Aki nem csinálta, ne is csinálja, avagy pandémiában a kritikaírásról

A súlyemelés és a balett közös pillanata - természetesen lepkesúlyban
Vágólapra másolva!
ÓKOVÁCS SZERINT AZ OPERA – 163. LEVÉL   Édes Néném,   az, hogy nyilvános előadásokat jószerivel egy éve nem játszatunk, még nem jelenti a „szokásos” fröcsögések letekerését. A sajtóban alig akad már igazi kritikus, és abból sincs nagyon sok, aki kötözködésért veszi fel a honorjait, illetve jól vagy rosszabbul leplezve, de propagandát folytat valamely intézmény, produkció, szerző vagy előadó ellen/mellett. Nos, ők nem húzódnak takaréklángra, kell a flekkdíj, miközben egyre sérülékenyebb a szféra teljesítménye, amelyről – úgymond – írnak.
Vágólapra másolva!

Már régebben is fejtegettem: olyan nincs, hogy egy előadásban minden rossz, és az sem létezik, hogy valami szeplőtlen. A valódi kritikának adagolnia kell a személyes szempontokat, mert azok természetesen nem hiányozhatnak, máskülönben objektívnek kellene feltüntetnie magát a szerzőnek, ami nettó lehetetlen. (Bár azért többen ezt igyekeznek sugározni magukból.) Szerintem sokkal tisztességesebb, ha adott esetben egy-egy személyes megjegyzéssel jelezzük saját elfogódottságunkat erre vagy arra: pl. nehezen viselem Brucknert, viszont…. Vagy: gyerekkori rádióélmények óta averzióm van a túlvibrált szopránhanggal, most azonban… És persze, nem kötelező azonnal rácáfolni minderre, a mondat ezerféleképp folytatódhat, csak arra voltam bátor utalni, hogy ha saját gyöngéinket fair módon jelezzük, igazabb az írás, érthetőbb a mondanivalója. És valóban: „egy erénye van az előadásnak, hogy nem ragozza túl magát, tömör, rövid” – vagy „egyik ájulatból a másik katarzisba estem, csak könyörgök, 20 percet húzzanak belőle, mert elfogy a levegő és megtelik a hólyag.” Vagy legalább valami ilyesmi, vagy jobb.

Ókovács Szilveszter Fotó: Hirling Bálint - Origo

Azzal viszont semmit se lehet kezdeni, ha valaki oly távol lebeg vizsgálatának tárgyától, mintha, mondjuk, én próbálnék meg csillagászati előadásokról nagy komoly szakállsimogató véleményt mondani. (Ráadásul szakáll híján.) A csillagászat érdekel, tágra nyílt szemmel olvasok el legalább egy írást mindennap e tárgyban, de azok egyrészt nem szakcikkek, másrészt valami atavisztikus dolog ez, mert maga az univerzum és a teremtés érdekel, az érzés húz vissza, a döbbenet, amit olvasás közben átélek, a makro- és a mikrovilág azonos távlatú végtelensége. Közben, hiába négy gyerek mondja fel nekem évek óta az ilyesmit a leckéből, szerintem nem tudnám hibátlanul felsorolni a mi kis szutykos Naprendszerünk bolygóit se a csillagtól távolodó sorban. Mert bár tényleg nyitva a szemem és áthat az érzés, de tudássá, elemzésre feljogosító ismeretté nem válik.

Balettpróbán

Erre is gondoltam pénteken, amikor együttesünk, a Magyar Nemzeti Balett bázisán megnéztem a Chroma c. kortárs egyfelvonásos termi próbáját, két pompás szereposztással is. Nézem a táncosokat zavarba ejtően közelről – mármint őket nem izgatja, nem engem néznek, hanem mögöttem a tükörben kontrollálják magukat. Megtanulták, hogy a testük a hangszerük, ezt egy énekes gyakran ugyanígy elismétli, de teljesen másképp gondolja. A balettművésznek teste minden porcikája hangszer, mi viszont az olyan jelmezeket szeretjük, amelyek ápolnak s takarnak, a mi instrumentumunk belül bújik meg, szemrevételezéssel szinte ellenőrizhetetlen. Most, karnyújtásnyira tőlük és steril teremfényekben egy pillanatig – azt hiszem – megéreztem, mekkora extázis lehet átlépni ezen a korláton, a szégyenérzeten, és azután kimunkálni a testet ilyen extra igénybevételre. Elképzelem, mennyire megalázna egy sor önbizalomtúltengéses filmsztárt, a legszebbeket is, ha ebben a balettfelszerelésben, tehát szinte semmiben kellene a linóleumra állni, és megpróbálni legalább a végtagokat finom munkára bírni. Tragédia volna. Még megvan, ahogy pár méterről, hátulról látom az egyik legszebbnek tartott hollywoodi sztárt az Operaház balettemeletének folyosóján. Nem tudom, hogy ő az, csak pár pillanat múlva esik le: Jennifer Lawrence. A Vörös veréb c. thrillert forgatták nálunk pár éve, a moziban a székhez szögez majd a látvány, és gyönyörű a hölgy valóban – de a balettfolyosón az alkatával nem férne az első százba, idegenül áll rajta, azon a karcsú sztáron a tütü.

A súlyemelés és a balett közös pillanata a Don Quijote című darabban Forrás: Nagy Attila/Magyar Állami Operaház

Ez van, ez az igazság. És itt, előttünk Magyarország legjobb táncosai, karöltve 15 másik európai és ázsiai nemzet légiósaival, fantasztikus odaadással, kvázi előttem lehelik ki a lelküket. Nem értem, legfeljebb pillanatokra érzem, mi munka, fegyelem, figyelem, csapatjáték és alázat van mindebben. Pedig őket aztán minden csapás elérte az elmúlt egy évben, mint az embert, akit minden jármű egymás után üt el. 1: a járvány miatt nincsenek nyilvános előadások. 2: a streamingőrületben könnyen sugározható, zenekart nem igénylő, tehát karanténbarát kortárs produkciók betanítói nem tudnak idejönni (világsztárok koreográfiáit vesszük meg) 3: ha ideesnek és betanítják, akkor sem sugározhatjuk azokat, mert elképesztő módon nem engedik (nincs az interneten egyáltalán felvétel ezekből a művekből tényleg). 4: ha egy klasszikus vagy neoklasszikus, egész estés nagybalettet tanulunk be, abban is csak egy szereposztás mutathatja meg magát (a Párizs lángjait adjuk majd Opera Otthonra programunkban, de egyetlen előadás miatt tanul hónapokat 80 táncos…). 5: eleve övék a legrövidebb karrier, amelyből a várva várt jövő felfutásával is valamelyest számolva legalább másfél év esett ki, tehát a pálya 8-10%-a. 6: az Operaház projektjének többéves csúszása miatt ideiglenes helyen, egy újpesti bérelt bázison töltenek négy és fél esztendőt.

Tíz év munkáltatás után van némi fogalmam a balettvilágról, néha talán érzem is azt, amit kellene, de hol vagyok a szakértő tudástól? Sose mernék írni balettelőadásról kritikát, legfeljebb ajánlót, de hisz az vállaltan promóciós cél.

És az Opera…

Aki még sohasem próbált egy áriát tűrhetően megtanulni, illetve egy közepes operaszerepet bevágni, annak nem szabadna operakritikusnak állni. Kevés dologban vagyok biztosabb ennél. Egy adott pillanat produkciója amúgy is annyi minden függvénye lehet, hogy is akarhatnánk bizonyos körülményeket úgy kitalálni, ha az alapvető problémákat, buktatókat nem ismerjük? Hiába a hallomások, hiába a sztorik szava, hiába a könyvek betűje, és főképp teljesen hiába a stúdiólemezek steril világa – de az összevissza torzult hangképű élő felvételek világa ugyanúgy. És itt nem az együttérzést hiányolom, hanem az „anyanyelvet”. Aki azon nem beszél – és vigyázat, ez pláne az érzetek és tapasztalatok vidéke –, nem is elemezheti. Ugye, milyen egyértelmű, ha mondjuk, portugálra „fordítom”. Néném, ha nem tud a luzitánok nyelvén perfektül, nem ír akkor portugál tankönyvet. Ugye? Sima ügy.

Kolonits Klára videósorozatában látom, hogy énekesekhez szól. Hallgatom, és tűnődöm, vajon hányan értjük ezt pontosan? Valószínűleg csak az a „nemzeti kincs”, az a körülbelül 100-150 aktív énekes, aki idehaza és Kolozsvárott a magyar énekeskultúrának ezt a míves válfaját képviseli, és persze több száz nyugdíjas művész, illetve talán néhány akadémiai növendék is sejt belőle valamit. Klári arról is szól, hogy az ilyen-olyan szilencium, a háborúk, a személyes betegségek és a járványok ideje miként hat a hangra, amely egyébként fiziológiai tényezőkön és adottságokon túl a lélek erejére is épül. Világos, hogy arra alapoz minden: egy cipőbolti eladónak vagy pásztornak is jól jön az önbizalom, de egy énekesnek tényleg nincs más kapaszkodója, csak önmaga. Ahogy a táncos szó szerint kitárja és megcsavarja a testét, nálunk a hang ugyanúgy csupasz, nem hétköznapi helyzetű, szégyenérzet nélküli, és meg is csavarjuk, ki is facsarjuk, ha van mivel, mire támaszkodva meghaladni emberi gátlásainkat.

Kolonits Klára Forrás: www. klarakolonits.com / Kaya Ariel Woytynowska

A kényszerű hallgatás először a különlegességünket veszi el, mondja Klári, először a saját átlagunkig, majd az alá, a többi hang átlagához csúszunk. Elvesznek a legsérülékenyebb csodák: a különös koloráló készség, a rendkívüli magasság, a ritka erény hangvolumen, vagy a hosszú frázisok igazi kunsztot jelentő nyugodt levegője, igen. És a dús, egyéni voce be is rozsdállhat. Végső soron pedig idegenné válik maga a fellépés, a lemeztelenedés pillanata, ugyanis ez otthon, de még próbateremben se modellezhető.

Valóban, a minap elhunyt Sólyom Nagy Sándor szembenézett saját problémájával önéletrajzi könyvében – ha illőn el tudjuk búcsúztatni majd örökös tagunkat a járványügyi zárlat lazulásával, a nekrológban büszkén térek ki majd erre, személyes emlékkel is a kiváló bariton pályájáról, a hangszalagproblémáról, amely a csúcson kapta el, és amelyből gyönyörűen felállt. Most inkább az jut eszembe, amit egy testidegen kritikaíró nem érthet: aki Sachs szerepét képes felfogni és megtanulni szőröstül-bőröstül, az már akárhogy is elénekelheti – ugye, érti, Néném, most nem Sólyom Nagy tanár úrról szólok, ő nem akármi módon énekelte el! –, mert olyan szellemi erőfeszítésről tesz tanúbizonyságot, amelyhez képest néhány problémás intonációjú hang, vagy egy rossz belépés semmi. Olyasféle, mintha Puskásnak a rossz passzait vagy kapufáit emlegetnénk: hát ki rótta volna fel azokat, amikor egyidejűleg góljai születtek? Hans Sachs szólama önmagában két óra énekelni való, finom kis színpadi jelenléttel, így-úgy teljesítő kollégákkal, sokféle karmesterrel, ki tudja, milyen aznapi egészségi és/vagy idegállapottal megspékelve. Aki nem tudja, 200 kilót a fej felett megtartani milyen pazar érzés és iszonyat koncentráció is egyben, az ne kritizálja a dülledő szemet. Mert bizony, ha sportban talán nem is, a mi esztétizáló szakágunkban ilyesmi szőrözés megy, a nagy gyakorlat megtekintésének teljes vakságával. (Arról nem beszélve, hogy egy ilyen komoly szereptudás a többiek, a zenekar és az énekkar szólamainak, kontúrjainak többé-kevésbé tudását ugyanúgy feltételezi. Egyéves intenzív tanulási folyamat, általában idegen nyelven – tényleg, mintha egy új nyelv középfokáig jutna az ember!)

Sólyom Nagy Sándor egy 2018-ban készült felvételen Fotó: Csudai Sándor - Origo

És a többiek? Mármint a kollégák? Birgit Nilsson írja önéletrajzi könyvében, hogy a Trisztán felvonásvégén szerelmesen egybefonódó szavak („Ewig! Ewig”) közepette elég egyetlen megszólalást késve vagy korábban hozni a férfinek, a nő már soha nem tudja meg, hol lettek volna az ő ewig-jei, miközben jön majd egy magas B, és azt meg kell énekelni. Ilyenkor a karmester a megoldás, de Toscanini kívülről vezényelvén a művet nem tudott segíteni, csak elsírta magát az idegtől. Viszont Sawallisch, a tüchtig és abszolút hallású német lapozott, és nagy, egyértelmű kézjellel intette a magasságot Nilssonnak. Hát igen, aki nem jártas benne, nem tudja a hiba okát megállapítani.

Hogy ezt két szerény saját esettel toldjam meg: előfordul barokk vagy kortárs operákban, hogy esetleg csak ütemekkel később érkezik akkord, amely oázis a támasztatlanság frekvenciasivatagában, létfontosságú tehát a pontos szólaméneklés, hisz egymás végszavainak magasságára, vagy ahhoz képest lép(né)nek be a szereplők. Egész oldalt vittem végig – ma sem tudom, mennyivel – lejjebb, így egyetlen akkord se stimmelhetett ott, de magam miatt nem is hallottam a vékony barokk együttest. Csak mert kollégám a maga végszavát egy másik, későbbi dallamával összekeverte, így teljesen máshová rakta le nekem a tájékozódás alapkövét. De alakult úgy is egy gyors, egymásra replikázó – éppenséggel operett – kettősben, hogy a sokat énekelt szám második felében én hoztam a kolléganő indítósorát, ő az enyémet, és már nem volt megállás, mire észbe kaptunk, lement az az egész versszak teljesen fordítva. Ki a hibás? És ki vette észre egyáltalán?

Hát, kedves Néném, mivel nem én vagyok a kritikusi működési engedélyek osztója, végül is csak annyit kérhetek: hölgyeim, uraim, kis zenetanulással vagy azzal se, nagy lemez- vagy szókészlettel, vagy azzal se rendelkezve legalább ne fogjanak könnyelműen e húrok pengetésihez. Főleg ne járvány idején, vagy majd a szilencium után: megértést, türelmet, időt és jóindulatot kérünk akkor is. Mert se táncolni, se énekelni gombnyomásra nem lehet, és akár acélrugószerű Achilles-inakon, akár egyetlen pár finom kis izomszalagon múlik, a tánc és az éneklés is a lehetetlen megkísértése – valamennyiünk javára.

„Zsdú átvétá, kák szálávej létá!”

Szilveszter