Nem pusztán erős nő egy sikeres férfi mögött, hanem maga is sikeres. Ernst René Wastllal, férjével együtt működtetik Magyarország egyik vezető galériáját, az Ernst Galériát. Eleni Korani, miként neve mutatja, görög, ám ő ugyanannyira magyar. A Magyar Nemzet interjúja.

– Ön, bár görög, akcentus nélkül, míg férje törve beszéli a magyart. Ez hogy lehet?

– Ötévesen tanultam meg magyarul, ugyanis Magyarországon végeztem az iskoláimat, míg Ernst már elmúlt harminc, amikor megtanulta a nyelvet. Igaz, az állampolgárságra várnom kellett huszonhárom esztendős koromig.

– A szülei sem kaptak állampolgárságot?

– A görög polgárháborút követően a Magyarországon menedéket találó görögöket megfosztották eredeti állampolgárságuktól, úgynevezett hontalan státuszban éltünk. Úgy nőttem fel, hogy mindig volt egy újabb terv, mikor költözünk vissza az óhazába, majd 1989-ben jött a változás, édesapám vállalkozni kezdett, s maradtunk. Ekkor vették fel a magyar állampolgárságot. Nemzetiségiként gyakran tudok azonosulni a határokon kívül ragadt magyar néppel, de sok a közös a magyar és a görög történelemben is.

– Hasonlóan közös a két nép történelmében az oszmán-török megszállás...

– Igen, de amíg Magyarországon „csak" százötven, addig Görögországban négyszázötven esztendeig tartott. Képzeljük el, milyen erő és hit kellett ahhoz egy nemzetben, hogy csaknem fél évezredig megtartsa nyelvét, vallását! A görög történelem különös, mert a fényes ókort sötét középkor követte, és csak 1821-ben kezdődött el az újkori Görögország megalakulása. Éppen kettőszáz éve.

– Nem én leszek az első riporter, aki megkérdezi: hasonlít az élete a Bazi nagy görög lagzi című film főszereplőjéhez?

– Az a film olyan, akár az életem. Édesapám mellett dolgoztam az utazási irodában, repülőgépen találkoztam egy éjjel a jövendőbeli férjemmel, aki nem volt görög, a családom sokkot kapott. „Germanosz" – mondták. „Nem, nem, ausztriakosz" – így én. Mire ők: „Á! Germanosz!" Nagymamám legyintett: „az ugyanaz". Én bátran kijelenthetem mint egy osztrák, sőt egy bécsi férfi – mert Ernst mindig kijavít – felesége, hogy nem ugyanaz.

– Ha nem találkoznak, akár a filmben, akkor is műgyűjtő válik önből?

– Gyerekkoromban közel laktunk az Ecseri piachoz, ahova édesapám minden hétvégén kiment. A lakásunk tele volt antik témájú festményekkel és herendi porcelánnal. A műtárgyak mindig az életem részei voltak. E mellett országos történelemversenyt is nyertem. Csírájában megvolt bennem, hogy Ernsttel egy úton járjunk. Elvégeztem a kötelező becsüs tanfolyamokat, de Ernst az igazi mesterem. Kevés ide bármilyen oklevél, diploma, mert az ember csak gyakorlatból tanul.

– Izgalmas munka ez? Én laikusként úgy képzelem, hogy járja az árveréseket, aztán amikor ráakad valamire, amit fontosnak vél, megpróbálja minél olcsóbban megszerezni...

– Ez csak egy pici szelete a műkereskedelemnek. Itt nem csupán kereskedelemről van szó, az adok-veszekről. A XX. századi magyar művészet megannyi törést szenvedett, tárgyak és információk vesztek el, néha teljes életművek lettek az enyészetéi. Gyakran találkozunk az ismeretlennel, e mellett minden műtárgy és minden helyzet más. És egyébként is hogy döntsük el, vajon eredeti-e az adott műtárgy? Ezt ki mondja meg? Számtalan kérdés és néhány perc áll rendelkezésre, hogy döntést hozz. Mert dönteni tudni kell. Eredetit veszünk vagy hamisat? Jó áron vagy túlfizetve?

– Csupa rejtély és talány a munkájuk. Erről a Senki többet (The Best Offer) című film jut eszembe...

– Sok felfedezés fűződik a nevünkhöz. Elveszett vagy megsemmisültnek hitt tárgyakat sikerült megmentenünk. Mi a XX. századért jöttünk. Mondok egy példát. Huszonegynéhány évvel ezelőtt kaptunk egy doboz rozsdás fémdarabot. Tulipán és egyéb virágmotívumok mellett Dávid-csillagot lehetett látni rajtuk. Gondolkodni kezdtünk, egyáltalán mi lehetett ez a rozsdakupac. Tizenkilencedik vagy huszadik századi műtárgy? A gyűjtő szerint, aki hozta, Kozma Lajos építész, ipar- és képzőművész munkája. Mi jól ismerjük a magyar szecessziót és az alkotókat, és tudtuk, ez valami más. Megvettük, majd egy angol könyvben bukkantunk rá: a londoni The Studio folyóirat 1911-ben kiadott évkönyve a kor legmerészebb és legmodernebb alkotásai között mutatta be. Így találtunk rá a magyar szecesszió nagyja, Lajta Béla 1908-ban tervezett, pompázatos, egy méter magas menórájára, amely a Salgótarjáni utcai izraelita temető egykori ceremóniatermében állt. Több évig tartott a rekonstrukció, míg 2011-ben az Iparművészeti Múzeumban rendezett, Hit fényei című kiállításon mutattuk be, az alkotás elkészülte után pontosan száz évvel.

– Önökkel kapcsolatban szinte kizárólag aukciós rekordokat lehet olvasni a világhálón. Hogyan lehetséges, hogy egy galéria a konkurens aukciósház legnagyobb vevője?

– Nagyon egyszerű: mi gyűjteményeket építünk az 1890–1940 közti időszakra fókuszálva, ebből is a Vadak és az avantgárd alkotók műveit gyűjtjük tudatosan. A nevünkhöz fűződik Tihanyi Lajos Pont St. Michel című, 1908-ban Párizsban készült főműve, amely 2017-ben, 264 millió forintos megvásárlásával paradigmaváltást jelentett a magyar műkincspiacon. A hazai gyűjteményeken kívül számos nemzetközi gyűjtemény fűződik a nevünkhöz. Manapság nincsen olyan múzeumi kiállítás, ahová ne kölcsönöznénk műveket – ilyen a jelenleg futó műcsarnoki Kik vagyunk mi? című kiállítás, valamint a Magyar Nemzeti Galéria és Tate Britain közös Preraffaeliták című kiállítása, ahol az egyetlen magángyűjteményi képet (Gulácsy Lajos: Dal a rózsatőről) mi kölcsönözzük. Visszatérve az aukciós vásárlásainkra: nemcsak ott vásárolunk, hanem magángyűjteményekből is, vagy keressük a külföldre került, elveszettnek hitt alkotásokat.

– Egy kortárs műtárgy értékét mi dönti el? A vételára vagy a művészettörténetben elfoglalt helye?

– Én például egy hetvenes években készült művet nem tekintek kortársnak, hiába él az alkotója. Azért azt a kort említettem, mert az akkor készült munkáknál jelenleg óriási árrobbanás tapasztalható a műkereskedelem piacán.

– És egy már akkoriban alkotó művész valóban kortárs alkotásainál?

– Mondjuk, egy 40-50 éves mű negyvenmillióért megy el az árverésen, míg az utóbbi évtizedben készült másfélért. Keserü Ilona, Bak Imre vagy Nádler István műalkotásai értek el kiemelkedő árverési árat. Hangsúlyozni kell az árverést! Elengedhetetlen a licitharc, azaz minimum két ember, aki hisz az adott műben, művészben. Ha elszabadul a licit, megszületik a negyvenmilliós leütés. Kérdés az, hogy meddig tart ez? Hány festménye van egy művésznek, s azok milyen intenzitással jönnek elő. A klasszikusokra is igaz ez: ha a kukoricás Rippl-Rónai képek háromhavonta bukkannának föl, akkor nem sokáig kelnének el kettőszázmilliós áron. A gyűjtők, a galeristák is döntőbírók, az, hogy a piacon megjelenő alkotók közül ki szerepel jól a műtárgypiacon, attól is függ, hogy kit prezentál a kereskedő, s kibe szeret bele a gyűjtő. De gyakran találkozom egy éppen elhunyt alkotó örököseivel, akik nem szándékoznak eladni semmit. Mindig elmondom, az, aki nincsen benne a műkereskedelmi véráramban, az nem létezik. Ez ilyen egyszerű.

– Ezek szerint egy műalkotás értékét nagyban befolyásolják a galeristák, műkereskedők, függetlenül annak művészettörténeti értékétől?

– Nem csak ők, hiszen befolyásoló tényező a gyűjtők ízlése és intellektusa is. Sokszor elválik a múzeumi érték a piaci értéktől. Lehet egy festmény ötvenmillió és érdektelen, míg más alig pár tízezer forint, és mégis fontos a múzeumnak. De életműveken belül is lehetnek hatalmas ingadozások: a hozzám közel álló Vaszary János csupa élénk, ragyogó színű, 1930-as évekbeli képeiért licitharcban vetekszenek az árveréseken. Ezzel szemben az első világháborús frontképeiért alig adnak valamit, pedig ezek fontosabbak egy közgyűjteménynek, mint a tizedik virágcsendélet.

– Felvetődik a kérdés, került-e már közgyűjteménybe Önöktől valami?

– Igen. Volt olyan, amely adásvételt követően, de volt olyan tárgyunk, amelyet odaajándékoztunk. Például az Iparművészeti Múzeumnak ajándékoztuk a Japán Kávéház berendezésének a darabjait, amelyek az állandó kiállításon láthatók, de a nevünkhöz fűződik Rippl Rónai József Menetelő francia katonák című mesterműve eladása a párizsi Musée d'Orsaynak. Erre különösen büszkék vagyunk. Egy nagyon hosszú és rendkívül komplikált ügy volt, de végül pozicionáltuk a magyar művészetet a világ egyik vezető múzeumába. Jelenleg állandó kiállításon látható, és hirdeti a magyar kultúra és művészet nagyságát.

– Ha jól tudom, így is hiányosak a nagy nyugati múzeumok közép-európai gyűjteményei. Vagyis a magyar képző- és iparművészet keresett lenne világszerte?

– A Musée d'Orsay-ban 2013-ban volt egy, a Szépművészeti Múzeummal közös, Allegro Barbaro című kiállítás, amelyik bemutatta a magyar fauvizmust (a Vadak művészeti irányzatát – a szerk.). Guy Cogeval igazgató szerint az akkori magyar műalkotások a világon egyedülálló nyelvezettel mutatják be a vad modernitást, méghozzá a magyar népművészetből merített formanyelvvel. Ez azóta is az egyik legfontosabb kiállításnak számít a magyar képzőművészet nemzetközi megismertetése szempontjából.

– Otthon a „bécsi férjével" milyen nyelven beszélgetnek?

– Angolul, ez volt a közös nyelvünk a kezdetekkor, mivel én nem beszéltem németül, ő pedig görögül, de Ernst ma már nagyon jól beszéli a magyar nyelvet. Gyermekeink születésekor viszont a férjem ragaszkodott hozzá, hogy édesanyámmal és édesapámmal görögül beszéljünk hozzájuk. Ernst mondhatni megkövetelte tőlünk ezt, mert tudta, a közegben, amelyben élünk, ez lesz a legnehezebben megőrizhető. Itt visszautalnék a filmre, ma már mi is vegyes nyelvet beszélünk: melyik szót melyik nyelven a legrövidebb megfogalmazni, azt használjuk.

– Visszakanyarodva a múzeumokra: úgy tudom, Önnek fontos a mecenatúra.

– Igen. A századfordulón Budapest nyüzsgő, izgalmas metropolisz volt, pontos lenyomata az ország gazdasági erejének és egy hihetetlenül pezsgő kulturális életnek. Nem véletlenül születtek nagy múzeumok. Tudja, hogy az Iparművészeti Múzeum a világ második legnagyobb ilyen jellegű gyűjteményével rendelkezik a londoni Victoria and Albert Museum után? Miből állt össze az a gigantikus gyűjtemény? Nem kizárólag a múzeum vásárlásaiból, hanem a bőkezű mecénások magángyűjteményeiből, felajánlásaiból. A két világháború, Trianon, 1947 és a kommunizmus miatt azonban rendkívül foghíjasok a nagy gyűjteményeink. Ezek pótlását támogatni kell. Most már eltelt harminc év a rendszerváltozás óta, a mecenatúra „kultúráját" újra fel kell éleszteni. Ezen munkálkodom.

– És nem csak a képzőművészet területén...

– Igen. Szeretem a zenés színházat, különösen az operett áll közel hozzám. Állandó látogatója lettem a Budapesti Operettszínháznak, ahol ma is világszínvonalú produkciók születnek. A XX. század első felében a művészetek egymástól inspirálódtak, közös alkotásokat hoztak létre. Ennek ösztönzésére vetődött fel bennem 2017-ben egy díj alapítása. Ez lett a Honthy-díj, amellyel a Budapesti Operettszínház színházi évadának a lezárását követően díjazzuk az évadban kiemelkedőt alkotó művészeket és munkatársakat.

– Kérem, fejezze be a mondatot!: Egy görög hölgy és az osztrák férje...

–...szerelmese a magyar kultúrának és Magyarországnak.