűk száz évvel korábbi megalapozóinál. Liszt, a világjáró művész, aki irányt mutat és újít, versus Erkel, aki ki sem mozdul, viszont szervez, fenntart, kidolgoz. És hozzátettem, hogy ugyanakkor mindkét művészpár elválaszthatatlanul össze is tartozik, élethosszig tartó mély barátság és szolidaritás fűzte össze őket (Kodályék rengeteg időt töltöttek együtt, ugyanabba a nőbe voltak szerelmesek, Erkelék pedig egy időben egymás alatt laktak, együtt igazgatták a Zeneakadémiát). És valahol régen azt olvastam – most bezzeg a forrást nem találom! –, hogy nemcsak a szarvasnak van szüksége egy bizonyos lombos fára, ha agancsot váltana, még annak a fának is igényli ugyanezt a lehántást a kérge.

Keszei Bori és László Boldizsár adják elő Crescimira és Imre herceg duettjét Erkel Ferenc István király című operájából a Magyar Opera NapjánForrás: Kummer János

A műsor és a kitüntetés-átadási ceremónia végén – mint az örökös tagok (örökös) szószólója – Szinetár Miklós is szót kapott. Várjuk ezt minden évben, mondom, remekbe szabott improvizációk születnek ekkor a Tanár Úrtól. Most felidézte Nádasdy Kálmánt, de egy másik anekdotával. Eszerint amikor már létezett magnetofon, több színifőiskolásban felmerült, hogy felvennék az óráit. Nádasdy erre annyit válaszolt: ha bárki magnót hoz be, ő sarkon fordul és vissza se jön. S hogy erre mi a magyarázat? Ha harminc évvel később valaki meghallgatja a jelen színházművészetének kontextusában mondott szavait, még a végén azt mondja majd: mit beszélt ez az ember, nem is értett talán hozzá. Ugyanakkor, ha a növendékek meghallgatják őt, és harminc évvel később ők adják tovább az adott intelmet vagy meglátást, már átszűrik magukon és akkori jelen idejükön, s így az érvényes marad a lényegét tekintve.

És hát így járt az én példám is. Helyesebben a Tanár Úré. Vagy még helyesebben Nádasdyé. Erkel és Liszt, a szarvas és a kérges fa szimbiózisa nálam jelent meg, és talán lesz oly olvasó, aki majd továbbfejleszti. Még tovább.

Érdekes tanulság, amely épp nem a professzori személyiség pótolhatatlanságáról, sokkal inkább a megújulás elhagyhatatlanságáról szól – még akár a színészképzésben is.

Itt a vége, nincs nagyobb csattanója. Hogy ez a levél miről szólt? Bezárt Operáról, velünk élő legendáról, örök stafétákról? Mindegyikről – de már az eredmény, hogy nem a vírusról!

„Zsdú átvétá, kák szálávej létá!”
Szilveszter

2020. november 16.