Himnusz a focihoz, avagy foci, Himnuszhoz

A magyar válogatott ünnepel a lefújást követően, és a szurkolókkal éneklik a himnuszt

183. levél.

Édes Néném,

amikor azt kéri tőlem, hogy majd tudassam az eredményt, elszomorodom. Ha Kegyed nem meri nézni a meccset, kicsinyhitűségről tanúskodik, márpedig annak a fociban végképp nincs helye. Mi aztán tudjuk: 1954-ben a németeket agyonvertük a világbajnokság csoportkörében, nyolcat kaptak, ami még gombócból is, ugye. Ha Fritz Walterék a realitást nézik, csak kiüzennek az öltözőből, és – a mai szabályok szerint – 0:3-mal megússzák, ami ugyan nem bátor húzás, de mégse nyolc gombóc. Nem ezt tették, mondom én, pedig nagyon utálom azt a berni vb-döntőt, ahogy minden magyar. Mégis a legenda része, és kövezzenek meg, de a magyar focidramaturgiának olyan negatív pólusa, amely a londoni 6:3 eufóriájának és/vagy az 1952-es olimpiai bajnoki címnek hihetetlen feszültséget ad ma is.

Ez a feszültség ugyanúgy működteti egyébként a Puskás-musicalt, amelyet tegnap volt szerencsénk látni a Margitszigeten. Nem sokat szeretnék erről írni Önnek, mert majd az Erkel Színházban megy a szezonban is jó sokszor a kőszínházi változat, vendégprodukcióként, nem vagyok tehát teljesen elfogulatlan vele. És mert musical, megvan a maga receptje, de aki már látott számos rossz musicalt is – pl. én – tudja, nagyon nem mindegy kik, miről, kikkel és hogyan gondolkodnak az adott, szerény véleményem szerint igen szűkös lehetőségekkel bíró műfaji receptúra szerint. De Szabó László pontosan érezte, kikkel kell ahhoz a témához nyúlni, amely mindaddig magától működőnek mutatná magát, míg nem tehetségtelenek érnek hozzá. Puskás és az Aranycsapat ilyen téma, gyakorlatilag szeplőtlen magyar legendárium a maga szeplőjével, akarom mondani: berni feszültségével és 1956-os széthullásával, utóéletével, tragédiáival együtt. Akiket pedig választott a producer, tudták a hogyant, azt meg, gondolom, együtt eldöntötték, hogy kikkel, és sok a telitalálat, vagyis a gól, minimális a kapufa – a produkció pedig nagyszabású lehetett már az első este is, no, de mi a magyar-francia éjjelén nézzük, ami bennünk is élesíti a konfettiágyúkat. Nincs hely a világon, ahol így kapcsolódik össze egy „tematikus nap" erejéig az élőben megtekinthető győzelem önmagunkon, a kétségeinken, és azután este egy előadás, amelyben átélhető, mi lehetne belőlünk, ha még egyszer eljutnánk oda. Igen, többes számban: bár a Margitszigeti Színház nézőteréé se semmi, a Puskás Aréna hangulatát igazán csak irigyelni lehet. Bárcsak nálunk, az Operában is lehetne így szurkolni egy-egy extra nehéz frázis, csúcshang vagy rizikós balettelem előtt! Nyilván lehetetlen, és még egy csomó sportágban is az (pl. teniszmeccsen, sakktornán), nálunk a visszafojtott levegő a drukk módja, mégis mennyivel felszabadítóbb valóban együtt lélegezni a nemzeti tizeneggyel!

Fotó: Csudai Sándor - Origo

De vannak hasonlóságok is: néha magamat is kapitánynak képzelhetem a vezetőtársakkal együtt, hisz kivételezett – és ezért kivételesen nagy terhet jelentő – nemzeti intézményként esténként mi is tétmeccseket vívunk, és dolgunk az aznapi legjobb magyarok kiküldése a deszkákra. Meredek analógia, Néném? Meredek volna operát és focit hasonlítgatni? Mégsem hiszem. Egyszer mintha már írtam volna is róla Önnek, de most nem lapoznék vissza.

Amit ugyanis valóban aláhúzni szeretnék, nem is aláhúzni, hanem csodálni és megkönnyezni, az a nemzeti érzés, a nemzeti zene és a nemzeti teljesítmény rejtelmes összeölelkezése. Minálunk az Operában ez a sérült évad a Francia múzsa szezonja lett volna. Ráadásul egy nagyszerű focista, a frankomán Varga Judit igazságügyi miniszter fővédnökségével – hát, szegénynek nem sok módja volt segíteni, legtöbb esetben a tévéképernyő vagy a netmonitor mögül integethetett csak a streamelőadásainknak. A másik védnök természetesen a francia követ volt, egy másik hölgy, Pascal Andreani asszony, akivel még vicces(-nek szánt) kis videót is készítettünk a meccs elé. És akkor jattoltam vele a stadionban, amikor az UEFA gyomorremegős basszusú, kürtökkel, üstdobokkal, gongokkal – tehát a ma mindent eluralt filmzenei pátoszpatronokkal – ékes főcímei mentek, és kijött immár a két csapat.

A Puskásban nagyon odafigyelnek a hangra. Irgalmatlan tornyokból, ún. array-pakkokból, függesztett cuccokból szól a zene, tehát a bombasztikus még bombasztikusabbá lesz, pláne a hangerősítővé formált karéj miatt. De a minőség valóban lefegyverző. És akkor megszólal benne a harci induló, a Marseillaise. Üvölti sok ezer francia a francia kapu mögül, nagyot szól, nincs mese. Mi is énekeljük valamennyien, belül, persze, mert nálunk a tananyag része: minden negyven év feletti magyar – még mindig az ország fele! – tudja a szovjet himnusszá lett csasztuskát, az érettségizettek a Marseillaise-t is, a jobb sulikba jártak franciául is. (Például én, aki angol-franciás osztályba jártam, de franciát csak a padtársam tanult, én egy szót se, de a francia himnusz ma is megvan franciaszerű ejtéssel.) És akinek a Zeneakadémia is kijuthatott, még az osztrák himnuszt is tudja, á lá Joseph Haydn és „gotterhalte". Azt meg már én se fújom, csak tudok róla, hogy Mária Terézia alatt a világot nyakába vett honfitársunk, Debály Ferenc az uruguayi és a paraguayi himnuszt is összehozta, múltkor meséltem Erwin Schrottnak erről, aki Montevideóban született, pont ott, ahol a magyar himnuszíróról utcát is találni.

De milyenek már ezek a himnuszok?

De milyenek már ezek a himnuszok? Először is: többnyire remek zenék. Persze, kardcsörtetés, öndopping, harci induló hangzik belőlük, talán ez is ingerli azt a pár ezer honfitársunkat, akiből mindig jut a lelátóra: ezek a srácok valamiért kifütyülik az ellenfél himnuszát. No comment. Nem kéne, nem szépségdíjas cselekedet, mintha másnak nem lenne joga himnusszal bírni, ami van, szeretni is. Pedig dehogynem, tényleg sokfélék vagyunk. Aztán akárhogy is, mindig is, idegennek tetsző síp-dob-harsonák után elcsendesül a stadion. És a semmiből előbomlik néhány szelíd kottasor: nem rezek, csak húrok és fagott, gyónás és vigasztalás. A mi Himnuszunk legfontosabb pillanata, ilyenkor úgy hiszem, az előjátéka. A hangütés, amely olyannyira más, mint a másé, Erkel Ferenc zsenije döbbenetesen nagyot lobban 1844-ben! Nincs megbecsülve, mekkorát, hogy a par excellence remekmű Hunyadi mellett ez a líra kikanyarodik akkor a keze alól. Hogy értőn olvassa Kölcseyt!

Drága Néném!

Sokszor énekeltetem a Himnuszt. A tavalyi maszkos tanévnyitón legkisebbünk eleve meghatódott édesapjaként álltam a községi tornateremben, csak a kis elsősök szüleit engedték be. Régi rossz kádárista szokás szerint kapcsolták volna a Himnusz-fájlt – épp csak a „Hallgassuk meg a Himnuszt!" szöveg nem hangzott el –, de megadta magát a Windows, gondolom. Kék halálnak nem örültem még így, maszkban is jólesett rázendíteni. Nekem nincs abszolút hallásom, de az énekelhető B-dúr Himnusz D-jét bármikor összehozom.

És ott álltam tegnap is, máshol, más szituációban, de a Himnusszal a szívemen, és terveim szerint az ajkamon is. Szerintem már olyan cikket is írtam, hogy zúzzák be a Himnusz- meg a Szózat-lemezeket, hogy mindig énekelni kelljen őket, ne hallgatni, és én, aki rendszeresen felállíttatom a csodálatos zenekarunkat a hangszerük mellől, hogy inkább ők is fújják, de ne csövön, hanem ahogy majd a torkukon kifér, szóval e négy hangszeres ütem alatt már énekképtelen állapotba kerültem. Majd mutasson nekem valaki csendben induló himnuszt, addig muszáj hinnem, hogy ez is magyar sors. Mutasson valaki kérő és vezeklő sorokat máshol, és harangot a kotta végén, mert azt is odaírta ám Erkel, csak a két háború közti Dohnányi-áthangszerelésnél kiesett (a kisdobpergés meg a nagy cintányérütés pedig be-, de ezeket meg megszerettem, nagyon bonyolult a helyzet!).

Tehát nem tudom, eztán már mi helyes, mi nem, de ez jó dilemma, mert csak felemelő megoldások közül választhatunk. Ha nincs zenekar, olyan jó énekelni, ha van – akár felvételről, mint a Puskásban –, akkor meg hallgatni ÉS énekelni.

Egy viszont biztos. A riadókürtös fogadkozások, csatába induló harci szekerek csörömpölése helyett az imának, az elcsendesülésnek is van helye a sportban – ennek erejét pedig tegnap is megtapasztalhattuk. Nem lettünk világbajnokok attól, hogy borsot törtünk a világbajnok orra alá, de tizenegy magyar a meggypiros mezben valahol mi is voltunk, a lekörözöttek feltámadása, a leírt, feldarabolt és kiszorított nemzet lélegzése és visszakapaszkodása.

És bizonyos hosszú távú stratégiák bebizonyosodása is. Mert ha nincs Eb-rendezési cél, akkor nincs ez a stadion se. Ha nincs utánpótlásprogram, akadémiarendszer és vidéken is rendbe rántott pálya, több pesti tribün, akkor nincs tegnap este sem. Ha meg nemzeti gondolat se lett volna... nem folytatom. Mintha ugyanezt akarnánk mi is lassan 10 esztendeje folyamatos fejlesztéseinkkel a magunk operai és balett területén, ezek alapozzák meg a minőség és a társadalmi művészeti „átoltottság" fejlődését, kialakulását. És – na, ez a tényleg meredek mondat! – ha nincs egyszer az Operának Erkel Ferenc nevű zeneigazgatója, akkor nincs az a 23 ütemnyi invokáció, amely a mi közös és rejtelmes hitvallásunk, tegnap 50 ezer helyszíni és több millió tévék előtti magyar szurkoló, valamint tizenegy önmagán túlmutató játékos lélektrambulinja.

Most búcsúzom, mert átadjuk a szegedi Simándy Énekverseny díjait, és azután az új évados premierek kommentálásának folytatásával is adós vagyok. Hamarosan új levél érkezik tehát Nénémhez!

„Zsú átvétá, kák szálávej létá!"

Üdvözli

Szilveszter

2021. június 20.