ÓKOVÁCS SZERINT AZ OPERA – 162. LEVÉL

 

Édes Néném,

 

minden relatív – de nem minden revelatív, erről nem nyitunk vitát. Még valamikor tavaly tavasszal gondoltam, végigveszem Önnek az Opera nagy leállásait. Ráérősen indult, valahogy úgy voltam vele, biztos nem jutok a végére, mert helyre billennek addig a dolgok. Hát nem. Bár sok minden előzte ezt a történeti visszaidézést, mégis rá kerül a sor az utolsó pauzára. Pedig csak három volt abból az önállóság 135 évében, a negyediket, a most is tartó legnagyobbat a 136. esztendő hozta el.

Arról mélyebb ismereteim nincsenek – felszínesebbek viszont igen –, hogy még az Operaház átadása, azaz 1884 előtt, a műfaji társbérlet idején, tehát a Pesti Magyar Színház és a belőle Nemzeti Színházra keresztelt épület és társulat korában, 1837 és 1884 között megbicsaklott-e a játékrend? Hát nem. Hiába jött szinte azonnal a nagy árvíz (1838. március), nagy leállás nem lehetett, mert Laborfalvy Róza már április 27-én ott, a Színház téri – ma astoriai – épület deszkáin szavalja Vörösmarty művét, Az árvízi hajós című versét a per alatt álló, így jelen lenni sem tudó Wesselényi Miklós hőstettének tiszteletére. Szóval, ha be is zártak, hisz a víz oda is dokumentáltan betört, egy bő hónap alatt kipucolták a 2.300 fős, gyakorlatilag új épületet.

És kedves Néném, amikor forradalmi leállásról írok, azt is érthetjük sokféleképpen, hisz épp a nagy árvíz után napra pontosan tíz esztendővel megérkezett Pest-Budára a polgári forradalom. Ez viszont nemhogy bezárta volna, inkább terepévé tette a színházat, nem lévén sem tévé, sem internet, csak némi újságírás. Ha magyar kézen volt a főváros, ha osztrákon, mindig játszottak benne, mert mindig volt közönsége is. A katonák kedvezménnyel ültek be már a tíz év előtti nyitáskor, hát ekkor is. Az előrelátó színházvezetés rétegrendekben játszott darabokat, és előre készültek mindig olyan művekkel, amelyek a hazafias lelkesedést fűthetik, de olyanokkal is, amelyek a labanc megszállókat legalábbis nem sértik. (Utóbbira remek alkalmat kínáltak pl. Moliére vígjátékai.) Megállni tehát nem kellett, bár néha a színészek maguk akarták, a mindenkori közönségigény és menedzseri lojalitás rendre tovább gördítette a kőszínházi vándorszekeret.

Ókovács SzilveszterFotó: Hirling Bálint - Origo

De volt más forradalom is az első világháborús nagy stop, az ősztől márciusig tartó 9 hónapos üzemszünet után. Pl. az 1918-as őszirózsás, vagy a '19-es kommunista: ott is csak a társulati gerinc roppant egyet, a játék tulajdonképpen folyamatos maradt, a repertoár – és némely önérzetesebb tagok – pofozgatásával. Tehát ezek ma nem lesznek tárgyunk részei, és az 1944 karácsonyán kezdődő ostrom operai „élményeit" is szemléztük már. Nos, az volt 2020-ig a második nagy leállás, a három hónapos.

És itt a következő ég s földindulás, 1956, a csillag. Aki tüzetesebben kíván utánamenni, átérezheti Karczag Márton kollégámnak Tóth Aladár operaigazgatásáról szóló kötetéből ennek a korszaknak az intézményi hangulatát.
A középkorú Fischer Annie zongoraművésznő idősödő férje, Tóth Aladár ekkor már tíz esztendeje vezeti az Operát: egy évtized Rákosiékkal, hát köszönöm szépen, igazán kemény lehetett ennek a nyugatos műveltségű, finom ízlésű, tudós polgárembernek. A rendszer folyamatosan kételkedett benne, jobb híján, hirtelen találták, és jobb híján hagyták helyén, mert valahogy mégsem találtatott olyan elvtárs, aki párthű is a végtelenségig, meg valamit ehhez az énekes-táncos-muzsikálós vircsafthoz is ért. Tóth meg volt győződve saját vezető alkalmatlanságáról, frusztrálta a helyzete: valójában kritikusnak, a szellem emberének született – amint rászakadt az Opera (ráadásnak 1949-től a Városi Színház is), úgy kiszáradt addig bő hozamú kritikusi tolla, hogy soha többé meg nem indult, pedig még évtizedeket élhetett, megérte a hetvenet. Ugyanakkor rendkívüli intelligenciája és atombiztos stílusismerete mégis olyan érzékkel ruházta fel, amely nagy formátumú vezetőtársak (Oláh Gusztáv, Ferencsik János, Nádasdy Kálmán vagy Harangozó Gyula) támogatásával mégis az Opera egyik leghosszabb periódusában tartotta.

És biztosan a leghosszabbat is utcahosszal előzte volna, hisz a forradalom előestéjén épp nyugalmasabb időszakot élt a színház, még a kapitalista Anglia sztárszerzőjének darabját, a Peter Grimes-t is kitűzhette, és Tóth Aladár is, hisz Sztálin 1953-as halála olvasztott valamennyit a kőkeményre fagyott kommunista jégen. (A csúcstartó összesen 12 év 9 hónappal Lukács Miklós, a „báró", ő már a kádári konszolidáció időszakának karmester-igazgatója lesz.) Ha lehet hinni a tanúknak, az Opera gyanútlanul fordult rá 1956 októberére, például a 22-i előeste a közben már Erkelre átnevezett színházban az Állami Hangversenyzenekar élén olasz dirigens, Mario Rossi állhatott. És Bartók híres és rettegett 2. zongoraversenye először szólalhatott meg a világháború óta szülőhazájában, ráadásul egy sajátos előadóművészi rehabilitáció állomásaként Cziffra Györggyel. Mondják, tán korábban írtam is, hogy az akkor még 3000 férőhelyes, táblásra telt Erkelből nemcsak a bartóki vad hangfolyam tört ki, de az emberek is úgy mentek haza, hogy valami megpattant és elszabadult – leginkább azért, mert a műegyetemisták párhuzamosan zajló tüntetésének hírére vajazhatták ezt az extra zenei élményt.

Másnap az Operaházban normális módon lement az Anyegin (magyarul), az Erkelben parallel Trubadúrt játszottak (ugyancsak magyarul), itt már viszont a közönség kikövetelte a Himnuszt a mű előtt, amelyet Barnáné párttitkár kénytelen engedélyére Tóth Péter karmester úgy intett be, hogy azt később akár a Verdi-opera elindításának szándékával is magyarázhassa. De a lassú ütésekre az erkeli előzene szólalt meg... Másnaptól az Opera már nem játszott: volt rádió, tömeggel tele volt utca, autók és motorok, s a lövések is pontosan „vitték" a híreket. Ez már nem a száz év előtti Pest főszerepet vivő színháza, nem itt cserélik az információt. 

Az Erkel SzínházForrás: Facebook.com/Operahaz

Az Operaház és az Erkel Színház komolyan most sem sérül, óvja még világháborús őrangyala, de a belső sebek nyalogatása eltart még másfél hónapig. Táncosokat szerezni, repertoárra tanítani végképp nem egyszerű, ezért nincs Diótörő, van viszont János vitéz, és egy legendás pillanat, amikor a huszárrá lett Jancsi és csapata megérkezik a magyar lobogóval. Van, aki úgy emlékszik, lyukas zászlóval, más szerint csak Rákosi-címer nélkülivel, de mindenki szerint állva tapsoló-tüntető nézőtérrel, ami miatt percekig állni kell. Hát, így indult tovább a pesti operavilág 1956. december 23-án délelőtt, éppen két hónap dermedtség után.

Kedves Néném, ma, amikor e sorokat írom, napra pontosan 10 hónapja szűnt meg normális működése a Magyar Állami Operaháznak. Hát ezért „büszkélkedhetünk" e keserű rekorddal, immár 184 esztendő legnagyobb problémájával. De van oltóanyag, van remény, és addig is van Opera Otthonra program, teljes, élő előadásokkal. Éljünk úgy és azzal, ahogy és amivel lehet!

„Zsdú átvétá, kák szálávej létá!"
Szilveszter, szilveszterkor

2021. január 11.