Szakonyi Károly, Kossuth-díjas író, a nemzet művésze idén tölti be kilencvenedik évét. Belső korát évtizedekkel kevesebbre taksálja, ugyanakkor tény: meglehetős társadalmi változásoknak lehetett tanúja. Amikor elkezdte az elemi iskolát, még erős volt a Trianon kapcsán érzett nemzeti gyász, s még gyermekként megérezte a zsigereiben, hogy valami újabb baj közeleg. A második világháború után elvették édesapja vendéglőjét, de egy kurta ideig elhitte, hogy a fényes szelek mozgalma egy boldogabb korszak érkezését jelentheti. Nem sokkal később egy mezőgazdasági gépalkatrész vállalat dolgozójaként meséltek egymásnak kollégáival Rákosi-vicceket a Szabad Nép-félórákon. Első írása 1958-ban jelent meg a Népszabadságban, majd 1963-ban a Nemzeti Színháznak lett dramaturgja. Ott mutatták be első, rendszerkritikus színművét is, melyet hiába akartak átíratni, az író hosszú levélben szembesítette a színházvezetőket azzal, hogy pontosan olyanok, mint az Életem, Zsóka című mű megalkuvói. A darab végül változtatás nélkül került a nézők elé. A nagy író Sztankay Ádámnak adott interjújában nem csupán pályafutásának néhány állomását idézi fel, hanem hivatása titkaiba is beavatja az Origó olvasóit.

Ne vegye tapintatlanságnak, de mindenekelőtt arra lennék kíváncsi: miként viszonyul a korához?

Furcsa érzés, hiszen régebben matuzsálemnek nevezték az ilyen korú embereket. Ugyanakkor szellemileg teljesen rendben vagyok. Más kérdés, hogy a test esendőbb. Lassabban mozgok, nehezebben sétálok, itt-ott fáj valami. Így vannak ezzel a kortársaim is, akikkel tartjuk a kapcsolatot.

Forrás: MTI/Cseke Csilla

Jelesül?

Például Farkas László irodalomtörténész; írótársam, Görgey Gábor, vagy a koreográfusok doyenje, Novák Ferenc, Tata. A korom kapcsán az is különös, hogy már látni az út végét, tudható, hogy tíz év is a maximumot jelentheti. Hatvan-hetvenéves koromban, de még a nyolcvanat betöltve sem foglalkoztam ilyesmivel. Most értem el odáig, ahol már tudható, hogy mibe lehet még belefogni, s mi az, amit már nem lehet megtenni.

Például?

Nemigen utazhatok már, ahogy annak sem lenne sok értelme, ha vennék egy mutatós parasztházat valami szép vidéken. Ezek a hétköznapi lehetőségek már lezárultak. Másfelől mégsem lehet igazán érzékelni az évek számát. Hiszen az ember valójában annyi idős, amennyinek a bensőjében érzi magát.

Úgy tekintve mennyi idős?

Hatvan és hetven között.

Említette egyszer: szellemi frissességét elsősorban a nők iránti érdeklődése, valamint genetikai okok magyarázhatják. Ennyi?

Az is inspirál, hogy a legkisebb fiam, Bence csak tízéves. Feleségem, Gerda is fiatal. Jót tesz nekem, hogy nem idősebbek vesznek körül.

Az írás, az irodalom nem „konzerválja"?

Annyiban igen, hogy folyamatosan csinálni kell. Az ember állandóan újat akar létrehozni. Ha megírok ma egy novellát, annak estig örülök, de akkor már érzem a késztetést: kell egy másikat írni. Még ma is bizonyítanom kell magamnak, hogy tudok teremteni.

Forrás: MTI/Czimbal Gyula

A színházzal mi a helyzet? Színművei megalkotása mellett 1966-tól dramaturgként is dolgozott. A Nemzeti Színházban kezdte, volt Miskolcon, Győrött, Pécsett. 1993-tól a debreceni Csokonai Nemzeti Színháznak lett dramaturgja, majd címzetes örökös tagja. Hat még önre a kulissza illata?

Régebben nagy elánnal vettem részt a színházi munkában is, regényeket adaptáltam, ott voltam a próbákon, engem is lekötöttek a bemutatók előtti hercehurcák. Mindez már fárasztana. Más, mint az írás. Persze az írás sem olyan már nekem, amiért hajnalig fennmaradnék.

Estére a teremtésre való késztetés is elpilled?

Csökkentett tempóban írok. Vannak, akik azt gondolják: egy korombeli író igyekszik belehúzni, hogy bevégezze a terveit, mielőtt elpatkol. Másként működik a dolog. Annyi minden van mögöttem, hogy most már ráérek szép lassan dolgozni. De ha már rákérdezett, van még valami, ami a koromból fakad. Feltámadt bennem a múlt. Nemcsak nosztalgikusan, hanem szinte előtolakodnak a különböző emlékek. Hangulatok, nevek, figurák, képek. Olykor egyértelmű az összetartozásuk, máskor megpróbálok társítani egy előbukkanó nevet egy egykori személlyel, szituációval. Úgy tapasztalom: az én koromban az agy elkezdi visszajátszani a múltbéli történéseket. Mintha termékeny filmrendező lett volna az ember, és amikor óhatatlanul beugrik egy hajdani képkocka vagy jelenet, el kell gondolkodnia: miként is hozta létre?

Ami élete filmjét illeti: a közbeeső történelmi, társadalmi változások miatt sem egysíkú történet. Műveiből is kiderül: témát adtak írásaihoz is. Személyiségén is formált a háború, a forradalom, a Rákosi-, a Kádár-korszak?

1931-ben születtem, a harmincas években kerültem elemi iskolába. Még létezett a Trianon hatására kényszerűen kialakult világ. Részben jogos fájdalmakkal, részben túlpörgetett érzésekkel. Az én iskolámban is azzal kezdődött a tanítás, hogy elmondtuk: „Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország!" Erős vallási nevelést is kaptunk, tehát mindazt, amit a kor diktált. De másra is volt szemem. 1939-ben nyolcévesen Nagycenken töltöttem a téli szünetet, Jóska bácsi, apám bátyja a helyi cukorgyári gazdaságban volt gazda. '39 telén lengyel katonákkal találkoztam ott, akiket átmenetileg befogadott az ország, és éppen a cukorgyári raktárban szállásolták el őket. A németek szeptemberben rohanták le Lengyelországot, a menekülő katonák Franciaországba mentek tovább, belőlük állt később össze a szabad lengyel hadsereg. Lefényképeztek a lengyel katonákkal, és bár gyerekként nem láttam át ottlétük okait, azt éreztem: hamarosan valami nagyon rossz veszi majd kezdetét. Miközben a mi polgári életünk rendben volt, édesapám vendéglője is szépen működött a fővárosban, a Dob utca és Rózsa utca sarkán. De éreztem, hogy baj lesz. Bizonyára formálnak az emberen az ilyen helyzetek.

Forrás: MTI/Kollányi Péter

Amikor jött a baj, azt miként élte meg?

Még mindig minden rendben volt körülöttem, konszolidáltan éltünk, amikor 1941-ben Magyarország beszállt a háborúba. Gyerekfejjel számolgatni kezdtem. Tudtam, hogy az első világháború négy évig tartott, azt gondoltam, hogy akkor ez is addig fog tartani. Féltem, hogy apámat be fogják hívni, hogy eleshet a fronton. Abban az évben írattak be a gimnáziumba, akkor már külön osztályba jártak a zsidók és a keresztények. Érzékeltem a helyzet visszásságát, az ideológia zavarosságát. A front közeledtével tovább szigorodott a helyzet. Mi a bombázások elől előbb az Alföldre mentünk, aztán a front közeledtével Nagycenkre, ahová csak áprilisban jött be az orosz. Akkor láttam meggyilkolt embereket, mindenféle iszonyatot, de erről már írtam. Annyi biztos, hogy a Horthy-rendszer viszonyai, majd a háború zűrzavara összemosta az élményeket. Így, amikor a negyvenes évek közepén – miközben még létezett a kormánykoalíció -, kezdett elburjánzani a népi kollégiumokhoz kapcsolódó „fényes szelek" néven ismertté vált, sok szépet ígérő mozgalom, akkor nagykamaszként azt hittem, hogy a szocializmus, az valami egész érdekes dolog lehet, még jó is kisülhet belőle.

Érdekesnek érdekes lett.

Jött a Rákosi-rendszer. Államosítás, nyomor, zsíroskenyér. Természetesen másként élte meg a helyzetet az a parasztember, akinek lesöpörték a padlását, mint a magamfajta átlagpolgár, aki megtehette, hogy némi cinizmussal figyelje a helyzetet. A kilencszázötvenes évek elején a Mezőgazdasági Gépalkatrész Értékesítő Vállalatnál, a MEGÉV-nél dolgoztam. Segédmunkásból lettem raktáros, anyagbeszerző, végül vidéki telepvezető. Történetesen Kecskeméten, mert az ottani vezetőt behívták tartalékos tiszti szolgálatra. Egy pedellusnál laktam, számomra élhető időszak volt. Igaz, nálunk is kötelezőek voltak a Szabad Nép-félórák, ahol a kommunista állampárt, a Magyar Dolgozók Pártja hivatalos lapjának, a Szabad Népnek legfontosabb híreit és vezércikkeit kellett egyetértően kommentálni. Ám mi inkább vicceket meséltünk, nagy röhögések közepette. Volt persze, aki ráfázott, de nem a mi vállalatunknál. Bolond madár című regényemben írtam erről az időszakról.

Ismert olyan embert, aki ráfázott?

Az egyik barátom felesége tanárnő volt, aki a HÉV-en utazva elmesélt egy Rákosi-viccet az egyik haverjának. Kérdés: Ki a legjobb színész az országban? Válasz: Rákosi Mátyás, mert őt mindenki több darabban szeretné látni. Valaki meghallotta az utasok közül, feljelentette. A tanárnő épp hogy megúszta a börtönt, de a pedagógusi pályától végleg eltiltották.

Telepvezetői megbízatása után, 1954 tavaszán, az össznépi „racionalizálást" – a tervgazdálkodási modell észszerűsítését – követően került polgári alkalmazottként a Belügyminisztériumhoz. Kemény hely volt?

A vonatkozó rendelet kimondta: a kereskedelmi vállalatoknál dolgozó fiataloknak át kell mennie ipari területekre. Öten-hatan voltunk érintettek a cégnél. Akkoriban vezették be a személyi igazolványokat az igazolásként szolgáló bejelentőlapok helyett. Felajánlották: részt vehetünk az új dokumentumok kiállításában előbb Budapesten majd vidéken. Ez is érdekes munka volt, több megyét bejártam, számos tanulságos esetet láttam, nem egy közülük ugyancsak bekerült valamelyik írásomba.

Menjünk vissza kicsit a rajtvonalhoz. Mielőtt segédmunkásnak állt a MEGÉV-nél, volt egy sikertelen felvételije a Színház- és Filmművészeti Főiskola színész szakára, majd repülőtisztnek jelentkezett. Oda sem vették fel, viszont bezsuppolták katonának. Leszerelve mehetett aztán a MEGÉV-hez. Honnan jött a színészi késztetés, illetve mennyiben rokonítható a pilóta, vagy ha úgy tetszik, a repülőtiszt hivatása a színházművészettel?

1947-ben, tizenhat éves koromban már bérletem volt a Nemzeti Színházba. De korábban is szerettem színházba járni. Az éttermünkben is találkoztam színészekkel, a Magyar Színház volt hozzánk a legközelebb. Bilicsi Tivadar, Rajczy Lajos, más művészek is gyakran voltak a vendégeink. Jelentkeztem színésznek, vonzott a lehetőség, de valójában azt a korszakomat a történelmi, társadalmi helyzetet is jellemző zűrzavar, átmenetiség határozta meg. Hamarosan elvették a vendéglőnket, kiköltöztünk Árpádföldre, apám csak 1954-ben helyezkedhetett el ismét a vendéglátásban, addig mindenféle bizonytalan munkái voltak. A színészi próbálkozás után azoktól a fiúktól kértem tanácsot, hogy mit csináljak, akikkel együtt bandáztunk akkoriban. Voltak közöttük, akik már elvégezték a tiszti iskolát, ők ajánlották, mint olyan lehetőséget, ami bizonyos fokig a rendezett élet lehetőségét jelentheti. 1949-ben jártunk. Végül persze nem mentem tiszti iskolába, viszont letöltöttem két év sorkatonaságot. Ott is csináltam színházi előadást, de a párttagságból nem kértem, igyekeztem kibújni a politikai prés alól.

Azt hogy lehetett megtenni kiskatonaként?

Mondtam, hogy ahhoz én fejletlen vagyok.

Forrás: MTI/Cseke Csilla

Függönyt fel! című kötetében írta meg, hogy mások mellett Gobbi Hilda és Ladányi Ferenc felvételiztette a színművészetire. Amikor Ladányi megkérdezte, hogy a színészeten kívül mi érdekli még, akkor ön „bevallotta": novellákat ír. Kérésükre elmondta az egyiket, s Ladányi – miután összenézett a bólogató Gobbival – barátságosan azt ajánlotta: foglalkozzon inkább az írással. Említett kötetében azt is elbeszéli, hogy 1947 nyarán olvasta Csehov A medve és más egyfelvonásosok című színműgyűjteményét, s akkor gondolt először a drámaírásra. Miközben már egy regénybe is belefogott, amit kilencszáznegyvennégy őszének, negyvenöt tavaszának az eseményei inspiráltak, de abból végül novella lett. Vagyis már tizenéves korában erős írói késztetése volt. Pusztán a megélt helyzetek kapcsán?

Volt más oka is. Apám pincérként kezdte a hivatást, nagyon jó helyeken dolgozott. Több művészvendége volt, festőművészek, írók. A festőktől képeket rendelt, és az irodalmat illetően is képben volt. Egyrészt kiváló könyvtárat állított össze nekem, ami eleve ösztönző volt. Másrészt apám ismerte Móricz Zsigmondot körét, a népi tehetségeket patronáló Kelet Népe folyóirat több alkotóját. Volt köztük egy nehéz sorsú, tüdőbeteg költő, Sümegi Tóth Tivadar, akit beajánlottak hozzánk ebédvendégnek. Ő, cserébe a kosztért, s hogy ne érezze magát kényelmetlenül, rendszeresen átvette velem a leckéket. Tőle kaptam kilencedik születésnapomra egy Petőfi-kötetet – ma is megvan –, amibe azt írta ajánlóként: „Ha elhagytad majd a mesék világát, olvasgasd ezt a könyvet, és tanuld meg becsülni a költészetet." Újabb impulzus volt, de akadt több is, amelyek az írás felé tereltek. Például a vendéglőben megforduló izgalmas figurák. Szerettem hallgatni a beszélgetéseiket. Nyilván ott volt bennem a képesség a történetek megfogalmazására. Még gyerekként érdekelt már az is, hogy miként mesél el egy történetet Móricz, Tamási Áron, Tersánszky Józsi Jenő, és más írók. Ebből a szempontból azt tettem, amit bármely elszánt gyermek, aki elkötelezi magát egy hivatás mellett. Aki úgy dönt, hogy asztalos lesz, az elmegy a műhelybe, figyeli, miként farag, gyalul, szegecsel a mester. Én az írókkal voltam így, a műhely pedig egy átlagostól eltérő olvasási módszert jelentett: nem csupán a történetre figyeltem, hanem arra is, hogy azok miként állnak össze a mesterség oldaláról. Végül is minden szakma az utánzásból indul. Mivel akkoriban főként népi írókat olvastam, elsőként nekem is a vidéki élményeim, a falusi emberek adták a témát, holott nem tartoznak az én világomhoz. Nem vidéken születtem, más környezetben nőttem fel. De gyakorlatnak jó volt, s amikor meglett a mesterségbeli készség, ahhoz társult a hozzám közelebb álló élményvilág és szellemi töltés.

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!