Tűz, szenvedély és múlhatatlan életöröm - ilyen volt az a balett, amit a világhírű Seregi László balettművész-koreográfustól megtanultam, egyben megértettem, hogy mi is az a „magyar baletthagyomány". Drezdában, a Semperoperben sok más dolog mellett rájöttem, hogy ahhoz, hogy magas minőségű előadást hozzunk létre, nem kell minden alkalommal testben és lélekben meggyötörni magunkat - mondta az Origónak Simon István, korunk egyik legsikeresebb és legkeresettebb magyar balettművésze. Jelenleg az Operettszínház gálaestjére készül, március 5-én A hattyúk tavából ad elő egy pas de deux-t Kozmér Alexandrával. Állandó vendége a legrangosabb balettgáláknak és fesztiváloknak szerte a világon, partnerei közt a Bolshoi, a Royal Ballet és az Opera de Paris csillagai egyaránt ott vannak, korábban a drezdai Semperoper, a Magyar Nemzeti Balett és a dortmundi Opera első szólistája is volt. A balett hazai jövőjét illetően derűlátó, többek között küldetésének tekinti, hogy az Operettszínház kulturális menedzsere, és balettmestereként Budapestre is elhozza a külföldi tapasztalatait.

Pályafutását szemlélve szembetűnő, hogy a modern és a klasszikus balett egyszerre jelen van repertoárjában. Korábban beszélt arról, hogy a Semperoper igazgatója, Aaron Watkin különösen ügyelt ezeknek a határoknak a lebontására. Mi kell ahhoz, hogy egy balettművész mindkettőben jó színvonalat tudjon hozni?

Watkin induló ars poeticája az volt, hogy bontsuk le a tradicionálisan létező határokat a klasszikus és a modern, illetve a kortárs stílusok között. Úgy akarta mindezt megvalósítani, hogy sokoldalú táncosokat alkalmaz a társulatában, akik mindkét terület iránt érzékenyek, és a klasszikust és a modernt is magas technikai színvonalon meg tudják csinálni. A Semperoperben töltött éveimben lehetőségem nyílt eredeti, hiteles forrásból megtapasztalni különböző módszereket, struktúrákat, amelyekkel mind kiemelkedő előadásokat lehetett létrehozni. Korszakos koreográfusoktól tanulhattam, és elkezdett kiszélesedni a látásmódom, konkrétan az, hogy mennyire különböző módokon is lehet minőségi munkát végezni.  

A sokéves tapasztalatom végül megmutatta, hogy nagyon kevés olyan táncos van, aki igazán magas szintet tud nyújtani a klasszikus és a modern irányzatokban is egyszerre, így ennek a szemléletnek is megvannak a korlátai. Elengedhetetlen hozzá a jó stílusérzék, a megfelelő iskolázottság, a klasszikus hagyaték iránti fogékonyság, a kiemelkedő mozgáskészség, a biztos ízlés, a gyors alkalmazkodó képesség, a mentális rugalmasság, a gyors mozgástanulás képessége, a ritmusérzék és a tánc szeretete.

Simon István William Forsythe koreográfiájában PárizsbanForrás: Origo

Jiří Kyliánnal is dolgozott együtt, mit tud az ő módszeréből az Operettszínházba átmenteni?

Számomra ő rendkívüli alkotó, mert munkásságában egyszerre van jelen az intellektuális, a fizikai és a spirituális szint. Előadóművészként az ő műveiben lehetőségünk nyílik rá, hogy egyszerre kommunikáljunk kifelé, a nézők felé, és befelé, a saját lelkünk felé. Integritást hoz létre. Egyes kortárs irányzatok befelé irányulnak: a néző azt figyeli, hogy a művész milyen folyamaton megy keresztül, és az az előadás maga, hogy ez a folyamat hogyan válik a szemünk előtt kézzelfoghatóvá. Más stílusok, például különböző posztmodern irányzatok direkt módon kifelé kommunikálnak. A Kylián-daraboknál azt érzem, hogy ez az egész harmóniában van. Előadásai sallangmentesek: elegendő az embernek csak léteznie. Nem kell ahhoz többet hozzáadni, ahogy a mozdulatai és a koreográfia építőelemei megtestesítik a lelki történéseket. 

Mit tudok ebből áthozni az Operettbe? Elsősorban abban bízom, hogy a tapasztalataim által hozzá tudok járulni ahhoz, hogy mindannyian szem előtt tartsuk - a pandémia és annak a kulturális szektorra mért komoly csapásai ellenére is azt -, hogy milyen fontos a színházi katarzis, a derű és a teljesség. Természetesen a művészeti és technikai kérdések nagyon fontosak, de amikor a teljes színházi világ van krízisben, akkor elengedhetetlen a lényeglátás.

Csipkerózsika, Melbourne National Theatre, Simon István és Evgenia ObraztsovaForrás: Origo

Mit adtak a Semperoper évei a művészi fejlődéséhez? Miben működött másként, mint az Operaházban?

Változott, hogy milyen volt a Semperoper 15 éve, amikor az együttes elkezdett egy új vezetéssel működni, és milyenné vált mostanra. Amikor elindult az új menedzsment, akkor prioritás volt az egészségközpontúság. Teret kapott az a szemlélet, hogy a táncos egészsége fontos, és nem szükséges a művészeti alkotásért fizikailag szenvedni, nem kell mindenáron testi fájdalom ahhoz, hogy érdekes előadások szülessenek. 

Mennyire népszerű itthon most a balett, mit tehetnek azért, hogy vonzóbb legyen ez a művészeti ág?

Szerintem az a lényeges, hogy minél többen örömet leljenek a táncban, amatőr és profi szinten egyaránt, a legkülönbözőbb műfajokban. Ezáltal növekszik rá az esély, hogy többen választják a táncművészetet hivatásként. Most egyébként azt tapasztalom, hogy itthon sok fiatal szeretne részese lenni az Operettszínház munkájának. Megjelenik egy új szín a magyar táncművészetben.

Hamarosan az operett gálaestjén lép fel. Milyen darabban láthatjuk?

Kozmér Alexandrával a soron következő gálaesten a Fehér hattyú pas de deux-t táncoljuk „A hattyúk tava" c. balettből. Ő egy különleges balerina, briliáns technikával és egyedülálló művészi kvalitásokkal, aki megmozgatja érzelmileg azt, akivel táncol.  Ez a kettős egy különös ékszere a klasszikus balettnek, tele finom nüanszokkal, és izgalmas interpretációs lehetőségeket rejt magában. A férfihűségről szól, és a férfinak a nőhöz, pontosabban egy bizonyos női archetípushoz való viszonyáról. Nagy élmény volt Alexával 2014-ben Wayne Eagling rendkívül technikás és szenvedélyes Duettjét eltáncolni. Örülök, hogy ismét lehetőségünk nyílik együtt dolgozni. Minden közös munkánk alkalmával úgy érzem, hogy egy hiteles művészi találkozásban lehet részem.

Seregi László világhírű koreográfussal még lehetősége volt együtt dolgoznia a Rómeó és Júliában. Mit jelentett ez a találkozás önnek?

Abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy rögtön a második szezonomban profi táncosként ő tanította be nekem Rómeó szerepét. Számomra azért volt fontos pont ez a pályámon, mert ekkor értettem meg igazán, hogy milyen „magyarul balettozni". 

Általa körvonalazódott, hogy mi a magyar baletthagyomány: olyan, amiben tűz van, ami szenvedélyes, ami egy attitűd, több, mint egy stílus, inkább egy mód a nézőkkel való kapcsolódásra. Telis-tele életörömmel. 

 

Alapítója a Praetorian Non-Profit Art and Health Consultingnak, a cég pedig a művészek egészségvédelmét, az abúzus megelőzését is céljának tekinti. Miért hozta létre a szervezetet?

A Praetoriant az első Covid-19-hullám kellős közepén, a Tánc Világnapján hoztam létre, hogy segítsem az előadó-művészeti, elsősorban a táncművészeti közösségeket a krízishelyzetekben. Az a célunk, hogy az előadó-művészet fizikailag és pszichológiailag biztonságosabbá váljon. Szeretnénk szervezetfejlesztési, edukációs programjainkkal, coachinggal és kampányainkkal hozzájárulni az antiabuzív menedzsmenti és művészetoktatási rutinok kialakításához, valamint az előadó-művészeti közösségek mentális és szociális egészségének fejlesztéséhez. Elsősorban a prevencióra helyezzük a hangsúlyt, és reméljük, hogy működésünk segíti a különböző előadó-művészeti közösségek önszabályozó mechanizmusainak a kialakítását.

Volt személyes élménye az abúzussal kapcsolatban?

Szerintem a táncművészetben mindenkinek van élménye ezzel kapcsolatban. Az a tapasztalatom, hogy Magyarországon kevésbé tabu ez, mint máshol. Mindazonáltal, hogy nehézségek adódnak, mégis könnyebben lehet róla beszélni itthon.  Még mindig több érdekérvényesítő lehetősége van Magyarországon egy táncművésznek, mint sok más európai országban. 

Vannak, akik távolinak érzik magukat a balettől, nem járnak operába, idegenkednek a műfajtól. Mit mondana nekik?

Aki valaha látott például egy Kylián-darabot, azt egész biztosan megérintette. Nem kell hozzá különösebb tudás, hogy az ember megértse, olyan alapvető lelki szükségleteket elégít ki, amelyek az emberi létezéshez fontosak. Van benne valami őserő, ugyanakkor a huszadik század művészeti útkeresése, nagyon releváns kérdések, dilemmák, amelyek most és kétszáz év múlva is fontosak lesznek, és azok voltak száz éve is. Bár nem minősül kifejezetten balettnek, véleményem szerint érdemes esetleg egy Kylián-darabbal kezdeni annak, aki a színpadi tánc, később a balett megismerését tűzte ki célul. Később pedig a cselekményes népszerű darabok, mint például A diótörő vagy A hattyúk tava, megfelelő következő lépések lehetnek, amelyeknek a szimbolikájára, archetípusaira figyelmet fordítva lehetőség nyílik rá, hogy bárki felismerhesse ezen klasszikus történetek aktualitását és relevanciáját.