Ablonczy László József Attila-díjas újságíró, publicista, színházigazgató, aki 1991 és 1999 között állt a Nemzeti Színház élén, az Országút című internetes orgánum közölt tőle többrészes cikksorozatot, Déryné hol van? címmel. Írásaiban részben a Színház- és Filmművészeti Egyetem struktúraváltása kapcsán kialakult helyzetre reflektál, valamint feltárja azokat az 1945 utáni eseményeket is, amelyek olykor máig hatóan meghatározták az intézmény működését. Az Origo újságírója, Sztankay Ádám a cikksorozat kapcsán felvetődött kérdéseit - a járványhelyzetre való tekintettel – írásban küldte el a szerzőnek. Ablonczy László ugyancsak írásban válaszolt, s bár hozzájárult válaszai közzétételéhez, olykor személyesen az újságírónak címezte a gondolatait – az időnként esszészerű, ugyanakkor olvasmányos, a szélesebb nyilvánosság számára is egyértelmű, egyben tanulságos válaszokat. Nem is próbáltuk megszüntetni a személyességet. Ablonczy László és Sztankay Ádám írásos beszélgetése.

Miként ítéli meg a jelen helyzetet a Színház- és Filmművészeti Egyetem kapcsán? Milyennek látja, gondolja az intézmény jövőjét? Elcsillapodhat-e az intézmény körüli hullámverés?

A Vas utcai őszre gondolva első komédiánk záró pillanata merül fel előttem: „Az kamoraszéket mentül inkább izgatják, attúl inkább büdösb, az ti dolgotok szintén olyan. Mindent elhallgass" - mondja Tamás deák, mire Balassi Boldizsár: „Jól tudom, ugyanis azt mívelém." (Comoedia Balassi Menyhárt árultatásáról - 1566/67.) Világjárványban barikádra hevíteni a diákokat? - tanár urak buktak a hivatás becsületéből és életdramaturgiából is.  Nem észlelték, hogy 2010 óta bármi heccre, provokációra, a gyurcsányi és a nyugati gyakorlattól eltérően, a rendőrök nem gumibotoznak. Ilyenképpen az európai és a hazai kormány ellen uszító médiumok bajosan szolgálhattak diktatúrás látvánnyal. Mit láthatott a jámbor nagyérdemű, aki az égi csatornákon zongorázott? Deszakralizáló imitációjában egy művésznő a Nemzeti dalt olvasta; amikor még a Nemzeti Akadémiáján tanult, akkor jobban szerepelt; a másik az autonómia jegyében mutatkozott bukott öregdiáknak.  Egy rektorhelyettes művész úr, aki KISZ- és párttitkárságtól a madarasreklámságig és barna esernyős mozgalmárságig már átszerepelt több mint négy évtizedet, a Heti tévében (2020. IX. 1.) affektált interjújából kiderült: nem ismeri az ötvenes éveket, és színháza, a Víg történetét sem. Majd pillázó csuklóval lapozott a József Attila-kötetben, hogy idézze, mint képzeli el a rendet. Az államrendnek „üzent" persze, s nem a Vas utcai kamoraszék hevült őreinek, és nem is egyetemének gazdasági rendjére metaforizált. Feltűntek a barikádon helyesen beszélni nem tudó ifjak, és szónokoltak loncsos és slampos oktatók is.

Ablonczy LászlóForrás: YouTube/MMA

Egy izgatás már megbukott a Petőfi utcában: Major Tamás Luzitán szörnyének előadása a portugál gyarmatosítás ellen úgy nyugtalanította a fővárosi nagyérdeműt, hogy előadás előtt a színészek már a Katona József Színház környékén protestáltak (1970). A „szakma" ünnepelte, a közönség pedig szabotálta, mert azidőtt március 15-én a diákokat gumibotozták és zárkázták. Előjátéka a heppeningnek, mint Verebes István megírta, Major a Főiskolán is rendezni akarta Weiss művét, de a diákok nem óhajtották a Mester politikai színházát, s nem mentek a próbákra, így a vizsgaelőadás elmaradt. Most a Katona József Színház ifjúsági-mozgalmi tagozata népfrontos egységben hirdette országnak-világnak: az kamoraszék nem izgatható! Aztán elvonultak; a büdösb mégis előtűnt járványügyi méretekben. Modern színi gondolattal: koszlottság és mocsokhalmok látványművészete. Elégedetlenség már több hullámban hiábavalónak mutatkozott az elmúlt évtizedekben, de Babarczy László és szellembaráti köre zavartalanul átrektorkodta az elmúlt harminc évet. Kérdezi, kedves Ádám, mint képzelem a jövőt? Ahogy a kilencven éve született Sík Ferenc mondaná: az ősz majd kimegy a mosásban...! Avatott művészek sorát látom, akiknek dolga a tanmenetet kialakítani. Ilyenképpen remélem: idővel a tágasság szelleme intézményesül. Amelyben a színi életre készülő fiatal megismerheti Mnouchkine Molière-filmjét, mely a hivatás mindenkori heroizmusát és misztériumát poétikus varázslattal mutatja meg. Archív előadások birtokában remélhető, hogy a jövő nemzedéke elemezheti Ascher Tamás Három nővérét éppúgy, mint Zsámbéki Gábor Egy lócsiszár virágvasárnapját a kaposvári idejéből, majd a Katonában látott korszakos előadásait, hasonlóan Székely Gábor Örkény- és Füst Milán-rendezéseit. De soroljam tovább is: Harag György Caligula-előadása éppúgy tanítandó, mint Sík Ferenc Adventje, vagy Kerényi Imre-Novák Ferenc-Rossa László Csíksomlyói passió-játéka. Ruszt József munkássága, benne korszakos Universitasa is honi tananyag – pedagógiai, művészeti, kortörténeti látószögben is. Latinovits Lógok a szeren című tízperces jelenetéből a színész egész életműve elbeszélhető. Mensáros László XX. századából egy előadóest szerkesztésének és pódiumi varázslatának művészetét tanulhatják meg.  Ne feledjük: Ádám Ottó hatvanas évekbeli korszakát, aki egyébként diákjainak szeretett, bölcs tanára volt évtizedeken át. Továbbá Vámos László, Pártos Géza, Marton Endre, Lengyel György, Horvai István, Paál István, Csiszár Imre előadásainak maradék-filmdokumentációja is oktatásra érdemes szempontokat exponálhat egy érzékeny oktató tanmenetében. Aztán: a Tragédia változatait feltárni izgalmas stíl és kortörténeti stúdium. Remélhetem, hogy a Nemzeti Színház gondolatának szidalmazása a tények, előadások ismerete nélkül befejeződik, amely már sok évtizede pökhendi főiskolai gyakorlat. Így persze az is megbeszélendő, hogy az angoloknak százéves küzdelem után miért volt fontos megalapítani a Nemzetit a hatvanas években, és Miller miért mondta élete egyik kudarcának, hogy Amerikában nem hívhatta életre. Az Egyetemre visszatérve: bizonyos, hogy a magyar költészet az Ómagyar Mária-siralomtól, Balassin és Berzsenyin át Petőfiig, Adyig, a nyugatosokig és Vas Istvánig, továbbá Petri Györgytől Nagy Gáspárig, és az utánuk élő nemzedékek repertoárja tanítandó. Egyúttal nem igazolandó az a cinikus vélekedés, miszerint Gyóni Géza és Wass Albert lesz a kötelező tananyag mértékegysége. Ne feledjük, egy magyar színházi rendezőnek Jouvet, Barrault, Brecht, Mejerhold, Sztanyiszlavszkij, Strehler, Brook törekvései mellett kötelező ismerni Paulay Ede, Hevesi Sándor, Bárdos Artúr, Németh Antal, Gellért Endre gondolatait is. Ami pedig a külhoni tanulságokat illeti: ha a párizsi Conservatoire tananyagát megismeri, láthatja: Racine-tól Victor Hugón és Sardou-n át Jarryig, s tovább a huszadik századi drámáig (Claudel, Anouilh, Giradoux, Ionesco, stb.) az oktatás és a vizsgák repertoárában a kor- és stílusismeret iskolázottság okán is szerepelnek. Hasonlóképp a világirodalom remekei (Szophoklész, Shakespeare, Moliére, Csehov, Bulgakov, stb.) mellett Balassi Bálinttól Madách Imrén át Páskándi Géza munkásságáig változatos műfajok tanügyi próbák elé állíthatják a fiatalokat.  Azt is remélem, hogy óriás divatszabászat után megnyílik a XX. századi, s főként az 1945 utáni magyar színháztörténet-írás műhelye is. A zenetörténet összefüggéseit, Bartók, Kodály, Kurtág színpadi dramaturgiáját megismerni is üdvös műveltségi és szakmai kötelezettség.  Személyekre való tekintet nélküli, tisztázó, pontos krónikasürgető a hiány, különös figyelemmel az 1956-os forradalom és az azt követő évek eseményeire. Talán azt is remélhetem, hogy a tanár hölgyek és urak pontosan bejárnak az órákra, s csak azért veszik fel a fizetést, amiért megszolgáltak. És ha Ódry Árpád, Nádasdy Kálmán, Somlay Artúr, Sulyok Mária és más tanárok fotóit nézem: eleganciájuk mindenkori példa arra, hogy a küllem is erősíti a szellem és a tekintély sugárzását. Kívánom, hogy a magyar kultúra és történelem ismerete is elmélyüljön István királytól Király Istvánig. Így nem történhet meg az, ami Alföldi Róbert direktor úrral megtörtént, miszerint a gyulafehérvári december elsejét ünneplendő a román követség bérelhette a Nemzeti Színházat, csak a botrány akadályozta meg a hórázókedvet Budapesten.  A filmesek dolgáról csak annyit, bizonyos, hogy a kitűnő művész, Koltai Lajos személye garancia a változásra. Hogy visszaáll az igény; az, amelynek hiánya miatt korábban Szabó István eljött a Főiskoláról. Mert a fiatalok nem óhajtották megismerni a magyar és az egyetemes filmtörténetet. Belterjes fesztiválhajszás alkotások helyett nemzedékek érkezhetnek, akik műfajok változatosságában újra színessé formálhatják a hazai filmek ajánlatát. Ami pedig az őszi eseményeket illeti: a diákok azt sem tudták, hogy mit nem tanítottak nekik. Így hát feladatuk az elmélyült műveltség, mely alapozza a szenvedélyt a színház örök közösségi hivatásában.

Szolnok, 1971. január 14. Bángyörgyi Károly Csermlényi Viktor, Bodnár Erika Egérke, Orbánné szomszédnője és Hegedűs Ágnes Erzsi, özv. Orbánné szerepében (b-j) Örkény István: Macskajáték című színművének próbáján a Szolnoki Szigligeti Színházban. A darabot január 15-én mutatták be Székely Gábor rendezésébenForrás: MTI/Keleti Éva

Természete pedig: nem spekulál, hanem életünk idegrendszerét és szívdobbanását komponálja a pódiumra. Idővel majd felismerik: avitt mozgalmárság a '90 előtti attitűd, miszerint igazi parlament híján a színpad szólni kényszerült, mint Illyés Gyula zsarnokságverse is utal rá. Manapság a parlamentben és a tévécsatornákon álló nap a pártpropagandisták népmegváltó és kormánybuktató ötleteinek börzefolyama árad. Uszadékos mutatvány. A színháziak ebben amatőrök, társadalmi súlyuk világszerte leszázalékolódott. Muszáj tudomásul venni a tényt, amihez hangoltan szükséges a színház holnapját is alakítani. Az örökös gyűlöletszítás elviselhetetlen, amikor este héttől is azt prófétálják, ami egész nap már az öklendezésig a tévéből és az interneten eltöltötte a polgárt.  Weimarizás helyett a költői színház, az emberi lelkek gyógyítása szükséges. Mert a színház nem a gyűlölet, hanem a szeretet művészete. Egyetlen esély a színház holnapi hitelére. Barrault szép gondolatát idézve, a színház: emberkertészet.

Az 1920-30-as években Hevesi Sándor vezetésével a Színművészeti Akadémián is reformok kezdődtek, amelyek – nagyon egyszerűsítve – azt a célt szolgálták, hogy a deklamáló előadásmód elsajátíttatása helyett kerüljön át a hangsúly a természetesebb, egyszersmind átéltebb színpadi játék oktatására. Akadtak ennek kapcsán feszültségek, vagy zökkenőmentes volt az említett időszak? Ha akadtak feszültségek, miként csillapodtak?

Feszültség nem volt, mert a diák örült, hogy felvették, s készülhetett hivatására, mélyen tisztelt tanárai pedig nem bujtogattak Bethlen István és Horthy Miklós ellen, még politikai válság idején sem.  Az Akadémia 1920 után erősebben formálódott, mint az előző évtizedekben. A film is új igényeket követelt, ezért például 1932/33-ban filmszínészi tanfolyamot szerveztek, igaz, a neves végzettek sorában csak Fónay Mártát említhetem, aki sok évtizeden át a színpad és a film pompás komikai karaktereként is tündökölt. Igen, Hevesi Sándor 1927-1932 között tanított az Akadémián; persze rendezéseinek délelőttjei is folytonos oktatási-nevelési óráknak is számítottak. Hatalmas tudása Shakespeare-, Shaw-, Moliére-, Madách-, Katona-ismerete is már inspirálta, moccantotta a színészi gondolkodást. Tanítványa, Horváth Árpád - aki 1929-1934 között oktatott az Akadémián - a Nyugatban és másutt közölt tanulmányai igazolják: francia műveltsége mellett mély pszichológiai érzékenységgel és stílusismerettel nevelte színpadra diákjait. Moliére-t (Szerelem mint orvostanár) commédiadell' arte stílusban rendezte, de klasszikusok és kénytelenkommerszek mellett dunántúli betlehemes játékot is színre vitt. Ne feledjük Ódry Árpádot, aki 1930-1937 között az Akadémia igazgatójaként hatalmas tekintéllyel irányította az intézményt. Alapos, a hazai versmondás történetét összegző monográfia nem született, ha majd mégis, ebben Ódry Árpád fejezetet érdemel. Recsegő felvételen az idő mélyéből Adyját hallgathatjuk, igaz, dagályosnak érezzük, mert a korral stílusízlésünk is változik. Ódry megteremtette a vers pedagógiai légkörét. A diákoknak versenyt hirdetett, mert felismerte: egy-egy vers is dráma. Előadója a pódiumon magába sűríti a költői gondolatot, az alkotást, ami elmélyült, megszenvedett (?) átéltségre inspirál. A versmondás tehát a beszéd, az orgánum tisztítása mellett éppen a koncentrált elmélyültséget követeli, amit maga is említett a színpadi stílusváltás és az alkotás folyamatában.  Ódry frissítette az Akadémia légkörét úgy is, hogy a már régen sikeres hazai szerzőket - Molnár Ferenc, Bródy Sándor darabjait - a vizsgaelőadások sorába emelte. A külföldiek közül Ibsen, Csehov, Wilde, Maeterlinc műveivel is foglalkozhattak a színészdeákok. Sok évtizedes késettséggel... S mint Csillag Ilona kitűnő Ódry-könyvecskéjében dokumentálja, Ódry bevezette a korrepetálást. Vagyis alkalmat teremtett a diákok elmélyültebb készülésére, így háromszorosára nőtt a gyakorlati anyag: 151 vers (Ady, Babits, Petőfi, Arany, stb.) 35 színpadi jelenet, 6 egyéb részlet és 10 prózai szöveg szerepelt a tanmenetben. A filmért nem lelkesítette diákjait, az ő szent, művészi hite a színpadért hevült. Összegezve szakmai, nevelési törekvését, eszményképe: a művelt színész. 

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!