Befektetni önmagunkba, avagy az Opera Campus terve

Ókovács Szilveszter
Ókovács Szilveszter, a Magyar Állami Operaház főigazgatója.
Vágólapra másolva!
175. levél   Kedves Néném, meglepett azzal, hogy pár hónappal korábbi Demokrata-interjú kapcsán kérdez, ráadásul annak is egy – abban a szövegben – kevésbé hangsúlyos eleme, az Eiffel-körzetben végrehajtandó második beruházási ütem elképzelése kapcsán. De tudja mit? Válaszolok, méghozzá nagyon szívesen, mert megtaláltuk ennek a helyét, és csapataink... hm, már szedelődzködnek az Eiffel Műhelyházzal szomszédos telekrésznél.
Vágólapra másolva!

Annyit hadd bocsássak előre, és legyen e mondat a mai iromány afféle szlogenje is, hogy nagyon pontos igazságot érzek a kijelentésben: a kultúra befektetés a jövőbe. Tényleg korrekt. Ha azzal is megtoldják/értelmezik, hogy kulturális élmények közben, azok hatása alatt születnek innovatív gondolatok, még többet mond. És ezzel sem azt nem zárjuk ki, hogy pl. egy ország erős reálképzése ne lenne befektetés a jövőbe, vagy a zöld gondolat pressziója, vagy a patrióta nevelés hangsúlya, vagy az egyházi oktatási intézmények erőteljes támogatása. Mert hál' Isten a jelen és a jövő is sokelemű, így sokféle befektetés is létezhet abba. A kulturálisat azért különböztetném meg a saját pozíciómból, mert eléggé horizontális ahhoz, hogy mindenkit megtaláljon, hogy igényessé tegyen, és hogy nyugalmi helyzetünkből kimozdítva (provokatívan kérdező és véleményesen válaszoló kulturális élmények mentén), vagy éppen abba mélyülve (szórakoztatás és relaxáció tagadhatatlan élvezete nyomán) valóban átállítsa, újraindítsa agyunkat.

Mondom, történhet mindez akár egy szentmisén is: remélem, jól hiszem gyerekkorom óta, hogy az elkalandozó gondolat nem feltétlen gondolati bűn, fontos annak a tárgya is, annak is lehet vezérelt útja, vezethet hasznos, fontos felismerésekig. De Mozart muzsikájának isteni esztétikája is éppúgy elvihet e katarzisig, a szent extázisig, a megtisztult, újrakalibráló állapotig, mint Mahler zseniális hatásossága, vagy a húsvéti ősi sor, az egyre feljebb transzponálandó Christus vincit teli templom és morgó orgona együttállásánál érezhető teremtő ereje. Vagy épp a Queen We Will Rock You-ja, amely némileg erről is szól, a kiemelésről, a ki- és bekapcsolásról. Persze, csak ha a hallgató belefeledkezik – mindhárom esetben, és ha belefeledkezik, máris megrohanhatja az „elkalandozás".

Miért írok erről? A duplacsavar miatt. Ahhoz ugyanis, hogy az előbb sorolt élmények előállhassanak, ki kell nevelnünk azokat az előadókat, akik ezeket majd kiváltják belőlünk. És nemcsak az Operába mint a magyar kultúra egyik főszereplőjébe kell befektetni tehát, hanem az Operának is saját magába, hogy szerepét betölthesse, és ne csak ímmel-ámmal, l'art pour l'art, tehát önmagáért létezzen. Kipipálásszerűen jelen lenni túl drága az adófizetőknek, turistalátványosságnak (szoktam emlegetni: zenei Halászbástya) lenni is juttat ugyan némi járulékos hasznot a közösségnek, de messze nem ez a mi potenciálunk.

Minek az Operának általános iskola?

Nem baj, ha Néném nem tudja, nekem az is a dolgom, hogy bővítsem a látókört: a világ komoly, nagy operaintézményei mind üzemeltetnek saját iskolákat. Kétféle gyermekképzés is szükségeltetik a mindennapokhoz, mivel a szerzők előszeretettel komponáltak gyermekkart az operákba – de hisz még A diótörőben is csilingel a gyerkőcök hangja, partitúra szerint. És ott is, de máshol is feltűnnek balettnövendékek: nos, mindőjüket képezni kell valahol énekre, táncra. Is.

És ez nem a Rádió gyermekkarának világa, vagy az ugyancsak megsüvegelendő Cantemusé. A mienk eredendően nem koncerténeklés. Ez a Bohémélet és a Carmen szertelen, jelmezes kölykeinek világa, de persze, a Mahler-VIII. vagy a Carmina Burana világa is. Olyan rugalmas közismereti struktúra (értsd: órarend) kellene nekik, amely a színház világához, például az esti próbák vagy a délelőtti főpróbák idejéhez képes igazítani magát, és egy egész napos képzési metódusban mégis alkalmas arra, hogy gyermekünk a teljes, normál általános iskolai anyagot elsajátíthassa. Sőt, magasabban a léc: ha ki tudjuk szurkolni végre saját művészeti iskolánkat, akkor annak extra szintet kell hoznia közismereti tárgyakból is, a művészeti tárgyak mellett. Idén épp 50 éves az Opera Gyermekkara, az ország legnagyobb és legtöbbet színpadon lévő gyermekegyüttese. Sajnos, mindmáig saját iskola nélkül, márpedig a szétszórtság szétszórtságot szül, nem minőséget. S ha mégis azt, annak túl nagy az ára a gyerekek, de a szülők és a karvezetés meg az Opera felé is. Túl sok áldozat, túl sok kompromisszum, túl kevéssé kiszámítható ideig. Kellene egy saját...

És miért kellene balettintézet is, ha van egyetem?

A válasz már öt éve létezik, akkor indult el az Opera saját balettiskolája, a Magyar Nemzeti Balettintézet (nyilván együttesünk nevét véve alapul). A Magyar Táncművészeti Egyetem többkarú, sokszakos nagyintézmény, a klasszikus balett szak most is ad végzőst az Operának. De nem eleget. Az Erkel Színház 2013-as újranyitásakor egyszerűen nem volt honnan 40 kiváló képességű táncost felvenni, a külföldiek pedig megrohanták az addíciót. Idén már 803 pályázó volt álláshelyeinkre, hisz Közép-Európa legnagyobb, és figyelem: leginkább klasszikus fókuszú együttese immár a Magyar Nemzeti Balett. Ezt is ígértük, s hogy növekszik tovább az előadásszám, az Ybl-palota tavaszi visszaállásával pedig még többet táncol még több táncos. Mindennek magyar talapzatát önmagában az Egyetemtől nem lehet elvárni, nekünk magunknak is tenni kellett az ügyért – nem felejtve, hogy valaha az Egyetem jogelődje az Operaházzal szemközt működött, konkrétan az Opera iskolájaként. De hagyjuk a múltat, két lábon még stabilabban áll a táncos is: hát ezért munkálkodik 120 magyar kisgyerek egy fizetős iskolában immár ötödik éve, az Opera portfóliójában. Csakhogy bérelt termekben, a tartós biztonság érzete nélkül, otthontalanul. Kellene ide is egy saját...

És miért lenne jó a gyerekeknek az Isten háta mögött, Kőbányán?

Ott jó a gyerekeknek, ahol teret kapnak. Kőbánya pedig Budapest mértani közepe, felfogás kérdése, kinek mi a város szíve, de speciel tetszőlegesen elszórt fővárosi és agglomerációs diákok esetében a matematika még mindig a mértani középpontot javasolná, mint a legkevesebb megteendő út zálogát. Mert a tömegközlekedés jó (metró, villamos, busz), van kerékpárút is, és egy kiss and go parkolóval az autós szülők is jól járnak itt. Mert az Eiffelnél, a rég bezárt rozsdaövezet, a valahai Északi Járműjavító területén helyből van a legtöbb – mi pedig mindezt parkká, pályává, szabadtéri színpaddá is készülünk átformálni néhány lelakott vasúti épület felfrissítésével. És itt folynak az Opera próbái a már 95%-ban elkészült Műhelyház-szerte, itt van konyha, lesz könyvtár, itt lehet majd délutáni zeneórákat venni az Opera muzsikusaitól, vagy akár festeni, szobrászkodni ugyancsak az Opera művészeivel. A minden évfolyamon egyetlen csoportot működtetni szándékozó Opera Művészeti Iskola 8 osztályába 25-25 gyermek kerül, fele gyermekkaros, fele balettnövendék, és mind áttanul egy kicsit a másik pályájára. Mindenki tanul zongorázni, mindenki tanul egy kicsit táncolni. Mindenki kultúrembernek készül itt.

És képzelje, még a szakközepesek számára is tudunk nyújtani valamit, mivel igen nehéz a speciális színházi szakmákat – díszletasztalostól a cipészig, kalaposig, de mást mondok, akár a világosítóig, kellékesig – tehetséges gyerekeknek továbbadni. Nekünk kell hát oktatni! Többéves álmunk válik valóra a következő hónapokban, amikor több szakképző intézmény gyakorlati oktatási pontja, magyarán tanműhelye lesz az Eiffel Műhelyház már megépített része. Itt vannak tehát, ante portas már a középiskolás korú növendékek is! (Kissé hajaz ez Zenekari Akadémiánkra, szintén valamiféle ösztöndíjért már előbb elkötelezhető irányunkban az adott ifjú kolléga, mielőtt igazi munkaszerződését aláírná – vagy elkavarodna a szemünk elől.)

Posztgraduális énekeskeltető

Azt se felejtsük el, hogy az Eiffel-csarnok mögötti, szintén az Opera kezelésébe került kisebb épületben alakítjuk ki azt a V4 Nemzetközi Operastúdiót, amelynek célja, hogy a letehetségesebb, már diplomázott fiatal énekeseket ebből a közép-európai zónából összegyűjtsük és tovább képezzük. Sok-sok kisebb színpadi szereppel jártasságot, extra színészmesterség és szerepgyakorlat órákkal, énekkurzusokkal további fejlődési lehetőséget adjunk nekik, beleértve legelőször is a legjobb magyarokat, akik a másik művészeti egyetemet, a Zeneakadémiát járták ki.

Édes Néném, úgy hívják az ilyesmit, hogy stratégiai cél (mások meg úgy: pluszfeladat...). Mi, operások tudjuk, hogy a jelen munkájának elvégzése mellett magunknak kell gondoskodnunk magunkról, mert instant állapotban még azoktól a képzőintézményektől sem kapunk művészt, kollégát, akik bár egyre kisebb számban, de a gyermekkari tagok, operaénekesek, zenekari muzsikusok, balettművészek vagy lakatosok, kárpitosok, szabászok hivatásának alapjait teszik le – bizony, nekünk is mozdulnunk kell.
Ha az állam legnagyobb kulturális intézménye nem építi ki (némely esetben: vissza) saját képzőhelyeit, nem lesz elegendő és elég magas minőségű művész és gyártó, műszakos kolléga sem a jövő Operájában. Muszáj mozdulni, és jól van ez így: az állam intézményének gondoskodnia kell saját utánpótlásáról, az államnak meg azokról a helyekről, amelyeken az állami intézmény gondoskodhat magáról. Ha mindenki elvégzi a maga dolgát, valóban nemcsak magunkba fektetünk be, hanem egész Magyarországba.

(Legközelebb bemutatom a tervet képekkel is, most már nem férne a borítékba!)

„Zsdú átvétá, kák szálávej létá!"

Szilveszter

2021. április 19.