A nagy művész, aki kisgyerekként vesztette el édesanyját, a pártállam kirakatpolitikájáról és személyes sikereiről is mesél

Kossuth-díjas hegedűművész, zenepedagógus, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem tanára. A világ számos országában adott telt házas koncerteket, híresek maratoni hangversenyei is, amelyek kapcsán a Guinness-rekordok Könyvébe is bekerült. Szenthelyi Miklós január 24-én, azaz holnap ünnepli hetvenedik születésnapját. Az Origónak adott interjúban felidézi gyermekkorát is, kiderül, miként kötelezte el magát egyik napról a másikra a sokórás gyakorlás mellett a minapi elkényeztetett kisfiú, ahogy szó esik arról is, hogy miért maradt le az 1966-os futball-világbajnokság döntőjének közvetítéséről. Beszél pályafutása későbbi állomásairól, és azt is elmondja, hogy miért különlegesebbek a magyar muzsikusok más országok zenészeihez képest.

Édesanyja zongoratanárnő volt. Ha önt szülői inspiráció vezette a muzsikusi pálya felé, vajon miként döntött a hegedű mellett?

Édesanyám hivatása bizonyára hatott rám, ahogy a testvéremre is. Judit nővérem zongoraművész lett, és ötévesen magam is zongorával kezdtem a zenei tanulmányaimat. Ám már akkor is hegedülni szerettem volna, mert bizonyára hallhattam valakinek a gyönyörű játékát. Mégsem bántam meg, hogy megismerkedtem a zongorával is, mert csodálatos hangszer. Ráadásul hegedűművészként sokat dolgozom zongoristákkal, nem árt, ha nem csak azt tudom, hogy miként néz ki a hangszerük. Én azonban kilencévesen hegedűre váltottam.

Édesapja mivel foglalkozott?

Akkori szóhasználattal, amely a polgári attitűdöt is jelzi: tisztviselő volt. A Dohány Vállalatnál dolgozott hosszú évtizedekig.

A polgári attitűd a rendszerváltás előtti évtizedekben – akkori besorolás szerint – inkább a tűrt, mintsem a támogatott kategóriába tartozott.

Édesapám 1956-ban kifejezte szimpátiáját a forradalmárok iránt, amiért később nem dicsérték meg, de komolyabb retorziókról nem tudok. 1951-ben születtem, s amikor nagykamaszként, majd az egyetemi éveimben elkezdtem gondolkodni a körülményeinkről, akkor már konszolidáltabb viszonyok között éltünk az ötvenes évek szörnyűségeihez képest.

Szenthelyi Miklós, Liszt- és Kossuth-díjas hegedűművész budapesti otthonában 2012-ben Forrás: MTI/Czimbal Gyula

Egy korábbi interjújában elmondta, hogy tizenkét éves volt, amikor elvesztette az édesanyját. Ami megrendítette, ám egyszersmind meg is erősítette. Ha nem bántó: felidézné az akkori helyzetet?

Édesanyámat negyvenegy éves korában támadta meg egy gyógyíthatatlan betegség, amely hat hónap alatt elvitte. Az anya elvesztése nagy trauma a gyermek számára. Esetemben azonban egy szinte szélsőséges változást is magával hozott. Addig egy elkényeztetett gyermek voltam, aki a hangszeren való gyakorlást sem vitte túlzásba. Édesanyám halála után ez ügyben szinte egyik napról a másikra megváltoztam. Talán arról lehet szó, hogy a veszteség érzete előbb felébresztette, majd megerősítette a felelősségérzetemet. Elkezdtem nagyon keményen gyakorolni. Napi öt-hat órát. Olyan munkát fektettem a hangszeres játékba, aminek a későbbiekben meglettek az eredményei.

A Fővárosi Zeneiskolában Lányi Margit volt a hegedűtanára. Az ő személye mennyiben volt meghatározó?

Óriási szerencse, hogy Lányi Margitnál tanulhattam. Nagyon fontos szerepe volt a későbbi szakmai életem tükrében, hiszen már a kezdeteknél megtanította, belém nevelte a két legfontosabbat: a szigorú munkamorált és az önmagammal szembeni igényességet.

Lányi Margit esetében az öt-hat óra gyakorlás nem számított kiemelkedő penzumnak, hiszen az órái olykor reggel kilenctől délután ötig is eltartottak. Sosem érezte tehernek ezt a drillt?

Van egy történetem ezzel kapcsolatban. Az is kiderül belőle, hogy nemcsak a leckék hosszát kellett megszokni, de azt is, hogy olykor váratlanul került sor rájuk. Világéletemben imádtam a focit, nagyon készültem rá, hogy megnézzem az 1966-os labdarúgó-világbajnokság döntőjét, amelyet egyébként az angolok négy-kettőre nyertek meg a németek ellen – de én erről csak utólag értesültem. Már majdnem leültem a tévékészülék elé, amikor megcsörrent a telefon. Margit néni volt az, aki azt mondta: „Itt a lehetőség egy extra hegedűórára." Azt gondolom, hogy annak az órának aligha volt bármi értelme, mert fejben egészen máshol jártam. Miközben Margit néninek eszébe sem jutott, hogy kiszúrjon velem. Ez a történet is Margit néni klasszisát jelzi, aki olyan felelősséget érzett a tanítványai iránt, hogy minden külső körülményt kizárt, ha úgy érezte: neki most órát kell tartania, mert a növendékének hasznára válna. Volt tehát, ami nem esett jól, de tudtam, hogy minden értem történik.

A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán Kovács Dénesnek lett a tanítványa. Ő egészen más karakter volt, mint Lányi Margit.

Fantasztikus művész volt, ismét a szerencsémnek köszönhetem, hogy egy ilyen személyiségnek lehettem a növendéke. Rengeteget lehetett tanulni tőle művészi szempontból, a szakmával kapcsolatos információk tekintetében. Azzal együtt, hogy ő elsősorban azokkal foglalkozott, akik amúgy önszántukból is rengeteget gyakoroltak. Nem volt fegyelmező típus.

Kik voltak még fontos mesterei a főiskolán?

Például Kurtág György, aki akkoriban fiatal tanár volt. Egy évig tanulhattunk nála kamarazenét Kocsis Zoltánnal, akivel hosszú évekig kamarapartnerek voltunk. Kurtág György már a klasszikus zene iránti szerelmével lenyűgözött minket. Ahogy azzal az elképesztő érzékével is, amivel ugyanakkor mindenféle zenéhez hozzá tudott nyúlni. Személyisége, a zenéhez való viszonya magával ragadta a tanítványait is.

Kurtág Györgyből miért csak egy év jutott önöknek?

Alighanem azért, mert egyre több lett a külföldi meghívása, és talán akkoriban indult meg igazán a zeneszerzői pályafutása is. Ám említenem kell még a főiskolai zenekar karmesterét, Simon Albertet is. Elképesztő tudással rendelkezett, amit átadott, az ugyancsak életre szóló útravaló. Mindazért cserébe elviseltük azokat a helyzeteket is, amelyek nem estek jól.

Forrás: Szenthelyi család archívuma

Ha már kiszaladt: mi volt az, ami nem esett jól?

Simon Albert zseni volt a hivatásában. Ugyanakkor – talán zsenialitásából fakadóan – hiperérzékeny ember, amely hiperérzékenység azonban azonnal elillant, amikor nem ő, hanem más került a fókuszba. A növendékek érzékenysége iránt nem volt fogékony. Képes volt az egész zenekar előtt sarkosabban fogalmazni egy-egy növendékről. Természetesen csak a növendék muzsikusi mivoltát illetően, de az sem esett jól. Ezzel együtt, és ez a fontos: generációk hivatkozhatnak mindarra a tudásra, amit Jumitól – ez volt Simon Albert beceneve a zenei életben – megkapott.

1971-ben Judit nővérével értek el második helyezést a Weiner Leó Országos Kamarazene Versenyen, majd az 1973-as versenyen első díjas volt Schiff Andrással. 1975-ben szintén első díjas volt a Magyar Rádió országos hegedűversenyén. Belső inspiráció volt a versenyeken való részvétel, vagy mesterei ösztönözték?

Vannak, akik szeretik a zenei versenyeket, én gyűlöltem.

Akkor tehát kényszer hatására nyerte a díjait?

Nem egészen. Már akkoriban is elengedhetetlen volt valamilyen versenydíj ahhoz, hogy felfigyeljenek az emberre, elkezdhesse a pályát, külföldön is észrevegyék. Ma már ez hatványozottan így van, a menedzserek szóba sem állnak olyan fiatal muzsikussal, aki mögött nincs valamilyen versenyeredmény. Minket három főiskolai barátommal – Kocsis Zoltánnal, Ránki Dezsővel és a klarinétművész Berkes Kálmánnal –, már akadémista korunkban „felfedeztek". Olyan lehetőségeket kaptunk, amiről sokan csak álmodtak. Akkoriban három intézmény volt igazán meghatározó a komolyzenei életben. Az Országos Filharmónia, amely a hazai koncerteket szervezte. Az Interkoncert, amely a külföldi fellépéseket intézte, valamint a Hungaroton, amely a lemezkiadással foglalkozott. Mi négyen elmondhattuk, hogy mindhárom intézmény ott áll a hátunk mögött. Igaz, Ránki Dezsőnek is korán megvolt a maga versenyhelyezése, hiszen már tizennyolc évesen megnyerte a zwickaui nemzetközi Schumann-verseny első díját. Kocsis Zoltán ugyancsak tizennyolc évesen nyerte meg a Magyar Rádió Beethoven-versenyét. Berkes Kálmán 1972-ben nyerte meg a genfi nemzetközi verseny ezüstérmét.

Az ön esetében a Magyar Rádió 1975-ös hegedűversenyén elért győzelem egyben a hangszerváltásra is lehetőséget teremtett – már ami a hegedűje minőségét illeti.

Onczay Csaba csellóművésszel együtt behívtak minket a minisztériumba, és Aczél György akkori komolyzenei tanácsadója – komoly rangja és hatalma volt, bár mi arról mit sem tudtunk – és azt mondta: „Kedves fiatal művészek, önöket most az a megtiszteltetés éri, hogy körbejárhatnak négy nyugati államot – Ausztriát, Svájcot, Hollandiát, Németországot –, és az út során kiválaszthatnak egy hangszert, amelyet a magyar állam megvásárol önöknek." Finanszírozták az utazást, a szállást, az ellátást is, valamint megszervezték a látogatásainkat az említett országok legkomolyabb hangszerkereskedéseinél. Akkoriban, amikor a többség számára a nyugati utazás is az álmok kategóriájába tartozott, ez olyan volt, mint egy csoda. Én akkoriban egy cseh gyári hegedűvel koncerteztem. Olyan volt – elnézést a profán hasonlatért –, mint egy Trabant. Egyszer csak kaptam egy lehetőséget: válasszak egy csúcsautót, Mercedest, BMW-t, vagy akár egy Rollce Royce-t.

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!