Liszt Ferenc-díjas, a Magyar Köztársaság érdemes művésze, számos további elismerés birtokosa. A világszerte elismert, kiváló operaénekesnőt néhány hónapja választották meg a Magyar Állami Operaház örökös tagjának. Opera- és operettfőszerepek sorát énekelve, a hazai színpadok mellett a jelentős külhoni dalszínházak sorában is fellépett. Mindemellett pedagógusként vesz részt az újabb tehetségek képzésében, több iskolában is tanít, például azt is továbbadja, amire a saját édesapja tanította: a tehetség nem elég, teljes gőzzel, rengeteg munkával érdemes csak a cél felé haladni. Pitti Katalin szakmai állomásai felidézése mellett az Origónak adott interjújában elmondja: traumákat átélve is mindig kitartott szakmai hitvallása mellett, ahogy az Isten iránt is töretlen a bizalma. Olykor történelmi okok miatt érezhette gáncsolva magát, máskor a magánélet buktatói állítottak elé legyőzendő akadályt. Tette tovább a dolgát, amelynek számára egy a lényege: másoknak örömet szerezni.


Gyermekkoráról, felmenőiről szűkszavúan szokott beszélni, ám amit interjúkban említ, abból tragédiák sejlenek elő. Köszönném, ha pontosítaná a sejthetőt.

Édesapám, Pitti Pál, és édesanyám, Kanász Nagy Eszter hasonló sorsú család gyermekei voltak. A háború előtt mindkét polgári kultúrájú famíliának földjei voltak, állatokat tartottak; maguk is gazdálkodtak, és persze munkát adtak másoknak is. Aztán mindenüket elvették. 1924-es születésű édesapám több mint három évig volt fogságban Oroszországban, alig élt, amikor onnan hazatért. Miután felépült, feleségül vette édesanyámat, akinek mindkét bátyja jó barátja volt. Anyám és testvérei akkor már árvák voltak, mert az oroszok tömegsírba lőtték a szüleiket, miközben a tizenhárom éves édesanyám is ott volt mellettük Bodajkon.

Ön Szentesen született, édesapja és édesanyja családja is onnan származott?

Mindkét család. Ám a háború idején, amikor édesanyám és a szülei megtudták, hogy mivel jár az oroszok bejövetele – hozott az persze jót is, de nem nekik –, elmenekültek az ország nyugati felébe, Bodajkra. Édesanyám bátyjai akkoriban ugyancsak orosz fogságban voltak. Édesanyámék Bodajkon egy ügyvédnél laktak, persze jó pénzért, miközben még az ágyneműt is ők vitték magukkal. De aztán oda is megérkezett a szovjet hadsereg, mentek bauxitért a Bakonyba. Amikor híre jött az érkezésüknek, a helyiek kirakták a menekülteket, azt mondták, húzódjanak meg a bányajáratokban. Ott is voltak, amikor az oroszok rájuk találtak, aztán történt, ami történt.

Pitti Katalin - Giuseppe Verdi: La TraviataForrás: Szilágyi Gábor

Kislányként, kamaszként miként hatott önre a történet súlya?

Édesanyám 2006-ban beszélt először a részletekről, addig csak annyit tudtunk Eszter húgommal: meghaltak a szülei a háború idején. Amikor kérdeztük, akkor sem mondott többet. Majd 1956 ötvenedik évfordulóján felkértek egy ünnepi koncertre, és arra, hogy állítsak össze egy nótacsokrot is. Apai nagyanyám volt az egyetlen nagyszülőm, akit ismertem, az ő nótája, a Kék nefelejcs is bekerült a csokorba. Eszembe jutott, hogy anyai nagyanyám nótáját is elénekelném, ezért megkérdeztem az édesanyámat: melyik volt az? Nem válaszolt, de csak tovább kérleltem, legyen olyan jó, árulja el. Egyszer csak elsírta magát, kezdett mesélni a tárnáról, ott hallotta utoljára az édesanyja nótáját, amit ott a föld alatt is naponta énekelt, amíg élt. „A kanyargó Tisza mentén, ott születtem,/ Oda vágyik egyre vissza az én lelkem. Ha itt ér el a halálom,/ Ne hagyjatok idegenbe!/ A kanyargó Tisza partján/ Temessetek akáclombos temetőbe!" Ezt énekelte az én sosem látott nagymamám, sírdogált is mindig, amikor a végére ért – így mesélte az édesanyám –, mint aki érzi, hogy nem jut haza többé. Úgy is lett, ott is volt egy Júdás, aki feladta őket. Kikergettek mindenkit a tárnákból, megásatták velük a sírjukat. Nagy volt a kavarodás, anyukámnak sikerült elfutnia, ő így maradt életben.

Illik tudni: ön 1951-ben született. Annak is utána lehet nézni: Szentesen egy Arany János utcai házban cseperedett, említett nagymamája pedig a Zrínyi utcában lakott. Ön a zeneiskolát is Szentesen kezdte. Azt azonban nem tudni: kinek az ötlete volt a zeneiskola?

Az én első „felfedezőm" dr. Mandula József atya volt. Az ő templomában voltam elsőáldozó, ott is bérmálkoztam, és sokat énekeltem a karzaton. Mandula József atya zenei tanulmányokat is folytatott, valójában ő tartott nekünk zenei kurzust, ő látott el először énekléssel kapcsolatos ismeretekkel is. Amikor kiderült, hogy Pestre költözünk, mindenki előtt azt mondta rólam: „Ennek a kislánynak nagyon szép hangja van, jegyezzétek meg a nevét, mert meglehet, hogy egyszer még híres ember lesz." Később is, bármilyen krízis közben eszemben voltak a mondatai, amelyek sokszor adtak erőt. Évtizedekig nem tudtam róla semmit, majd 2019 januárjában egy egykori elsőáldozó társamtól megtudtam, hogy Verőcén él a Migazzi Otthonban. Azóta tartjuk a kapcsolatot, kilencvenedik évében van, még érzékelhető valamennyi a régi szigorúságából is, miközben persze tüneményes ember.

Budapest, 1983. november 1. Pitti Katalin operaénekesnő a Pillangókisasszony negyedik szereposztásában. A darab a Magyar Állami Operaház Erkel Színházában mutatkozott be, Békés András rendezésébenForrás: MTI/Horváth Éva

Ami Pestre költözésüket illeti: olvastam arról is egy félmondatot, hogy édesapját idővel – családjával együtt – elüldözték Szentesről. Miért?

Sokat „szórakoztak" a szüleimmel a kommunisták, az egyik végül a házunkra is rávetette a szemét. Azt mondta édesapámnak: rossz vége lesz, ha nem tűnik el onnan a gyerekeivel együtt. Akkor már élt a húgom is, apámnak fontosabb volt a biztonságunk minden egyébnél.

Édesapja mivel foglalkozott a háború utáni időkben?

Tanulni nem tanulhatott. Előbb egy vízvezeték-szerelőnél lett segédmunkás, majd amikor 1961-ben felkerültünk Budapestre, a Pálma Gumigyárban kezdett dolgozni három műszakban. Édesanyám pedig végezte az otthoni teendőket.

Merre laktak a fővárosban?

A Köztársaság tér közelében, oda jártunk iskolába. Mindennap elmentünk a pártház előtt. Mi persze – az ötvenhármas születésű húgommal – nem tudtuk, hogy miféle épület az, csak annyit – mert arra intett az édesapám –, hogy ha sok embert látnánk annál az épületnél, akkor mielőbb szaladjunk haza. Érdekes különben, hogy a Köztársaság téri iskola kapuja pont szemben volt az Erkel Színház művészbejárójával. Eszembe nem jutott volna akkor, hogy valaha is énekelni fogok abban a színházban.

Budapest, 1985. február 23. Pitti Katalin Margit szerepében Jules Barbier-Michel Carré-Charles Gounod Faust című operájának bemutatóján. A zenés művet Szinetár Miklós vendégrendezésében mutatta be a Magyar Állami Operaház társulata az Erkel SzínházbanForrás: MTI/Farkas Tamás

Budapestre kerülve hol folytatta a zenei tanulmányokat?

Zeneiskolára nem futotta, örültek a szüleink, hogy legalább úgy-ahogy meg tudtak gyökerezni. Mi kislányként nagyon elveszettek voltunk Szentes után ebben az óriási városban. Ám mégsem volt ambíció híján a család. Édesapám idővel esti iskolában kezdett tanulni egy technikumban. Úgy persze csak két műszakot tudott vállalni, ezért édesanyámnak is el kellett vállalnia egy műszakot a gumigyárban – ami az édesapánkat gyötörte meg legjobban, még sírt is, amiért erre kényszerül a gyerekek édesanyja. Ám tanulni akart, s miután elvégezte a technikumot, víz-, gáz- és fűtésszerelőként lett kiváló mestere a szakmájának, majd maga is tanított egy technikumban. Édesanyám pedig gyors- és gépírást tanult, majd a Pénzügyminisztériumban kapott bizalmi állást a titkárságon. Szerették, tisztelték, onnan is ment nyugdíjba.

Ön miként került be a konziba, vagyis a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolába?

A véletlennek is volt benne szerepe, de tettem is érte. Sokszor énekeltem a budapesti általános iskolánkban, verseket is mondtam különböző rendezvényeken. Tanácsi névadóünnepségekre is gyakran elküldtek. Az iskolai ünnepségen pedig még Peer Gynt-öt is eljátszottam Aase anyó haldoklási jelenetében egy társammal, még a hajamat is levágattam fiúsra. Nyolcadikos koromban megnyertem egy országos szavalóversenyt, jutalomból elmehettem a Csillebérci Úttörőtábor „kulturális vakációjára". A középiskolát a Madách Imre Gimnáziumban kezdtem, ott is rendre nyertem az ének és versmondó versenyeket. Közben jó tanuló voltam, mert édesapám ez ügyben szigorú volt. Mindig azt mondta: csak az a miénk, ami bennünk van. „Ha csinálsz valamit, teljes gőzzel tedd, vagy inkább sehogy!" Ha becsúszott egy rosszabb jegy, apukánk nem engedett el edzésre, pedig vívni is az ő biztatására kezdtem, mert a sportot is fontosnak tartotta a nevelésünkben – a húgom versenyszerűen kosárlabdázott. A konziba végül úgy kerültem be, hogy harmadikos gimnazistaként részt vettem egy országos énekversenyen, amelyen a zeneszerző Borgulya András volt a zsűrielnök. Találkozott már velem korábban is, a verseny után pedig megkérdezte: miként lehet az, hogy még mindig nem tanulok énekelni? Mondtam, én azt sem tudom, hogy hol tehetném. Akkor megadta a kiváló művésztanár, operaénekes Sík Olga tanárnő telefonszámát. A tanárnő édesanyámmal együtt fogadott minket, meghallgatott, majd azt mondta: „Szép hangod van, de hogy mi lesz később, az leginkább az akaraterődön múlik". Kérdezte, hogy állok a szolfézzsal? Mondtam, sehogy.

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!