Élet és halál mezsgyéjén egyensúlyoztak, aztán elmesélték, mi van a Spitzbergákon

Environmentalist examines ice floes on Spitzbergen Island.

A koronavírus-járvány kitörése előtt, a 21. században nem sok nehézség volt abban, ha az ember a Norvégiához tartozó Spitzbergákra akart utazni. Elég volt kiválasztani a megfelelő repülőjáratot, lefoglalni a jegyeket, keresni egy szállást, aztán indulhatott a túra. A Spitzbergák az elmúlt 20 évben tárták szélesre kapuit a nemzetközi turizmus előtt. Ma már vannak olyan helyiek, akik visszasírják azt az időszakot, amikor ünnepnek számított egy-egy hajó, pár ember megjelenése a szigeten. A 1930-as, 1940-es évek ehhez a korszakhoz tartoztak. Ugyanakkor a ma emberének szinte semmilyen elképzelése nincs arról, milyen lehetett az élet odafent a második világháború előtt és után. Két könyv, a norvég Liv Balstad és az osztrák Christiane Ritter műve visz el bennünket ebben a világba.

A két remekül megírt történetet olvasva jövünk rá (ismét), hogy a természetet soha nem győzheti le az ember. Liv Balstad Egy asszony a Spitzbergákon című könyvét a Kossuth könyvkiadó jelentette meg 1965-ben. Egy évvel később, 1966-ban a Nők Lapja könyvsorozatban jött Christiane Ritter Asszony az Arktiszon című könyve, ez utóbbit a Táncsics kiadó tárta a nagyközönség elé.

Ma már mindkét könyv az antikváriumok féltett kincse,

éppen ezért töltött el különös örömmel, amikor feleségem hazahozta Balstad könyvét. Ritter művének már én mentem utána, mert érdekelt, van-e még magyar nyelvű könyv a Spitzbergákról. Volt.

Christiane Ritter 36 éves volt, amikor ebbe a kalandba belevágott. A Karlovy Varyban 1897-ben született nő 104 évesen, 2000-ben halt meg Bécsben. Könyve azért is volt a kor óriási szenzációja, mert női íróktól ehhez hasonló tájleírások akkoriban alig születtek.

Életem során háromszor jártam a Spitzbergákon. Először 2012 telén, amikor arrafelé éppen megbolondult az időjárás, a plusz 3 fokos melegben a jéggé fagyott sziget éppen felengedett pár napra. Január vége volt és koromsötét. Reggel is, délután is, este is. Illetve, dél felé egy kékes derengés vette körbe a tájat, ekkor a hegyek kontúrjait is látni lehetett pár percig. Ekkor készült ez a kép.

A Spitzbergák 2012. január végén a kékes déli derengésben Forrás: Lantos Gábor

A második látogatás január első napjaira esett 2013-ban. Koromsötét reggel, délben, délután, este, éjszaka. Iszonyatos szél, mínusz 10 fokos hideg, folyamatos havazás. Kontúrok sehol, ellenben egy magyar nő, Fogden Barbara története jelentette a fényt az éjszakában. Barbara ma is ott él.

Harmadszorra már szerettem volna valamit látni a Spitzbergákból, ezért 2019 februárjának végén mentem el oda.

Az volt az igazi csoda. A jéggé fagyott sziget, a felbukkanó nap, amely rózsaszínre festette a hegytetőn lévő havat, az eget, meg mindent. Pár óra világosság a világ egyik legszebb, leghidegebb, legelhagyatottabb helyén.

A Spitzbergák február végén, amikor a hegyek teteje már napfényben fürdik, de a város, Longyearbyen még árnyékban van Forrás: Lantos Gábor

A meleg szállodai szoba, a rengeteg alvás, a kényelem – ezek jellemezték ezeket a napokat. De mindig az járt a fejemben, milyen lehetett mindez akkor, amikor nem volt errefelé repülőtér, amikor nem épültek meg a hotelek, amikor nem ugorhatott le az ember bármikor vásárolni a főváros, Longyearbyen nagy áruházába.

Liv Balstad (született Liv Hodne, 1915-1966) Etnedalban nőtt fel, Torleiv Hodne tanár és polgármester, valamint Kari Rime lányaként. A második világháború alatt a faluban tevékenykedett az ellenállási mozgalomban. 1946-ban Liv Hodne feleségül ment Hans Håkon Balstadhoz, Svalbard kormányzójához.

Liv Balstad és Christiane Ritter története alapvetően csak abban egyezik meg, hogy mind a kettő a Spitzbergákon játszódik. Balstad sztorija Oslóban, Ritteré Ausztriában indul. Liv Hodne egy oslói lakásban találkozik először a Spitzbergák kormányzójával, Hakon Balstaddal. Ő lesz később a férje. Az első találkozáskor azonban ezt még nem lehet tudni, csak azt, hogy a jóképű kormányzó úr megsebzi a lány szívét.

A svalbardi mesék két napon át tartanak, a nő sorsa elrendeltetett, az első adandó alkalommal útra kel a Spitzbergákra.

Akkor még nem sejti, hogy kilenc évet (1946-1955) tölt majd a fővárosban, Longyearbyenben.

Christiane Ritter 1933-34, Liv Balstad 1946-1955 között élt a Spitzbergákon Forrás: Sputnik via AFP/Lukin

„És egy napon megjött a távirat: További levelezés felesleges. STOP. Azonnal utazz el Oslóból. STOP. Hajó az Iparügyi Minisztérium bizottságával való megbeszélés alapján augusztus elsején indul. STOP. Minisztériummal vedd fel a kapcsolatot. STOP. Jelenleg nulla fok van és sehol egy pap. STOP. Melegről azonban és papról a házasságkötéshez idejében gondoskodom. STOP. Lakás az illemnek megfelelően biztosítva a bányásztársaságnál, míg a hívott pap meg nem érkezik. STOP. Válaszolj postafordultával, Hakon. STOP.

Tíz perc múlva ment a sürgöny észak felé. Aztán hanyatt-homlok rohantam haza, hogy mindent összecsomagoljak."

Ritter férje, Herman a Spitzbergák elhagyatott szigetéről, egy kis kunyhóból küldözgette leveleit feleségének Ausztriába. „Remélem, állod, amit ígértél, s az idén feljössz ide. A következő télre kibéreltem egy kis kunyhót a Spitzbergák északi partvidékén. Állítólag jó és szilárd kis épület. És még csak nem is lesz túlságosan magányos, mert egy öreg svéd vadász is itt tanyázik a sziget északnyugati csücskén, innen mintegy 90 kilométerre. Tavasszal, ha visszatér a fény, és befagynak a fjordok, meg a tenger, meglátogatjuk egyszer."

A Ritter-kunyhó belseje Forrás: spitzbergen-svalbard.com

Liv és Christiane hajóra szálltak. Mindketten vágyakozással telve indultak el a Spitzbergák felé. Néhány nappal később mindketten komolyan elgondolkodtak azon, vajon normálisak-e? Liv a „lakásnak" nevezett 12-14 méter hosszú faházat méregette, ahol a kormányzó mellett ott lakott a bánya főmérnöke, a postamester és a távírász is. Christiane kissé rosszabbul érezte magát, mert a földbe (pontosabban a hóba) ásott kalyiba alig volt több 3 négyzetméternél.

Itt laktak hárman: Herman Ritter, a sarkvidéki prémvadász, Christiane, a feleség és a 27 éves norvég vadász, Karl, akit maguk közé fogadnak.

Innentől pedig mindkét nővel megkezdődik az az életszakasz, amelyre halálukig csodálattal gondoltak vissza.

A Spitzbergák egyik völgye Forrás: Sputnik via AFP/Lukin

Pedig Christiane Ritternek egyszer kilenc, egyszer tizenhat napot kell egyedül eltöltenie a grohuki partvidéken összetákolt kalyibában, amíg férje és Karl vadászni mentek. Tizenhat nap a koromsötét decemberben, amikor odakint a sarki vihar tombol a nap 24 óráján át. Egyedül a kunyhóban, ahol egy kis összetákolt kályha ad némi meleget, amelynek ajtaját minden áldott nap belepi a hó, s ahonnan csak úgy lehet kijutni, ha lukat vág az ember a hófalba.

A mínusz 35 fokos hidegben már minden jéggé fagyott, a meglőtt és levágott fóka húsa olyan kemény, hogy azon a csákány éle is kicsorbul.

Nem maradt már elég kávé, spórolni kell a petróleummal, az órák és a napok egybefolynak, miközben a kunyhó körül felállított rókacsapdákba egyetlen állat sem tévedt be, a jegesmedvéknek készített csapdák is üresen állnak. Vitaminbevitelről szó sem lehet, a skorbut halálosan fenyeget. A sötét órákat legfeljebb a varrással töltött idővel lehet elütni, meg gyönyörködni az éjjel-nappal a horizonton vibráló sarki fényben. És várni, hogy a két vadász élve hazaérjen. Mindez az 1933-34-es év fordulóján, telén.

A Ritter házaspár kunyhója Forrás: spitzbergen-svalbard.com

Liv Balstadnak ehhez képest nyugalmasabb élete volt Longyearbyenben, a fővárosban. A két könyv nem csak azért vethető nehezen össze, mert Ritter egyszer sem jár a Spitzbergák egyetlen településén sem, miközben Balstad végig a fővárosban marad.

Ritter könyve nem más, mint egy gyönyörű tájleírás, a fókákkal, az ezüstbundájú sarki rókákkal, a homlokon lőtt jegesmedvével. Balstad könyve 9 év naplója tele emberi tragédiákkal, a bánya felrobbanásával, vagy a Longyeart sújtó szándékos gyújtogatással.

Ne feledjük el azt sem, hogy az események között több év telt el.

„Egy idős asszony, Anna Rugaas mesélte nekem, hogy egyszer összeszedte a ház előtt játszadozó gyermekeit, és csak miután lemosta róluk a szénport, derült ki, hogy nem is az ő gyerekei voltak!" – írja Balstad a könyvében. Ritter hosszú oldalakon keresztül festi meg a gyönyörű sarkvidéki tájat, ahol a lenyugvó nap utolsó sugarai a szivárvány ezer színére festik meg a földet, az eget, a havat és a jeget. Liv házában a férj, a kormányzó az ágy alatt tartja a földben hosszú ideig rothasztott halakat, amelytől olyan bűz támad, hogy azt biológiai fegyverként is be lehetne vetni. Christiane ünnepnapként éli meg, amikor végre újra friss fókahús kerül az asztalra.

A fóka húsa volt a legfontosabb táplálék a Ritter házaspár számra a Spitzbergákon Forrás: Biosphoto via AFP/Sylvain Cordier / Biosphoto/Sylvain Cordier

Vagy karácsonykor valami egészen más. „A karácsonyi lakoma egyszerűen fejedelmi. Mindhárman készítettünk hozzá egy-egy fogást. Hódfajdot eszünk rizzsel és barackbefőttel. A vacsora koronája pedig a dunnarécetojásból, égetett cukorból és sűrített tejből elkészített karamellakrém. Az íze iszonyatos, alga – iszap és sáraromák keverednek benne. Én egy falatot sem bírok legyömöszölni a torkomon, a férfiak azonban legszívesebben a tányért is felfalnák."

Herman és Christiane Ritter a Spitzbergákon Forrás: spitzbergen-svalbard.com

Miközben Christiane Ritter voltaképpen a férje hóbortjának engedelmeskedve követte egy évre Svalbardra urát, addig Liv Balstad a sziget legfontosabb emberéhez, a kormányzóhoz ment férjhez. Ez a foglalkozás, a Spitzbergák kormányzója a mai napig létezik, hiszen bár Svalbard Norvégia része, a norvég állam külön kormányzót küld fel a messzi északra.

Ugyanakkor mind Liv, mind Christiane az első oldalakon azonnal megveszi magának az olvasót.

Érzékletes leírásaik, a természet közelsége, a civilizáció messzesége egyszerre ragad mindenki magával – de főleg azokat, akik vonzódnak a messzi észak ismeretlen és távoli tájai után. Akik eddig nem szerették ezt a jeges-fagyos-zord világot, a két könyv segítségével kerülhetnek közelebb hozzá.

1955 ősze.
"A kormányzóházban nagy a készülődés. Folyik a csomagolás. Egy ládán ülök és gondolkodom.
Hát, megyünk haza. Néhány nap múlva jön a teherautó és leviszi a holmikat a régi rakodópartra, ahol aztán majd hajóra teszik.
Örülök?
Igen is, meg nem is. Örülök, hogy megint együtt lehetek a gyermekeimmel. Steint már egy éve nem láttam.

Liv Balstad és Hakon Balstad a Spitzbergákon Forrás: Origo

És örülök, hogy elutazhatok, mert idefent sosem melegedtem át úgy, istenigazában. Megteltem itt hideggel és sötétséggel. Némelykor úgy tűnik, hogy elpusztulok. Állandóan vágyódom a nap után. Szomjazom a meleget. És ez az érzés olyan bennem, mint egy mélyen ülő fájdalom, amely meggátol abban, hogy a szívem szerint éljek.
Gyűrött papírlapok feküsznek az ölemben. Ennek a könyvnek a kéziratmásolatai. Nagyon-nagyon régen kezdtem el írni. De ebben az órában ennek is a végére értem. Az ember énje folyton változik. Más volt az, aki leírta az első sorokat, és más teszi ki a végére a pontot.
Félig örömmel, félig szomorúsággal utazom el innen. Mikor majd utoljára kilépek a kormányzóház kapuján, egyetlen nagy érzés fog eltölteni. Hálával fogok gondolni a Spitzbergákra, és hálával fogok gondolni azokra az emberekre, akik itt élnek, azokra az emberekre, akik oly sokat adtak nekem, sokkal többet, mint amennyit egyáltalán kérhettem, vagy remélhettem, hogy kapni fogok tőlük."

A Ritter kunyhó belseje Forrás: spitzbergen-svalbard.com

1934 augusztusa.
„Lenn, a Lyngen kis hajólépcsőjén állnak a személyzet nőtagjai, és úgy ölelnek át, mintha mindegyik az anyám volna. Egy daureolt, hetyke fökötős pincérlány megmosolyogja a lerongyolódott utasokat, akik feketére sült arccal, fehérre fakult viharkabátban, tengervíztől-fókavértől kilúgozott csizmában lépnek a hajóra.
Ezer kérdés, ezer újdonság záporozik fejünkre, alig fogjuk fel az értelmüket. A hajó lassan megmozdul, gépek dübörögnek, a hatalmas test lélektelenül taszigálja szét a jégtáblákat. Fekete füstfelleg hömpölyög a jég felett. Mind kisebb és kisebb a házunk odaát, Gronhukon. Értetlenül bámulnak ránk az utasok, nem értik, mit szeretünk ezen a ködben, vízben, jégben heverő fekete, kopár földön.
Nem. Észak nem tárja fel a titkát egy hajójegy áráért. Át kell élnünk a hosszú éjszakáját, viharait, meg kell járnunk az emberi fölényesség szétmorzsolódásának nehéz útját. Látnunk kell halálában, hogy átélhessük az elevenségét. Az Északi-sark titka, földjének lenyűgöző szépsége a fény visszatérésében, a jég varázsában, a pusztaság állatainak meglesett életritmusában rejlik, és abban, hogy itt mindenfajta lét törvényszerűsége leplezetlenül a fényre lép.

Liv Balstad és Christiane Ritter könyve a Spitzbergákról Forrás: Origo

Kissé idegenül ülünk az étteremben a fényes, jól vasalt, finoman csevegő utasok között. A majonézek és egyéb csemegék már korántsem ízlenek annyira, mint korábban.
Velünk szemben Björnes ül, az öreg telelő, sötétkék halászingében. Tegnap egy fókát lőtt a hajóról, és lent a tehertérben feldarabolta. Most egy combot fog marokra és faragja vadásztőrével. Rá se hederít a majonézekre, még kevésbé az utasokra. Nem pillant fel, de mintha megérezné, hogy én és a férjem őt nézzük. Talán ő sejti, hogy mennyire fáj búcsúznom az Északi-sarktól. Mintegy vigasztalásul jókora darabot nyes le a fekete, száraz húsból, és szívélyesen átnyújtja nekem."

Liv Balstad: Egy asszony a Spitzbergákon. Kossuth könyvkiadó, Budapest, 1965.
Christiane Ritter: Egy asszony az Arktiszon. Táncsics kiadó, Budapest, 1966.