168. levél

Kedves Néném,

minapi írására ehelyütt küldöm válaszomat. (A Magyar Posta már nem kézbesít napilapot, tiszta szerencse, hogy mi még „levelezhetünk"!) Legcélszerűbbnek tűnik, ha úgy teszek, ahogy a belső irományokban szoktam, már amennyiben azok jól strukturáltak, és így egymás mellé kerülhet pro és kontra érv. A Don Carlosról lesz szó, múlt heti bemutatónkról – illetve szerintem még sok másról, fontosabbról is.

Megnéztem tegnap online az új Don Carlost, kellően elborzadtam, már az „O don fatale" után felálltam és otthagytam (addig is csak csukott szemmel bírtam hallgatni, mert a látványtól hányingerem lett)."

Nénémnek mellékelem az egész előadás színpadképét jelentő fehér lépcsősor fotóját. Nem nagyon értem, ebben mi a hányingert keltő, Rómában Kegyednek is tetszett a Scala Spagna, ez pont annak a színpadi leképezése. Egyúttal elég nyilvánvaló lehetőség, hogy társadalmi hierarchiát (politikai, hatalmi, egyházi) vagy adott jelenet erőviszonyait, tendenciáit érzékeltesse. Nem utolsósorban pedig segíti a nagy létszámú énekkar és statisztéria elhelyezését: utóbbiaknak látszani kell, előbbieknek viszont hallatszani is, tehát elsőrendű, hogy mögöttük valamiféle hangvető funkció megvalósuljon, és hogy a kollégák ne egymás tarkójába, hanem egymás feje felett énekelhessenek el.

Forrás: Berecz Valter

„Félidióta, minimalista német rendezőket a tehetségtelen díszlettervezőikkel és jelmeztervezőikkel miért nem hagyjuk meg az agymosott németeknek?! Nincs elég jó magyar rendezőnk, jelmez- és díszlettervezőnk???"

Csináltam egy számvetést fejben. Az elmúlt tíz esztendő alatt kb. 40 rendező alkotásait játszottuk, egyharmaduk volt külföldi, ha megnézi, elég rendes kis körkép Európából (és koreográfusokból is fel tudunk mutatni ilyen programozott kitekintést, de az most nem tárgyunk). A Magyar Állami Operaház egyik alapfeladata – statutum 3.3/a, c, e.), hogy a világ operajátszásával a hazai nézőket megismertesse. Szerződtettünk:

  • lengyel (Znaniecki)
  • cseh (Menzel)
  • orosz (Barkatov)
  • román (Purcarete)
  • finn (Kiljunen)
  • francia (Bernard)
  • svájci (Delnon)
  • olasz (Ceresa, Poda)
  • dán (Holten)
  • holland (Hotel Pro Forma)
  • spanyol (Villa-Lobos)
  • és igen, német (Engels) rendezőt is korábban.

A mostani művész, a Don Carlost színre vivő Frank Hilbrich a 2., azaz második német rendezőnk 2011 óta. Olyan nagy letarolást nem érzek ebben.

Korábbi vezetések által megrendelt, jelenleg passzív repertoárban lévő darabok:

  • A szicíliai vecsernye (Matthias von Stegmann – német, de magyar jelmeztervezővel),
  • A pikk dáma (Vagyim Milkov – orosz),
  • A rózsalovag (Andrej Zagars – lett)
  • Don Giovanni (Gianfranco de Bosio – olasz)
  • Simon Boccanegra (Ivan Stefanutti – olasz)

És vettünk:

  • Damiano Michieletto-alkotást (Bohémélet 2.0, olasz),
  • Jean-Pierre Ponnelle-rendezést (Lear, francia),
    és előre szólok, hogy a következő három évben megvásárolunk egy-egy
  • Harry Kupfer- (Fidelio, német),
  • Christof Loy- (Tosca, német),
  • Erich Bechtolf-produkciót is (Don Giovanni, német).

„Nem fér a fejembe, hogy miért ez a három német hülye kapta meg a lehetőséget a Don Carlos színreviteléhez itt nálunk?!"

Évadonként általában egy produkcióra szerződünk külföldiekkel, a másik tízet-tizenkettőt magyar művészek rendezik és tervezik. Mert azt még fontos hozzátenni, hogy 40 a rendező, és abból egyharmad a külföldi, de közülük csak a lengyel Znaniecki rendezett kettőt, és a spanyol Bieito fog, a 30 magyar viszont 100 feletti operaprodukciót vitt színpadra. Összességében tehát a külföldi rendezések száma a teljes, játszott repertoárban nem éri el a 20%-ot, a német színre viteleké pedig az 5%-ot. Kulturális behódolásnak egy 5% alatti jelenlétet végképp nem gondolnék – ha választási rendszerbe helyezzük, ekkora arány egy parlamenten kívüli pártocskát jelentene, nem kormányzó erőt.

„Azt már meg sem kérdezem, mennyibe fájt ez a borzadály a magyar adófizető operarajongóknak...? Miért kell nekünk mindig a hülyeséghez nivellálódnunk?"

Ezt a kérdést annyira szeretem! Ami valakinek nem tetszik, az az adófizetők pénzének pocsékolása. Hát nem, szerintem meg többféle ízlés létezik, például méltányos cikkek születtek idehaza és külföldön is a Don Carlos-előadásról, amely egyébként messze nem hibátlan szerintem (ha jól olvasta a múlt heti levelem, rögtön tudja néhány momentumról, mire is gondolok), ugyanakkor bőven túl van a mércének az „értékes" jelzetén. Érdemes megkérdezni az énekeseket is, talán nem vágok a dolgok elébe, ha jelzem: szerették Frankot, felkészültnek és logikusnak érezték a koncepcióját, és hatalmas energiát láttak mozdulni benne. Egyébként kicsivel drágábbak a külföldi alkotók, ennek oka a minden területen meglévő fizetéskülönbség és az utazás, itt tartózkodás költsége (amivel viszont idehaza is áttételes bevételek keletkeznek, ha már itt tartunk.)

„Nem tudta, hogy a németek kezébe nem szabad olasz operát adni, mert ezek borítékolhatóan csak elcseszik?! Ha már ezt a kis szerencsétlent kellett idehívni valami miatt, miért nem egy Wagner-operát adott neki megrendezni, aminek a sztorija általában alapból unalmas és időhöz nem köthető, a saját mitológiájukkal meg egyébként is azt csinálhatnak, amit akarnak."

Forrás: Berecz Valter

Azért ezek kemény szavak, de nézzük csak! Bizonyára sokan emlékeznek Anna Nyetrebko salzburgi Traviatájára, hisz az elmúlt 20 esztendő legnagyobb tömeghatású operaprodukciója volt, friss, szimbolikus és követhető, szerethető előadás. Nos, a rendező német, Willy Decker. De említhetném az előbbi listánkra felfért Christof Loyt is: ők nem „elcseszni" szokták a produkciókat, hanem egyfajta – manapság leginkább – letisztultnak mondott díszletezés mellett nagyon világosan, tulajdonképpen konzervatívan követik a művek szokásos cselekményvonalát. Ez is német színház, és az is, amire Kegyed utal, amelyik gyakran megoldás nélküli fejtörőkkel ér fel. Azt a vonalat pont nem hívtuk. Valamiért Wagner-undor süt a szavaiból, én azt se osztom, sőt. Sőt!

„Azért lett fehér lépcső a díszlet, mert horrorisztikusabban látszik rajta a vér? Hát gratulálunk a korszakalkotó ötlethez! Nagy műélmény volt! Egyúttal örülünk, hogy semelyik szereplő nem szenvedett rajta üzemi balesetet! Aztán miben grasszált az a szerencsétlen Fülöp király?! Mi volt ez a bőrdzsekiből induló és öltönyben végződő szerelés?! És Eboli hercegnőn mi volt ez az összevisszaság? És az a nyamvadt táska az ékszerdoboz helyett? És a kórus?!! Mit fejeztek ki ezek a jelmezek?"

A díszletről már írtam. Most csak annyit, hogy a számomra katartikus pillanatnak igenis előfeltétele volt a nagy Spanyol lépcső-analógia. V. Károly, aki a birodalom alapjait megvetette (amelyben, ugye, nem nyugszik le a Nap, akkora), az európai kultúrát mint hatalmas könyves bálát görgeti maga előtt. Át szeretné menteni, feljuttatni a magasba, talán egy másik világba.

És a produkció egy kései pontján, a lerobbantott lépcsőtetőn nem juthat tovább. Már nincs út felfelé, és ennek a szörnyű disztópiás felismerésnek a pillanatában mint egy naiv, tétova kis állat, egyfajta sziszifuszi ember-skarabeus, totyog a világ tetején az agg exuralkodó, aki már nem talál ki fia jegesedő-keményedő birodalmából. És végül kénytelen elengedni a tradíciót, a múltat, a műveltséget, a kultúrát, gravitáljon, amerre tud - lefelé. A jelmezekről csak annyit, hogy azokhoz végképp türelem kell, mert ha az utcán is úgy járunk-kelünk, hogy ujjal mutogatunk a hozzánk képest másképp öltözőkre, akkor csak keserűségben lesz részünk. Egy opera-előadás szellemi utazás is, tudom, mert rengeteg tervelfogadáson hallottam már a gondolkodás irányát, a mögötteseket. Semmi sincs véletlenül, habár abban az egyben igaza van, hogy ha senki sem tudja megfejteni, akkor rossz az elgondolás. Itt azonban sok-sok megfejtő akadt.

Forrás: Berecz Valter

„Mi volt a cél ezzel az egésszel?? Ezzel akarja megnyerni az Y és Z generációt? Hát, ezzel sajnos nem fogja! Azok inkább belövik magukat, de nem néznek ilyet (és speciel igazuk is van)! Nem is értik a történetet, annyira el van távolítva az eredetitől!"

Nem, kedves Néném, eszemben se jut beavató darabként tekinteni a modenai változatú, tehát a fontainebleau-i képpel elétoldott Don Carlosra.

Isten ments, a műfaj igazi rajongóinak való a maga bő háromórás tiszta játékidejével. Hogy az eredetitől mi távolodott el? Inkább ki: Schiller, vele pedig Verdi. Hosszan nem írnék most erről, de a megtörtént valóságban Carlostól kellett Flandriát megvédenie Fülöpnek és nem fordítva, és a genetikailag sérült fiának szánt két menyasszonyt (Valois Erzsébetet, aztán Habsburg Annát) is feleségül vevő apa inkább jót tett mindenkivel e gesztusai által. Tehát Verdi Don Carlosa legfeljebb históriai apropódarab, semmiképp sem képes-zenés történelemkönyv, Hilbrich rendezése pedig speciel Verdihez igenis hű volt.

„Készült előzetes hatástanulmány arról, hogy a magyar operarajongók vevők-e az ilyen eklektikus gender-iszonyatra? Az én ismeretségi körömben az operarajongók (ideértve jómagamat is) vért hánynak az ilyentől! Már azt lestük, hogy a Fülöp-Rodrigo vagy a Carlos-Rodrigo kapcsolatból vajon lesz-e már valami kis „érzékenyítés", ehelyett csak egy elfuserált leszbikus jelenetre futotta..., hát, nagyon visszafogta magát a rendező úr...!"

Természetesen mindenről illene „hatástanulmányt" készíteni, ez is divatszó ma, és ha lenne, ugyanúgy lehetne vitatni az abban foglaltakat. Csakhogy a miénk egy operaház, ahol a néző a palettáról választ egy produkciót (jelzem, hogy egyetlen színháztól ekkora bőséget a világon nem talál!), nem pedig valamiféle nézői döntéslegókból építünk előadást. Akinél a produkciónknál is erősebben fut az adott darab valamiféle belső filmje, az vagy rojtosra nézett egy másik verziót, és nem tud attól szabadulni (ezzel nincs bajom, ezt hívjuk „kedvencnek"), vagy maga is önjelölt rendező (amivel szintén nincs baj, amíg a látencia teljesen el nem öli a műélvezetet). A gender-kérdést nem értem, az én személyes és kategorikus álláspontom erről tudható. Az Opera színpadára ugyanakkor az enyémtől eltérő hangsúlyokat és színeket is engedek – mert nem Esterházy herceg vagyok a saját magánszínházával, hanem a teljes nemzetnek felelős monopóliumot vezetem –, de amit Kegyed leszbikus jelenetnek néz, azt mindenki más egy apród – meztelenségig el nem jutó! – vetkőztetésének, megleckéztetésének látja. Sejtem, hol a bukfenc: Verdi Tebaldo szerepét az akkor még élő stílhagyomány szerint nőhangra, nadrágszerepnek írta, de egyezményes kódjaink szerint ez a színházban akkor is csak egy fiatal fiú. De még Ön is azt írja, hogy nincs nagy baj, mert visszafogta magát a rendező. Akkor tehát?

Főigazgató Úr, nem jutott el Önhöz, hogy nem ennek van most itt a kurzusa?! Hadd lássunk már valami lélekemelőt és szépet!"

Forrás: Berecz Valter

Katarzist nem csak happy end válthat ki. Szerencsére, teszem hozzá, mert operában végképp nagyon nehéz ilyet találni. A Don Giovannié üres győzelem, a Figaróé nem tartós, a Nyugat lányáé hihetetlen, a Sevillai elkapkodott házasságba torkoll, a Cosíé döbbenetes, a Varázsfuvolában és a Szöktetésben hullik a forgács rendesen, Gianni Schicchi hátába az összes rokon kést dobálna, Titus kegyelme nem őszinte, Pasquale szerintem nem éri meg a fiatalok esküvőjét (és Sir Morosus sem, a Hallgatag asszonyban!), a Színigazgatóé fogcsikorgatós, a Porgy vége baljós, a Mesterdalnok Sachs elégiája is... itt hadd hagyjam abba. Egyedül az Árnyék nélküli asszony fináléja ad haláleset és érdeksérelem nélküli örömöt, igazi emelkedettséget – a többi törzsanyag, a belcanto, Verdi, Puccini, a verismo, a romantikus franciák és a Wagner-darabok mind tragédiába fulladnak, Straussról (mondtam kivételt!) és a teljes további XX. századról nem is beszélve. Viszont felemelő pillanat, nagy rádöbbenés és tanulság a tragédiákban és a spleenes-szomorkás szerelmi történetekben is akad, mesterek mesterműveiben több is. Hogy mást itt ne mondjak, a férfibarátság szép példája a Don Carlos Szabadság-kettőse még akkor is, vagy épp azért, mert tudjuk, hogy Posát valójában csak a mániákusan űzött szabadságeszmény érdekli, mindenki más csak ennek fényében, és eleve mártírnak szánja magát.

„Az egyetlen jó ötlet a Grand Inkvizitor megformálása volt a dobermann kutyáival. Lehetett volna akár egy keresztapa-sztorit is formálni az egész hajcihő köré, de ahhoz persze több gógyi kellett volna!"

A Don Carlos sokarcú remekmű, sok főszereplővel, számos szállal, ezerféleképp meg lehet rendezni. Amitől óvnék, az éppen a Főinkvizítor – Keresztapa típusú párhuzam, mert ez teljesen fals, ha Néném nem haragszik. A kilencvenéves vak szerzetes ugyanis meggyőződésből cselekszik, és most külön élveztem, hogy nem a toposzos üvöltő „dervist" adta, hanem hűen az általa mondottak kemény igazságaihoz, és legalábbis nem könnyen cáfolható analógiáihoz, kulturált, de magabiztos alakot öltött. Ez nagyon nem a Keresztapa világa – szerintem.

Forrás: Berecz Valter

„Ez sajnos nem volt élmény! Rossz volt nézni! Ezt ne vigyék be a felújított Ybl Palotába, mert ez egy megtestesült blaszfémia! (Mindenesetre, az látszik, hogy a miniszterelnök urunk futball-, és nem operarajongó, mert különben egy ilyen „produkció" nem maradna következmények nélkül!)"

Sajnálom, ha Nénémnek nem tetszett, van ilyen. Szerencsére másoknak igen, sokan nagyon szerették. Itt nincs kifejezett „igaza" senkinek, viszont a blaszfémia egyáltalán nem áll meg. Az inkvizíció létezése tény, durva túlkapásai is azok, hívő és gyakorló katolikusként ezt kell írnom. Ha már Róma: bizony, kényelmetlen érzés a Piazza dei Fiorin ülve, pizzázva vagy kávézva a csuklyás alakra tekinteni. A posztamensen Giordano Bruno áll, a néhai szerzetes, akiről tudjuk, hogy fékezhetetlen botránytudós volt, de nyelvét kivágva máglyára küldeni... hááát... és a sokkal szelídebb és okosabb, de ugyancsak nehezen kezelhetően konok Galileit korszerű tanainak visszavonására szorítani... ezek védhetetlen dolgok. Szent II. János Pálnak volt csak ereje a bocsánatkérésre. Amúgy meg igyekszem visszafogottan válaszolni, de azt csábító lenne zokon vennem, hogy mégiscsak azon kéri számon az istengyalázást (blaszfémia), mármint rajtam, aki 2019-ben Keresztény Évadot hirdetett. Nem nagyon látom a nyomomban járókat, de tényleg én lennék vallásgyalázó? Már akkor is jeleztem: a kereszténység operai lenyomatához Monteverdi (aki élete végén belépett a papi rendbe, előtte viszont fiát vegzálta az inkvizíció...) keresztényüldöző Nerója éppúgy hozzátartozik, mint a homoszexuális Poulenc Kármeliták c. gyönyörűsége, és persze, Karol Wojtyla színműve Penderecki zenéjével, a wagneri Parsifal vagy Bach kantátái. „Véletlenül" mindhárom utóbbi vadonatúj színre vitelben kerül majd a nézők elé most Húsvétkor.

Ami pedig az utolsó mondatot illeti, khm. A miniszterelnökkel 1988-ban, Veszprémben, a szülővárosomban találkoztam először. Az nagyon nem ma volt. Dolgoztam neki, de annak is már húsz éve. Amikor tíz esztendeje az Opera vezetésének feladatával megbízott, az intézményről részletesen beszéltünk, de semmilyen konkrét művészi elvárást nem fogalmazott meg, ahogy gyanítom, Kocsis Zolival se rágta át, mit és miként kell játszania az NFZ-nek, de az osteoporosis vagy a magyar olefinipar tudorainak se ő mondja el, merre van a szakmai arra. És azóta sem presszionál. Merthogy ő sem cenzor, ahogy én sem vagyok az. Ha egy rosszul sikerült Carlosnak nem tanulságai lennének, hanem személyi következményei, akkor soha senki meg sem merne moccanni majd az én székemben. Szóval: nincs kézi vezérlés, roskadozhatok tovább saját felelősségem súlya alatt, mert a művészet szabad – ez a Carlos pedig erős négyes, ez a helyzet, és ahogy Posa Istenhez imádkozik a szabadságért, úgy Erzsébet is tőle remél megnyugvást a darab végén. Méltó mű, méltó produkció, nem blaszfém, és igazolja régi mottóm ma is érvényes igazát: „Az Operának mindenki adójából mindenki számára kell játszania, de nem ugyanazon a napon!"

Kegyed, én és a Don Carlos: találkozzunk mind jövő tavasszal az Ybl Palotában!

„Zsdú átvétá, kák szálávej létá!"

Szilveszter

2021. február 28.