Alfától Operáig, avagy igazságvizsgálat pár percben

174. levél Kedves Néném,   igazán örülök, hogy rákattant legújabb videósorozatunkra, még ha – nem meglepő módon, hisz rég ismerjük egymást – vannak is kétségei. Az Alfától Operáig c. széria egy manapság divatos villáminterjú-sorozat, amelytől se teljes életutak feltárulását, se nagy történetek tüzetes elmesélését nem szabad várni. És művészportrét se, nem is ezért készítjük. Illetve részben mégis igen: mert nem művész-, de emberportré készül, de nem a manapság még a politikai életbe is (vágott felvételeken át...) beszivárgott hazugságdetektorral, hanem éppenséggel igazságvizsgálaton át, könnyed hangvételbe ágyazva.

Azt mondja egy barátom, hogy a Maszkabál sorozattal kvázi „énektanárhoz küldte" magánénekeseit az Opera, hisz nagyon közelről, áriákkal énekeltette meg őket egy új, ismeretlen térben, nézők nélküli steril körülmények között, ingerszegény időben, nulla felkéréses periódusban, szinte a kezdők drukkjába visszaesve. Az Alfa pedig pszichológushoz – és publikálták a teszteket...

Természetesen van némi túlzás a frappírozott mondatokban, lényegüket tekintve mégis igazak. Ha a magyar sajtó összeszedné magát – és most tényleg nem azért, Néném, de az Origót újabban efféle vád nem érheti –, életút-interjúkat rendszeresen készítene vezető és pályakezdő művészeinkkel is. Az Opera ezt a saját eszközeivel, sajtós munkatársai révén igyekszik elősegíteni, de tisztelet a kivételnek, nem megy egyszerűen. Ugyanakkor művészeinket, kollégáinkat a bulvárnak „eladni" sosem fogjuk, mert nem illene össze mindannak fajsúlyával, ami a küldetésünk, viszont főhőseink és legfontosabb háttérembereink alakját, egyéniségét közel vinni mégis jó volna az opera és a balett iránt érdeklődök tömegéhez. Hát... ehhez is a pandémia kellett, a váratlan helyzetek gondolkodást termékenyítő szorítása.

Hazudnék, ha azt mondanám, kollégáim, leginkább pedig tévés stábunk, a „cafésok" arcán égig érő örömet rögzíthettem volna akkor, amikor tudomásukra jutott, hogy március 16-tól, a Maszkabál 50. adása után gyakorlatilag megsemmisült Francia múzsa szezonja, tehát június végéig 180 epizódot forgatunk le egy új sorozatból... Már csak azért sem láthattam fergeteges „jókedvüket", mert szokás szerint nem holmi értekezleten, hanem inkább egy hosszú, részletes írásban közöltem a szándékot, és nekikezdtem egyúttal a kérdések írásának is, egyszóval visszaút már úgysem volt. Nos, azzal viszont nem bírtam egyedül, és végül épp a kommunikációs és protokollos munkatársak bevonásával sikerült legyűrni a feladatot – ahogy a többieknek is a sajátjukat. Ha nincsenek, mert nem is lehetnek most már élő streamek se, attól még a közönség és az intézmény kapcsolatát ápolni kell, az intézmény arca pedig a külvilág felé művészeink arcával azonos.

Néném írja, hogy sok a felesleges kérdés. Szerintem meg, ami irrelevánsnak tűnik, az is nagyon pontosan rajzol a portrén egy részletet. Nem azért, mert szisztémában gondolkozó pszichiáterek lennénk, fiók-Freudok, nem. Csakis azért, mert az összes kérdés lehetőség a megnyilatkozásra, és 2021-ben 21 kérdés már kiad egy pixeles, mégis érzékelhető portrét. Egyébként pedig nincs az a perifériális téma, amelynek kapcsán egy extrovertált – tehát tipikus – művész ne találna alkalmat. „Szereted-e a csigát?" Van, aki ebből simán kibontja a különlegességek teljes ételpalettáját, amit viszont elfogyaszt, ha a csigát magát nem is. Hogy a poloskát (és a pókokat) ki-ki maga-e elég bátor a lakásból eltávolítani, ma már a mindennapok témája, miért lenne tehát érdektelen? Az is elmond valamit. Mert valójában minden elmond valamit, még akár az is, hogy „croissant vagy baguette"?

Bizonyára feltűnik az igazán szeizmográf-figyelműeknek, hogy van, amit viszont kerülünk. Például az anyagi helyzet, a betegségek, a származás, a vallás, az ilyen-olyan identitások (nemi, világnézeti, stb.), de a gyerekek vagy a házasság témakörét is. A külvilágnak ezekhez jobbára semmi közük, illetve az utolsó kettő, bármennyire is kedves a szívemnek és remélem, az Opera tevékenységét is áthatja, mégis úgy gondolom, ide, a villámkérdések frappírozásához nem való. Annyi bánat, kudarc, félelem lehet az esetleg problémás állapotok mögött, azokat a sebeket feltépni nincs jogunk, pláne, hogy vágatlan műsort készítünk, ilyen tömegben épp elég az utómunka az eleje-vége főcímmel, az eredeti ötlet szerint izgalmasra suttogott bevezetővel, a kérdések feliratozásával. Nincs idő és mód se a kozmetikázásra. Aki pedig szóba szeretné hozni bármelyik személyes titkát, érintettségét, természetesen megteheti, és az a tapasztalatom, hogy az meg is fogja tenni, nagyon helyesen.

S hogy miért annyi a franciás kérdés? Jó, akkor itt leírom Kegyednek, mi vezetett minket, csak ahhoz az egész szisztémát el kell magyaráznom. Tekintve, hogy 180 részt még mi sem tudunk olyan gyorsan felvenni, hogy az egész dobozban maradjon az első epizód adásáig, ezért a művészek óhatatlanul látják egymást. Egyik, aki még nem került sorra, nézi a másikat, aki már szerepelt. Ezért sem gondoltam, hogy a 21 kérdés (ami a dátum miatt 21, és egy kicsit a blackjack játékossága miatt is) ugyanaz lehet. Mert akkor interjúalanyaink felkészülnek, és nem spontán reakciókat látunk, hanem reflexesen előre eltervezett feleleteket: a játékot nem elrontani akarják, de én is átgondolnám a válaszokat, ha tudom előre a kérdést. Úgyhogy kérdésuniverzum kereteit kellett felállítani: az egyszerűség kedvéért 21 témát képzeltem el, és ha mindennek 21-21 kérdése születik, az összesen 441 kérdést jelent, úgy bizony. Erre már lehetetlen felkészülni, és valószínű, hogy egy csomó elő se kerül addig, míg egy későbbre hívott művész a többieket egyáltalán láthatja. És kértem arra a stábot, hogy mindenkinek futtasson le előtte egy teljes próbasort, hogy üzemi hőmérsékletre melegedjen a kevésbé exhibicionista (atipikus) művész vagy munkatárs is.

Egyébként pedig őket is hadd védjem meg: attól még, hogy valaki nem lökdöste félre a többieket oviban, hogy az Anyák napi verset csakis ő mondhassa (én), vagy első osztályban a farsangot még nem ő vezette (mint én), még bőven lehet gazdag belső világú és nagy hatású művészettel megáldott alkotó, énekes, táncos, muzsikus, karmester. Isten ments büfészínészek, interjúsztárok stílusát standarddá tenni: nekem, bevallom, ugyanannyit ér némelyik kollégám szűrt szava, nehezen kiengedett, de vállalt véleménye, vallomása önmagáról, mint akit leállítani se lehet. Például a bájos Kriszta Kinga alighanem „10 másodpercen belül futotta a száz métert", szerintem senki meg nem előzi már őt (bő három perc alatt végzett), mégis emlékezni fogok arra, hogy milyen finom választása volt egy barátjára, aki azért is lehet Poulenc-dal, mert a kérdezett érzelmi állapota is befolyásolja a minősítést. Remek felismerés! De Szemerédy Károly se engedte nagyon bő lére, mégis eszembe fog jutni, ha én is behajtom majd egy könyv csücskét, ha ott fontosat olvastam. Vagy Palerdi Andris, aki ugyancsak végigsiklott a kérdéseken, némelyiket el is hülyülte („négyütemű Trabant"), de aligha van autentikusabb válasz annál, hogy ha lenne címere, abban cinke lenne...

És csak remélni merem, hogy mindenki, az összes delikvens önazonosnak érzi magát, mert én, aki mindőjüket ismerem (habár nyilván nem feltétlenül mélyen), végül, 21 kérdés végén ezeket a portrékat, igen, önazonosnak érzem. Nem múlik ezeken sem színpadi teljesítmény, sem a háttérben semmilyen tett nem lesz jobb vagy rosszabb – ám aki az illetőről a nevén és rövid nacionáléján kívül többet akart tudni, még a szófukarabbaknál is megkapja. Sőt: éppúgy megkapja.

A következő témákban gondolkoztam, ezek adták a keretet: Operaház, Erkel Színház, Eiffel Műhelyház (talán nem kell magyarázni, miért érdekes, hogy tudunk-e ezekről eleget, kötődünk-e hozzájuk? 3x21 kérdés kutakodik e témákban). Azután jön egy csomó „szokásos" fogalomkör: család, barát, lakás, állat, közlekedés, hobbi, sport, Magyarország, világ, nyelv, természet, ünnep, iskola, étel, művészet. Ezekkel is 21-21, tehát 315 db kérdés foglalkozik. És maradt még három, az is eléggé adta magát: a francia kötődés (az évadunk miatt), a vírus (ezt ne kelljen magyarázni) és egy vegyes tasak, ahová a színes-szagos-filmes-tévés egyéb érdeklődések kerülhettek.

Érdekes megfigyelni a „véletlenek ritmusát" is. A locsifecsibb alanyok is kifáradnak, s ha eldöntendő kérdést kapnak (pl. „Engeded-e a szeretteidet motorozni?"), vagy választót („Asztalnál üldögélés vagy inkább táncparketten tombolás?), a legnagyobb szövegűek is képesek egyszavas válaszra, s így előáll mindig egyfajta egyensúlyban tartott ritmika. Minden részt látok, mindben érzékeltem ezt, a végére mindig összeállt valamiféle belső ritmikai ökonómia is. (Az meg, hogy némely kérdés már tizedszer jön, mást meg egyszer hallottunk, a stáb esküje miatt elhiszem, hogy a vak szerencse műve. Ezért nem jön ki a lottón sose az 1, 2, 3, 4, 5.)

Ellenpontozni szerettem volna azzal, hogy a bevezetőt mint egyfajta illedelmes teniszmeccsen fojtott hangon mondjuk kolléganőmmel, a Cafét is vezető Gyüdi Melittával felváltva. Gondoltam, érdemes a tónus feszültségét is tartani, tehát férfiakhoz Melitta szól – ő különben a műsor „keresztanyja" is –, hölgyekhez én próbálok. És ott van még a metronóm is, amely ugyan semmiféle visszaszámlálást nem jelent (és az alanyok a felvételkor nem hallják, utómunkánál teszi rá a vágó), de a sugárzáskor óhatatlan izgalmat olt a pár perces adásba. Tudom, Önt is rémesen idegesíti, vannak még páran így vele, én viszont abban vagyok biztos, hogy nélküle félsebességen vonszolódónak érezhetnék sokan az adást, így ez az eszköz nemhogy megengedett, de kifejezetten hasznos is televíziós szempontból. Mert a mában élünk, a folyton tovaketyegő világban.

Bevallom Nénémnek, nem az a kedvenc bekezdésem Öntől, amikor az egyik – nem művész – kolléga kapcsán azt írja: „Ez meg ki? És ki találta ki, hogy majd ő valakit érdekelni fog?" Ha csak arra gondol, hogy az egész Opera-cég 1.500-as nagyságrendben létezik, már magunk miatt is érdekes, hogy a főbb csomópontokon munkálkodó kollégákat se hagyjuk ki a sorból. De amikor egy-egy produkciót több mint százan gyártanak le, legalább ennyien asszisztálják próbáit és előadásait is, és ugyanennyien, szervezik, adminisztrálják, hírverik és értékesítik, akkor talán elmondtam valamit a feladatunk komplexitásáról. Mert 200 művész aznap estéjét bizony, másik 3-400 kolléga tartja a hátán, és csak azért ennyi, mert a többiek a tegnap estét meg a holnap estét biztosítják.

Ami pedig a zenét illeti, hűséges, mindig azonnal mozduló barátunk Gulya Róbert zeneszerző, aki már számos alkalmazott muzsikánkkal is észre vétette magát, de amint vissza lehet menni a Fricsay stúdióba zenekarral, végre felvesszük 2013-ban általunk rendelt, az első Beatles-album dalainak témáira írott zongoraversenyét is. Anno Robi hangszerelte azt a kis fanfárt, amelyet sokat használunk, és Bánk Hazám, hazám kezdetű áriája nyitómotívumát idézi rezekkel. Most arra kértem őt, hogy a főcímet és a válaszok alatt futó végtelenített zenét, a loopot ugyanerre a témára készítse el, de gitárral, lazára véve a dolgot. Robi elképesztő gyorsasággal dolgozik, egyetlen délután alatt 4-5 verzióból választhattam ki azt, amit most Néném is hall a villáminterjúk elején-végén: ha tehát jól figyel, ekkor is az ikonikus Bánk bán hangjai szólnak ám!

Hálás vagyok az épp négy hete minden nap dupla adásokkal futó műsorért (nagypénteket természetesen kihagytuk). Azért is, mert már bőven 200.000 néző és belenéző felett jár a teljesítménye, és ez azt jelenti, hogy az eddig sugárzott több mint 50 epizódot átlagosan annyian nézték az intézmény közösségi csatornáján, mintha mindenkit egyszerre figyelne meg az Operaház (1.200), az Erkel Színház (1.800) és a Bánffy terem (600) közönsége is, sőt, még a napokban kialakított másik eiffeles terem, a Hevesi háziszínpad 150 fős nézőtere is ugyanazt a kollégát figyelné. Azért mindezt egyszerre, és átlagosan mindenkire elképzelve magunk előtt látni, tudni frenetikus érzés. És nagy hála természetesen a csapatnak is, akik napi munkájuk mellett ezt a szériát is nagy odafigyeléssel szervezik, egyeztetik, forgatják és utómunkázzák: neveikből a legfontosabb csokor minden epizód végén ott van, érdemes végigböngészni egyszer. És az epizódonkénti átlagosan 300 feletti interakció (lájk, komment stb.) is igen jólesik valamennyiünknek!

Viszont, kedves Néném, én most itt, a levél végén hadd küldjek egy kis ajándékot is: azt a linket, amely az úgynevezett kérdésgenerátorhoz elvezet. Ahhoz az Excel-táblához, amelynek vonatkozó gombjára klikkelve bárki akárhányszor összeállíthatja magának a kérdéssort, vagy kipróbálhatja szerettein is.

Nem rossz időtöltés ez a pandémia utolsó, de tán legnehezebb heteiben. Ezt a táblát pedig protokollos kollégánk, Ficsor Zoltán ügyességének és proaktivitásának köszönhetjük, és ez utóbbi bűvszó nagy kincs, mert azt jelenti, hogy nem kiszabtam rá a feladatot, hanem elébe ment és maga legyártotta ezt a tulajdonképpeni számítógépes programot, amely az egész műsor gerincét adja.

Nos hát, édes Néném, jó játékot a barátnőivel, játékos operarajongást kívánok!

„Zsdú átvétá, kák szálávej létá!"

Szilveszter

2021. április 12.