Szűnni nem akaró álló taps a nemzet legújabb színészének

Lehoczky Zsuzsa, Nemzet Színésze, átadó, Nemzeti Színház, 2021.06.13.
Lehoczky Zsuzsának adták át a Nemzet Színésze oklevelet
Vágólapra másolva!
Vasárnap este a Nemzeti Színházban, a Rómeó és Júlia című előadás után Vidnyánszky Attila, a teátrum igazgatója átadta a Nemzet Színészének járó elismerést Lehoczky Zsuzsának. 1957 óta színész, és 1962 óta a Budapesti Operettszínház művésze Lehoczky Zsuzsa; Kossuth-díjas színésznő, kiváló és érdemes művész, akit az április közepén meghalt Törőcsik Mari helyére választottak meg a nemzet színészévé. A közönség felállt, és szűnni nem akaró vastapssal ünnepelte a színésznőt.
Vágólapra másolva!

Állva, vastapssal ünnepelték Lehoczky Zsuzsát

A Rómeó és Júlia című előadás után a közönség percekig tartó vastapssal ünnepelte a darab szereplőit és rendezőjét. Aztán Vidnyánszky Attila, a darab rendezője, a Nemzeti Színház igazgatója a színpadra hívta Lehoczky Zsuzsát, akinek átadta a Nemzet Színészének járó oklevelet.

– mondta az igazgató.

Lehoczky Zsuzsának adta át Vidnyánszky Attila a Nemzet Színésze oklevelet Fotó: Hirling Bálint - Origo

A közönség már ekkor vastapssal köszöntötte a színésznőt.
Lehoczky Zsuzsa megköszönte az elismerést és a tapsot, majd azt mondta: végtelenül boldog.

Amikor megtudta, hogy megkapja ezt a díjat, akkor napokig örült, aztán az érzés mélyült, és most már múlhatatlan boldogságot érez.


„Ennél nagyobb dicséret már nem is kell egy színésznek az életben. Köszönöm azoknak is, akik úgy gondolták, hogy megérdemeltem. De hadd mondjam el, hogy most én is megnéztem a Vidnyánszky Attila által rendezett Rómeó és Júliát, és úgy érzem, nem engem kell ünnepelni, hanem ezeket a fantasztikus színészeket. Tökéletes előadás volt, őrületes tehetségekkel, és a rendezés egészen egyedülállóan kiváló. Mindenkinek köszönöm ezt a nagyszerű élményt!" – mondta Lehoczky Zsuzsa, miután átvette a díjat.

Lehoczky Zsuzsának adták át a Nemzet Színésze oklevelet Fotó: Hirling Bálint - Origo


Aztán - küszködve a sírással - így folytatta:

Ekkor a közönség felállt, és hosszú percekig vastapssal ünnepelte a színésznőt.

Lehoczky Zsuzsának adták át a Nemzet Színésze oklevelet Fotó: Hirling Bálint - Origo


Lehoczky Zsuzsa az ünnepélyes átadó után interjút adott az Origónak.

A lányom ugrált örömében, én pedig elkezdtem sírni

Hogyan tudta meg, hogy megkapja a Nemzet Színésze elismerést?

Egyik délután csörgött a telefonom. Felvettem, és egy férfihang azt mondta, hogy ő Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház igazgatója, és a nemzet színészei – tizenegyen – engem választottak, így én kapom meg a Nemzet Színésze elismerést. Azt hittem, hogy valaki viccel velem, így nem is szóltam a telefonba, hanem csak nevetgéltem. Aztán még egyszer megismételte, és akkor már elhittem. De Vidnyánszky Attila azonnal körbe is adta a telefont a nemzet színészeinek, mindenkivel beszéltem néhány mondatot, hiszen egy kivétellel mindegyikükkel játszottam már egy színpadon. Nagyon nagy öröm volt. Nem tudok mást mondani, mint amit a színpadon is mondtam, amikor átvettem a díjat. Először végtelenül örültem, aztán teltek a napok, a hetek, és ez az öröm átment soha el nem múló boldogságba.

Lehoczky Zsuzsa Fotó: Hirling Bálint - Origo

Kinek mondta el először?

A nagylányomnak. Ott volt éppen nálam, együtt ebédeltünk aznap. Amikor letettem a telefont, elmondtam neki.

Az én lányom igazi komoly nő. De amikor meghallotta, hogy én kapom ezt a kitüntetést, elkezdett ugrálni, tapsolni. Annyira meglepődtem, hogy már ott elkezdtem sírni.

Ön Kossuth-díjas, kiváló és érdemes művész. Mit jelent önnek a Nemzet Színésze elismerés?

Ennél nagyobb díj nincs Magyarországon a színészeknek. Ez a csúcs. Amikor az ember áll a színpadon, és éveken át játszik, olykor azt gondolja magában, hogy talán valaha, egyszer kap valami elismerést. Azt gondolom, hogy akkor jó egy színész, ha minden előadáson képes úgy játszani, hogy megérdemeljen egy díjat.

Lehoczky Zsuzsa Fotó: Hirling Bálint - Origo

Egy helyen azt nyilatkozta, hogy sikeres, de küzdelmes volt az élete...

Igen, ez így van. Annyira nagy szegénységben éltünk, hogy azt a mai körülmények között el sem lehet képzelni. Emlékszem, gyerek voltam, december 24-e volt, és nem volt pénzünk karácsonyfára. Kimentem délután a fenyőfaárushoz, és a földről összeszedtem a gallyakat, amelyeket otthon édesanyámmal egy régi vázába tettünk. Ez lett a karácsonyfánk. De a legborzasztóbb mégis az volt, amikor nem volt ágyneműhuzatunk. A tollat kiszórta édesanyám a párnából, paplanból, kimosta az ágyneművásznat, aztán amikor az megszáradt, visszatöltötte a tollat. Ez rettenetes volt. Amikor már megtehettem, bepótoltam, és rengeteg ágyneműhuzatot vettem. Ma már annyi van otthon, hogy akár panziót is nyithatnék.

Lehoczky Zsuzsa Fotó: Hirling Bálint - Origo

Egészen kicsi gyerek volt, amikor balettozni kezdett. E szerint már akkor eldőlt, hogy művész lesz?

Talán így volt. Édesanyám beíratott németórára, de én nem oda jártam, hanem balettozni.

A két fillért, amit kaptam németórára, a balettmesternek adtam. Volt, amikor nem fogadta el, hanem visszaadta, és adott mellé még egy szelet kenyeret is.

Édesanyám később nagyon büszke volt rám. Biztosan ma is végtelenül boldog lenne, hogy megkaptam a Nemzet Színésze elismerést. Emlékszem, játszottam a Mágnás Miskát Bodrogi Gyulával az Operettben, és a harmadik felvonás közepén egy gyerekhang – a lányom hangja volt – bekiabált, hogy „mama, hoztunk neked fánkot." Édesanyám ugyanis hatalmas tálca szalagos fánkot sütött, azt hozták el a lányommal. Az egész társulat azt ette.

Úgy hallottam, hogy néha előadások előtt fél órával beül a félig megvilágított nézőtérre teljesen egyedül, és a kollégáira gondol, akik már nincsenek közöttünk...

Ez így van. 1962-ben lettem a Budapesti Operettszínház tagja, és nagyon jóban voltam a kollégákkal. Feleki, Latabár, Németh Marika, Petress Zsuzsa, Rátonyi Róbert... mindenkit nagyon-nagyon szerettem. Amikor a társulat tagja lettem, először tapogatóztak, hogy tényleg van-e bennem tehetség, vagy csak valaki felkarolt. Aztán amikor látták, hogy érdemes vagyok arra, hogy foglalkozzanak velem, nagyon sokat segítettek. Rájuk emlékezem olyankor, amikor beülök a nézőtérre.