A Színművészetire nem vették fel, de Sinkovits, Agárdy, Kállai Ferenc mindenre megtanította

Jászai Mari-díjas rendező, aki a régi Nemzeti Színház Színiakadémiájáról kikerülve (Színművészeti nélkül) Debrecenben játszotta főszerepek sorát, elsősorban prózai darabokban. Öt év után került be a fővárosi Madách Színház Volt egyszer egy csapat című musicaljébe, majd nem sokkal később szerzője lett a színház musicalpályázatán első díjat nyert, majd nagy sikerrel színpadra került Csoportterápia című zenés darabjának. A körúti teátrumban kapott először lehetőséget a rendezésre is. Ma már fővárosi és vidéki színházak sora játssza a rendezéseit, van közöttük olyan előadás, amelynek nézőszáma a százezret is meghaladta. Mindemellett íróként is több színpadi művet jegyez, június elején új krimijét mutatják be. Tavaly augusztus 20-án mutatták be két szerzőtársával – Galambos Attilával és Juhász Leventével – közösen alkotott Puskás, a musical című darabját, amelyet maga állított színre. A hihetetlen sikerű musicalt június 17-én és 19-én a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon is meg lehet nézni. Mindemellett  a kezdetektől műsorvezetője a Duna Televízió Magyarország, szeretlek! című vetélkedőjének, amely tavaly ünnepelte a 300. adását. Szente Vajk az idei évadtól a Kecskeméti Katona József Nemzeti Színház főrendezője, ugyanakkor filmtervén is dolgozik, hosszabb távon pedig szeretné elérni, hogy a honi zenés színházat a határainkon túl is elismerjék.

Felmenői kapcsán tudható: édesapja a békéscsabai Csabagyöngye Kulturális Központ igazgatója, édesanyja pedig evangélikus szeretetotthont vezet. Anno szülei, öccse és nővére alkották közönségét az ön által rendezett, és plüss állatokkal előadott Hamlet-előadáson. Erős emlék a tizenegy éves korában színre vitt produkció?

Több kötődésem van hozzá, mint ahhoz a gyerekszerephez, amelyet a Békéscsabai Jókai Színházban játszottam. Talán azért is, mert színészi pályafutásom egyre inkább háttérbe szorul. A kanapén előadott Hamlet közelebb állt ahhoz, amit rendezőként, íróként csinálok. Már a díszlet is izgalmas volt. Apukám akkoriban sok társasjátékot készített, az egyik ostromjátékát használtam fel az Arany János fordításában előadott Hamlethez.

Melyik figura volt Hamlet, s melyik Claudius?

Hamlet volt Jerry egér, a Tom és Jerryből. Claudius pedig egy gumikutya, ami megnyomva sípolt egyet.

Úgy tudom, családi lapjukban hirdették meg a bemutatót.

Nővérem volt a főszerkesztője, főmunkatárs. Én csak hirdettem benne, illetve bartereztünk: jutányosabb áron kapott jegyet a szobámban megtartott előadásra.

Fotó: Csudai Sándor - Origo

Látta korábban élő szereplőkkel is a Shakespeare-művet?

A magam változata után kértem meg a szüleimet, hogy vigyenek el a Gyulai Várszínházba, ahol Szakácsi Sándor címszereplésével játszották. A szüleim ugyan kérdezték, hogy nem akarnék-e inkább megenni egy nagy adag fagylaltot a legkiválóbb békéscsabai cukrászdában, ahelyett hogy Hamletet néznék Gyulán. Mondtam, hogy nem. Az 1993-as előadást Sík Ferenc rendezte, abszolút klasszikus stílusban. A koponya is ott volt Hamlet kezében a nagymonológ alatt. Óriási élmény volt a várudvaron előadott autentikus produkció.

Összességében ön jó gyerek volt?

Szemtelen voltam, ha például a tanárok hibáztak, akkor kijavítottam őket. Más szempontból jó gyerek voltam, aki mindig otthon volt időre. Egyébként máig olyan srác vagyok, aki a mai napig nem ivott egy korty alkoholt sem, és nem is dohányoztam.

A színházon kívül érdekelte bármi más is gyerekkorában?

Hétéves koromig a foci. Illetve tizenhat éves koromban megpróbálkoztam a balettel is, de abban az esetben a csinos balettnövendékek legalább annyira felkeltették a figyelmemet, mint a mozgásművészet. A történelem mindig érdekelt, a mai napig sokat foglalkozom vele. A 2020 januárjában bemutatott Sztárcsinálókban is rengeteg olyan történelmi adalék van, amelyek nem voltak benne az eredeti darabban. Ahogy a Puskás-musical is kiadja a huszadik század derekának honi történetét.

Puskás, a musical Forrás: --

Családi források is hozzátesznek történelmi ismereteihez?

A Puskás esetében kikérdezhettem a fociőrült atyai nagyapámat, aki amúgy, hozzám hasonlóan Barcelona-drukker. Most volt kilencvenéves, az Aranycsapat ragyogása idején húszas évei közepén járt, sokat mesélt a korszakról is. Tökéletes leírását adta az akkori világnak, sok mindent beleépíthettem a darabba.

Egyetlen alkalommal jelentkezett a Színművészeti Egyetemre, ami nem jött össze. Ellenben 1999-ben felvették az akkori Nemzeti Színház Színiakadémiájára, ahol 2002-ben végzett. Mit adott az intézmény, ami rendezőként, íróként is hasznosítható?

Például alázatot. Akkoriban olyan művészek tartoztak a Nemzeti Színház társulatához, mint például Sinkovits Imre, Kállai Ferenc, Agárdy Gábor. Nemcsak szakmailag, hanem a hivatáshoz való hozzáállásukból is sokat lehetett tanulni. Miközben ők valóban olyan nagy színművészek voltak, mint amilyennek tűntek. Élő legendák, akiket ugyanakkor nem szédített el önnön kiválóságuk. Aztán ők lassan mind meghaltak, korosztályuk más színházakhoz tartozó hasonló nagyságaival együtt. Márpedig az ilyen személyiségek jelenléte az egész szakmának hasznára van, emeli a hivatás nimbuszát. A Nemzeti Színház akadémiáján tanultam még valamit, ami arra ösztönöz, hogy a következő évtizedekben részese, generálója legyek mindannak, ami segíthet „felépíteni", helyzetbe hozni egy olyan színházi generációt, ami hasonló magasságokba érhet, mint az említettek. Ehhez persze nemcsak a színházi életben kellene erős összefogás, hanem a médiumokkal is együtt kellene működni. Ma is vannak tehetséges, izgalmas alkotók, csak a legjobbak is elforgácsolódnak a jelen különböző méltatlan – főként kereskedelmi – megmutatkozásai során.

Van arra konkrét, gyakorlati példája, hogy miként hatottak önre a saját kiválóságuktól el nem szédült legendák?

A régi Nemzeti, a mai Pesti Magyar Színház művészbejárójával szemben működött és működik ma is a teátrum Gobbi nevű klubja. A közelében pedig volt és van is egy kávézó, abban ültünk egyszer növendéktársammal, Friedenthál Zolival, ő egy kávé, én egy ásványvíz mellett este tíz körül, előadás után. Egyszer csak nyílt az ajtó, belépett Agárdy Gábor. Meglátott minket, mondta, hogy a Gobbiban nagy a füst, de csak meginna egy felest. Kérdezte: „Fiúk, ideülhetek magukhoz?" Negyven percet, ha maradt, közben a Rómeó és Júlia hangfelvételéről mesélt, amelyet Várkonyi Zoltán rendezett a Magyar Rádióban. Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán voltak a címszereplők, Agárdy Gábor Tybalt. Emberien mesélt, egyszerű történésekről, mégis lebilincselően. Ültünk, hallgattunk, és kikerültünk abból a világból, amelyben már akkor is olyan sokan gondolták magukat rendkívül fontosnak, olykor sztárnak, miközben messze nem voltak azok. Amikor Agárdy Gábor a sztori végére ért, megköszönte, hogy meghallgattuk, majd elbúcsúzott, elment. Nagyon sok mindent lehetett tanulni egy ilyen találkozásból.

Fotó: Csudai Sándor - Origo

Miként tudja rendezőként alkalmazni a tanultakat? Hogyan lehet visszaállítani egy hivatás nimbuszát?

Fontos, hogy van egy színészbázisom, olyan színészek, akikkel Budapesten sok előadást készítek. Közéjük tartozik mások mellett Nagy Sándor, Szerednyey Béla. Próbálom őket előadásról előadásra olyan helyzetbe hozni, amelyben nagy kedvvel vesznek részt, színészetük mind több árnyalatát megmutatva. Tény, van bennem bizonyos küldetéstudat, bízom benne, hogy egyszer lesz saját társulatom is, amelyben még okosabban és átgondoltabban tudok építkezni – szem előtt tartva a színészek érdekeit.

Pályafutása korai szakaszánál maradva: az akadémiáról kikerülve az akkor Csutka István igazgatta debreceni Csokonai Színházhoz szerződött. Szép emlék?

Ibolya Ede szerepe volt az első feladatom a Csókos asszonyban. Hálás dolog táncos-komikusként bemutatkozni a vidéki közönségnek. Hozzá kell tennem: életem első és utolsó operettszerepe volt. Ami furcsa, mert vonatkozó képességeim miatt sok hasonlóban játszhattam volna Debrecenben. A Pán Péter című musical viszont évekig nagy sikerrel ment. Én mindkét műfajt nagyon szeretem. A széles debreceni repertoár ugyanakkor lehetőséget adott a tanulásra. Valamint ott fedeztem fel magamban a késztetést: jó lenne átkerülni a színpad másik „oldalára", vagyis idővel rendezni szeretnék.

Ahhoz jelentett „dobbantót"a Madách Színház. Tervezett volt a váltás, vagy véletlenszerű?

Amikor megláttam a debreceni színház faliújságján a Madách Színház hirdetését a Volt egyszer egy csapat című tervezett előadásuk meghallgatásáról, azt gondoltam: vonzó lehetőség, de mert havi harminc előadásom van Debrecenben, úgysem tudnék elmenni a meghallgatásra. Ma sem tudom, ki állt a dolog hátterében, de aztán kaptam egy levelet, amelyben meghívtak a meghallgatás második fordulójára. Arra nem illett nemet mondani. Megtanultam két dalt a darabból. Amikor a helyszínen kiderült, hogy Polyák Lilla énekelt előttem – azt gondoltam, mégsem megyek be elénekelni azt a két dalt. Végül mégis bementem, de mert Polyák Lilla énekelt előttem, bevillant: valami pluszt is kell nyújtanom az éneklés mellé. Rögtönöztem hát valami mókásat a dalok közben. Majd elköszöntem, s mire kiértem volna a színházból, már jött is utánam az asszisztens, kérdezte: miként alakul a naptáram a következő hónapokban. Így kerültem be a Volt egyszer egy csapatba, ami egyben elindított egy komoly úton.

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!