Újrateremtés, avagy nő definiálja a férfit

Vágólapra másolva!

169. levél

Ókovács Szilveszter

Vágólapra másolva!

Ókovács szerint az Opera

Kedves Néném,

már majdnem azt írtam, apropó nélküli a mai küldemény, de hát nem az: csak egy kis nőnapi levél ez. Még mindig van valami szocializmus-szaga/illata ennek a dátumnak, ráadásul mára szinte obskúrussá kormozódott a heteroszexualitás. Nos, felül kell emelkedni a zavaró körülményeken, és arra figyelni, akikért mindez az egész történik. És ők, Önök kortalanok. Egy marék kis saját emlékkel jövök elő.

Húsz éve történt. Japánba érkeztünk az Opera társulatával, egyébként épp a születésnapomon, volt is nagy jetleges parádé aznap este, mert hisz akkor hagyta el 2002 az óéves 2001-et. A csillogó-villogó tokiói szállodában egyötvenes londinerhölgyek mosolyogták tele a foyer-t, és az ilyenkor szokásos csődületből már boldog szobakulccsal szabadulóknak azonnal kínálták „szolgáltatásukat", mármint a csomagok cipelését. Számomra – és megelégedettséggel nyugtáztam, hogy a többi magyar srácnak is – lehetetlen helyzetet eredményezett a Toyotával együtt ötvenkilós lányok erőemelő szándéka. Ugyan oda nem adtuk a bőröndjeinket, kis huzakodás után a japán tisztelet a tapintattal karöltve lelépte a kötelességtudást: magyarán elengedték a bőröndfüleket és így minket is.

Amikor este a japán promóternek meséltem tulajdonképpeni első japán élményemet, ezt a birkózást a hallban, a már Nyugaton (Bécs) fellazult Kobajasi úr a maga mosolyos-szerény módján azért elmondta, hogy ezek a hölgyek valóban nagyon kitartóak, és nemcsak amiatt, mert tényleg szívesen segítenének, hanem mert ebből áll az ő állásuk. A ranglétra legalján állnak, pályakezdők, és szakmai útjuk során a recepcióról indulnak ők is, csakhogy londinerként. Ha nincs rájuk szükség, akkor rájuk nincs szükség – és az nagyon szomorú pillanat lenne a számukra, arról nem is szólva, hogy kimaradna a tapasztalat. Lám csak, egy eset, amikor úgy tehet a hölgyekért az ember, akkor tiszteli inkább, ha igenis terheli őket.

A menedzser, aki csak névazonos a híres karmesterrel, (énekesi értelemben mindenképpen) öreg sztártenort szerződtetett a turnéra, aki fájós derékkal ült a teremben, és a zongorás próbát elkínzott arccal – mi úgy mondjuk – markírozta végig, magyarán: lelazsálta. Meg akarta úszni az egészet, én meg bámultam gyerekkorom Wagner-énekes bálványát, a nagy René Kollót, akiből reménytelen lesz holnaputánra erőteljes középkorú férfit faragni az operai igényű műhöz, a zseniális Denevérhez.

Aztán hölgyek érkeztek a próbára. Először csak két öltöztető, nesztelenül pakolgattak. A sztár határozottan élénkebb lett. Amikor a szubrett belépett, hamar el is kezdett rendesebben énekelni, amikor pedig partnernője, a primadonna megérkezett, aztán a női kar is, felpattant székéből, mint valami jézusi csoda alanya, aki hirtelen tanult meg járni. Dörzsöltem a szemem, miként alakult át a szemem előtt egy roskatag ön-emlékmű potens férfivá?

Nem volt itt semmi metoo, csak a teremtés egyszerű logikája: a nő megjelenése definiálta a férfit. Operai értelemben Rosalinda, Adele meg a többi lány rakta össze Eisensteint!

Kedves Néném, azt mondjuk Önökre, hölgyekre: csinos teremtés. Meg hogy szebbik nem. Hát... a csinos teremtés naponta újrateremti a férfiséget, a boldog igenhez pedig két nem kell, s abból az övé a szebbik. Ragozhatom még sokáig, értelme nincsen. Csak az: teremtsenek újra minket ezután is, hogy mi magunkban össze ne roskadjunk.

Kollo különben ma is megvan, végül is csak 84 lesz novemberben, sármőr, mert a hölgyek hölgyként való jelenléte – számos más pozitív hatás mellett – konzerválja is a férfiembert. Gyanítom, neki van igaza, és ne is hiúságnak hívjuk ezt a komponenst, inkább valamilyen csodálatos provokációnak, amely minket egyben tart. Minden nap legyen nőnap, én azt mondom.

„Zsdú átvétá, kák szálávej létá!"

Szilveszter

2021. március 8.