Ön mindeközben többször is jelentkezett a Színművészeti Főiskolára.

Negyedszerre sem vettek fel, de Radó Vilmos, a kecskeméti színház igazgatója felajánlotta: menjek el az ő színházához. Lett volna még egy évem a Nemzeti Stúdiójában. Bodnár Sándor azt mondta: „Menjen Péterkém, én már megtanítottam magának, amit akartam. Radó Vilmos kiváló színházi ember, tőle még tanulhat." Ismét szerencsém volt. Lendvai Ferenc mellett Radó Vilmos volt Magyarországon az utolsó klasszikus színi direktor. Újabb szerencse volt, hogy akkor hívta el a színházához Ruszt Józsefet, aki az igazi mesterem lett. Az alapokat megtanultam Bodnár Sándortól, Radó Vilmos mellett ráláthattam milyen felelősséggel egyben szeretettel társulatot vezetni, Ruszt Józseftől pedig azt sajátíthattam el, hogy miként kell egy főszerepet a „kezemben tartani".

Kecskeméten mindeközben hol lakott?

Egy albérleti szobában. Egy ágy, egy szék, egy asztal. Valamint Gábor Miklós fényképe, amelyet Keleti Éva készített a Hamletjéről. A Színház című folyóiratból vágtam ki. Gábor Miklós rajongója voltam, a nemzeti stúdiósaként számtalanszor belógtam miatta a Madách Színházba, hogy lássam a Hamletjét, vagy az Oszlopos Simeonban. Akkor vettem le három év után a fotóját a falról, amikor már segédszínészből színész státuszba kerültem, s ezzel egy időben, 1974-ben, Gábor Miklós előbb vendégként, majd társulati tagként csatlakozott a kecskeméti színházhoz. Egyszer csak ott ült a büfében.

Fotó: Csudai Sándor - Origo

1974-ben Gábor Miklós játszotta Kecskeméten II. Fülöp királyt, ön pedig Posa márkit az országos hírű Don Carlosban. Egyéb színpadi találkozásaik is voltak.

Rendezett is a IV. Henrikben, amikor feljöttünk a Népszínházba. Amikor pedig elkerültünk a Nemzeti Színházba, Gábor Miklós és Vass Éva játszották az idősebb házaspárt Albee Nem félünk a farkastól című darabjában, mi pedig Sára Bernadettel a fiatalabbat. Gábor Miklóssal barátokká lettünk, nagyon sokat járunk fel hozzá a kecskeméti magból a Katona József utcai lakásukba.

A Népszínház kapcsán is volt miről beszélniük.

Külön könyvet érne, hogy miként alakultak a dolgok, amikor 1978-ban Pozsgay Imre jó szándékának köszönhetően több fiatal, vidéki rendező lehetőséget kapott a fővárosban.

Ez-az egy interjúba is beleférhet.

A Pozsgay által kigondolt lehetőség nem volt igazi helyzet. Zsámbéki Gábor, Székely Gábor sem igazgatói pozícióba került a Nemzeti Színházhoz, ott volt a fejük felett Nagy Péter irodalomtudós akadémikus. Előbbiek korábban sikeres vidéki direktorok voltak, Nagy Péter soha nem igazgatott színházat. Persze, hogy nem passzolt össze a tűz a vízzel. Ruszt József is csak főrendezőként működhetett a 25. Színház és az Állami Déryné Színház összevonásából alakuló Népszínházban. Nyolcunkat ugyan - mások mellett Gábor Miklóst, Andorai Pétert - elhozhatott magával Kecskemétről, de hamarosan világossá vált: a Népszínház tényleges igazgatója, a megszűnt 25. Színház életre hívója, Gyurkó László sem boldog ebben az új helyzetben, ahogy mi sem. Ruszt József és Gyurkó László is mást képviseltek. És akkor még ott voltak a minapi Déryné Színház úgymond „arra érdemes" tagjai. Persze oka van az ilyen faramuci helyzeteknek. Itt, Paloznakon, a kis szőlészetek gazdái is azt gondolták még a rendszerváltás környékén is, hogy ha különböző fajtákat ültetnek a sorokba, akkor abból lesz a legfinomabb bor. Rendszerint kutyapikulája lett belőle, jobb esetben karakter nélküli átlagbor. A márka akkor lesz jó, ha tiszta.

Gyurkó László próbálta kezelni a helyzetet?

Azt tette, amit az akkori káderek konfliktus esetén: bevonult a pártkórházba, a Kútvölgyibe. Ruszt József a titkárnőjétől tudta meg, hogy beteg és kórházban van. De azt nem mondták meg, hogy melyikben. Jóska három hónapig azt sem tudta, hogy melyik kórházban van Gyurkó. Amikor végül előbukkant, azt mondta: köszöni szépen a lehetőséget, de olyan idegállapotban van, hogy nem vállalja tovább a vezetést. Össze is omlott az egész konstelláció. Ruszt Jóska azt mondta: ő visszamegy vidékre, ha akarunk, menjünk vele.

Kecskemétről még jó érzésekkel indultak a fővárosi Népszínház fellé?

Éjszakákat átdumáltunk, nem akartunk jönni. Ruszt Jóska se akart, Gábor Miklós se. Úgy éreztük, Kecskeméten tudunk igazán jól dolgozni. Ráadásul tudtuk, hogy Jóska csak nyolc embert hozhat magával, pedig a többiek is a csapathoz tartoztak. Pozsgai azonban nagyon erőszakos volt, Ruszt beadta a derekát. Persze előbb Gábor Miklós és mások is esküt tettek: vele tartanak. Tudtuk, erősnek kell lennünk, mert különben a pesti igazgatók lesöpörnek a pályáról. A Valló Péter rendezte Koldusopera volt az utolsó előadásunk mielőtt feljöttünk. Gábor Miklós volt Peacock, Koós Olga Peacockné, Vass Éva Kocsma Jenny, Andorai Péter az Énekes, Sára Bernadett Polly, Szirtes Ági Lucy, én pedig Bicska Maxi. Az utolsó tapsrendnél mindannyian úgy sírtunk, mint a taknyos kölykök. Tudtuk, hogy itt valami nagyon véget ért, valamit nagyon elvesztettünk. Úgy is lett.

Amikor Ruszt József visszament vidékre, ön nem ment vele.

Gyurkó távozása után az Operettszínház igazgatóját, Malonyai Dezsőt és főrendezőjét, Vámos Lászlót nevezték ki a zenés profillal, tánctagozattal felruházott Népszínház vezetőinek. Vámos Lászlót nagyon tiszteltem, s amikor a nyolcvanas évek elején visszament művészeti vezetőnek a Nemzeti Színházhoz, vele tartottam, mert hívott. Nem volt könnyű helyzetben, hiszen az újjáalakuló Katona József Színházhoz távozó Székely Gábor és Zsámbéki Gábor páros félig kiürítette a Nemzeti társulatát. Gábor Miklóssal együtt még vagy nyolc-kilenc évig ott voltunk.

Trokán Péter és kutyája, DamilFotó: Csudai Sándor - Origo

Gábor Miklós 1991-ig. Ön azonban már 1989-ben továbbállt.

Amikor a miskolci társulat éléről érkezett Csiszár Imre lett az igazgató, azt mondta nekem: ő csak fél feladatokat tudna adni nekem, vagy még azt sem, márpedig én olyan nagyon nagy színész vagyok, hogy azt nem bocsátaná meg magának, ahogy nekem sem. Valójában arról volt szó, hogy hozta magával az embereit, akikkel nagyon jól működött a miskolci színház, és kellett nekik a hely. Az érdemes és kiváló művészekhez nem mert hozzányúlni, de sok mindenkit kirakott. Nagy szerencsémre, mert a színház hamarosan erős lejtmenetbe kezdett, ráadásul másfél év után Imrét is menesztették.

Játszott egy évadot a József Attila Színházban, aztán kilenc évadot Veszprémben, hármat Sopronban, újabb hármat a Madáchban. Mikor érzi úgy, hogy ideje színházat váltani?

Hiába van jó dolgom egy társulatnál, amint azt kezdem érezni, hogy nem egy alkotóműhelynek vagyok a tagja, hanem a munkahelyemre megyek be, akkor tudom: gáz van. Akkor rögtön elszerződöm. Veszprémben is azért voltam olyan hosszú ideig, Vándorfi László kinevezésétől a távozásáig, mert ő is Ruszt József növendéke volt, egy nyelvet beszéltünk. Irgalmatlan lendülettel tette a dolgát, nagyon jó igazgató lett belőle.

2003-ban a Nemzeti Színház tagja lett, ahonnan öt év után ismét távozott. Mi volt az akkori távozás oka?

Erősen hasonlított az előző távozás okaihoz. Jött Alföldi Róbert, aki elmondta: hozza az embereit, akiknek kell a hely, és én nem vagyok benne az ő elképzeléseiben. Ő sem igazán volt benne az enyémben. Egyszer-kétszer dolgoztunk együtt, egészen mást gondolunk erről a hivatásról. Olvastam a pályázatát is, és mivel három korszakom is a Nemzeti Színházhoz kötött, erős elképzelésem volt arról, hogy mit jelent az, hogy Nemzeti Színház.

Mit jelent?

Azt gondolom, a Nemzeti Színház esetében az a legfontosabb, hogy a szó legnemesebb értelmében tekintélye legyen. Olyan körülmények között működjön, ami tekintélyt teremt, és tartást ad annak, aki a társulatához tartozik. Alföldi pályázatában nem volt szó ilyesmiről, csak arról, hogy ő jó színházat akar csinálni, s nem érdekli, milyen néven fut az a színház. Ez pedig engem nem érdekelt.

Követte Jordán Tamást Szombathelyre, az alakuló Weöres Sándor Színházba. Oda mi vonzotta?

Fél mondattal kérdezte: jössz Szombathelyre? Mondtam megyek. Ez volt a szerződési tárgyalás. Tamásnak is Ruszt volt a mestere az Egyetemi Színpadon. Jordán Tamásban megéreztem azt a lenyűgöző, szimpatikus fanatizmust, ami a Merlin létrehozásakor, az intézmény legjobb korszakában is érződött rajta. A szombathelyi színház indulásakor is tele volt ötlettel, elszántsággal. Odahozta Mohácsi Jánost, aki ugyancsak nagy hatással volt rám. Nagy sikereink voltak, a pécsi fesztiválon zsinórban nyertük a díjakat. Tekintélye volt a színháznak. Az ott töltött idő majdnem olyan jó volt, mint a pályakezdésemet követő kecskeméti évek.

Aztán ennek is vége lett.

Jordánnak komoly mélyütés volt, amikor el akarták távolítani. Egy ideig még azzal együtt is úgy érezte, hogy van még benne szufla. De nem tudta kiheverni a dolgot.

Tavaly óta a székesfehérvári Vörösmarty Színház tagja. Hogyan találtak egymásra?

Vendégként vettem részt két alkalommal is a Vörösmarty Színház igazgatója, Szikora János által rendezett koronázási játékokon, ami egy nagy reprezentatív nyári színház a székesfehérvári királysíroknál. Amikor először kérdezte, hogy nincs-e kedvem átmenni hozzájuk, akkor még nemet mondtam, mert úgy nézett ki, hogy Jordán Tamás tovább viszi a színházat. Szikora azt felelte: térjünk vissza később a dologra. Tavaly a Trianon-évfordulóra készülő Trianon-előadásba hívott meg. Akkor már tudtam, hogy váltani fogok, mert Jordán nem folytatja az igazgatást. Ugyanakkor erős keserűség volt bennem a szombathelyi történet lezárása miatt, ezért úgy terveztem: kihagyok egy évadot, és csak aztán szerződöm máshová. Ez járt a fejemben a Trianon próbái alatt. De aztán történt valami, ami átlendített a holtponton.

Fotó: Csudai Sándor - Origo

Mégpedig?

A Trianonban Apponyi Albert grófot játszottam, ami a darab főszerepe. Ugyanakkor egyetlen konkrét feladata van: elmondja azt a bizonyos, Trianonban elhangzott beszédet. A darab lényegében dokumentumjáték. Úgy alakult, hogy az összetettsége miatt rengeteget próbálták a különböző jeleneteket, ám én csak egyszer mondhattam el a szövegemet az egyik első rendelkező próbán, még a példányból. Aztán otthon ültem és tanultam. Legközelebb egy összpróbán került rám a sor, ahol János azt mondta: menjünk túl ezen a képen, nem baj, ha olvasom. Gondoltam: nem olvasom, derüljön ki, hogy megtanultam-e rendesen vagy sem. Miközben mondtam a szerepem, már akkor láttam, hogy foglyul ejtem a kollégák tekintetét. A végén magam is azt éreztem: ez rendben volt, jól instruáltam magam otthon. Aztán jött, ami jött. Voltam már olyan társulat tagja, amelyben testvérként szerettük egymást, de az elmúlt ötven évben még nem tapasztaltam ilyet: a beszéd után sorra jöttek hozzám a színház társulatának tagjai, gratuláltak. Ifjabbaktól az olyan vén rókákig, mint Gáspár Sándor. Minden gesztust őszintének éreztem. Kiderült, az egyik fiatal kolléga már a beszéd alatt küldött egy sms-t Nóri lányomnak: „Apád most nyomja az Apponyi beszédet. Nagyon jól tolja az öreg." Ez a helyzet olyan löket volt a számomra, amely után egyértelművé vált, hogyha egy ilyen társulatnak lehetek a tagja, akkor nincs miért hezitálni. Pont erre van szükségem, hogy azt érezzem: jó helyen vagyok, ahol szeretnek. Ráadásul hetvenöt évesen valami új dolog kezdődik az életemben. Ez sem semmi.