Tömeges szexuális erőszak, ürülékben fetrengő fiatalok

Bár Michael Wadleigh Oscar-díjas dokumentumfilmjének köszönhetően az eredeti, tehát az 1969-es woodstocki fesztivál a béke és a szeretet szimbolikájaként maradt fent a kollektív emlékezetben, a legendás hippi-találkozót halálesetek, szexuális erőszak és a fosztogatások kísérték. A rendezvény harmincadik évfordulóján lezajlott Woodstock 1999 azonban egy emberkísérletnek is felfogható:

a szervezők lényegében kipróbálták, mi történik akkor, ha közel félmillió embert negyven fokos hőségben egymásnak eresztünk, megfosztjuk őket az ivóvíztől és a legalapvetőbb tisztálkodási lehetőségektől, szemet hunyunk a kábítószerek felett és ebédidőtől késő éjszakáig koncertekkel szórakoztatjuk őket.

Az eredmény: a Mad Max világát idéző apokaliptikus hangulat, önmagukból kivetkőző, dühös és frusztrált fiatalok, majd totális anarchia.

 

Miként az HBO Woodstock 99: Béke, szeretet és düh című dokumentumfilmjéből kiderül, a szervezők nem, hogy elásnák magukat a szégyenükben, hanem már-már könnyes nosztalgiával emlékeznek vissza a fesztivál előkészületeire, az előidézett káoszért pedig hol a fellépőket, hol a közönséget hibáztatják.

Pedig már a helyszín kiválasztása is sokat elárul a gondolkodásmódjukról és arról, hogy Woodstock szellemisége számukra nem egyéb, mint egy dollárjelekkel kecsegtető márkanév.

A New York állam Rome városában található egykori katonai légibázis már csupán a jellegéből adódóan is aligha állhatna távolabb egy békét és szeretet hirdető rendezvénytől, de a szervezőket az vonzotta leginkább a létesítményben, hogy kellőképpen körbe van kerítve ahhoz, hogy jegy nélkül senki ne tudjon belógni. Mint a buli utolsó napján kiderült, még ebben tévedtek is, amikor is a végképp feldühödött fesztiválozók lebontották a falakat. Mindez azonban semmi ahhoz képest, ami azt megelőzően történt.

Az elektronikus zenei szupersztár, Moby még a rendezvény első napján lépett fel, és mint a filmben elmondja, az évek során kialakult benne egy hatodik érzék, amellyel egy klubba belépve vagy egy fesztiválra érkezve rögtön megérzi, milyen energiák uralkodnak. Itt pedig szinte tapintható volt, hogy valami nem stimmel:

nyoma sem volt a felszabadultságnak, a látogatók a negyven fokos kánikulában frusztráltak és dühösek voltak, mindenki csak panaszkodott, noha még csupán hat órával korábban kezdődött el a rendezvény. Nem véletlenül alakult ki paprikás hangulat: bár a biztonságiak néhány tíz dollár fejében szemet hunytak a kábítószerek felett a csomagok átkutatásakor, arra gondosan ügyeltek, hogy ételt és italt senki vigyen be.

Márpedig egy palack víz négy dollárba, azaz nagyjából ezerkétszáz forintba került, éppen annyiba, mint egy korsó sör, így nem csoda, hogy a kora huszonéves fiatalok inkább malátával pótolták a folyadékszükségletüket. Az egyik szervező ezzel kapcsolatban cinikusan megjegyzi, ez nem a szegények fesztiválja volt és egyébként is, ha valaki jegyet vált egy könnyűzenei rendezvényre, nyilvánvalóan hoz magával pénzt is, de a helyszínen számos csapnál ingyen is ivóvízhez lehetett jutni. Utóbbiaknál azonban több órás sorok alakultak ki, így a látogatók egy részének elfogyott a türelme: felvágták a csővezetékeket, amelynek következtében a helyszínt elárasztotta a víz, a sátrakba is befolyva. És szintén már az első nap megteltek a mobil wc-k is, amelyeket a látogatók felborogattak, a fekália pedig szétfolyt a területen. 

Minden fesztiválon látni olyan bulizókat, akik előszeretettel mártóznak meg a sárban, itt azonban emberi ürülékben és vizeletben dagonyázott a tömeg.  

 

És mindez még a legkisebb probléma volt. Mint a filmben az EMT (Emergency Medical Technician) egyik munkatársa megjegyzi,

 

bár szolgált a Katrina, a Rita és a Sandy hurrikán alatt is, ha megkérdezik, melyik volt a legnagyobb katasztrófa, amelyet látott, rögtön rávágja, hogy az 1999-es woodstocki fesztivál.  

Minden este nagyjából ezer embert láttak el kiszáradás miatt, de a legsokkolóbb élménye az volt, amikor egy kollégája megkérte, hogy vigyázzon egy lepedővel körbetakart tizenéves lányra és senkit ne engedjen a közelébe. Amikor megkérdezte a mentős társától, hogy mi történt vele, ő csak annyit felelt körbemutatva a fesztiválon: ezek itt mind vadállatok. Akkor esett le neki, hogy a lányt nyilvánvalóan megerőszakolták.

A fesztivál alatt nyolc szexuális visszaélést jelentettek hivatalosan, amikor azonban egy látogató létrehozott egy internetes portált, ahol anonim módon várta a bántalmazottak leveleit, tucatjával kezdtek özönleni e-mailek.

Az egyik lányt a végtagjainál ragadták meg és feszítették ki, miközben azt üvöltötték, hogy ,,tépjük szét", de volt, akit a színpad előtt, a tömegben erőszakoltak meg számtalan látogató szeme láttára, egy tizennégy éves lányt pedig lefogtak, majd palackokat dugdostak a nemi szervébe. És bár a becslések szerint több száz hasonló esetre volt példa, az egyik szervező a csekélyszámú rendőrségi jegyzőkönyvre hivatkozva azt állítja, hogy legfeljebb tíz ilyen jellegű bűncselekmény eshetett meg, csak a sajtó nagyította fel a botrányt és egyébként is a hiányos öltözetű áldozatok is ugyanúgy felelősek a történtekért.

Amellett azonban, hogy tanulságos megfigyelni, ahogyan próbálják mosdatni magukat a gátlástalan üzletemberek,

az HBO dokumentumfilmjében a szélsőbaloldali Black Lives Matter mozgalom rasszista oldala is bemutatkozik.  

Miként az alkotásban megszólaló egyik újságíró hangsúlyozza, a fiatal fehér férfiakból a kilencvenes évek végén áradt egyfajta sötét energia, amelyet a szórakoztatóipar egyszerre elégített ki és táplált tovább. Példaként olyan filmeket hoz fel, mint az Amerikai pite, a Mátrix és a Harcosok klubja (amely ironikus módon éppen a túlzó maszkulinitást parodizálja ki), de legfőbb bűnbakként az akkoriban fénykorát élő nu-metalt nevezi meg. Hasonló véleményen van Moby is, miként taglalja, a fehérek a hip-hopból elhagyták a funk és az R'n'B elemeket, azaz minden finomságot, a homofóbiát és a nemi erőszak kultúráját azonban kinagyították és ennek lehettünk szemtanú az 1999-es Woodstockon. Egy másik újságíró még azt is felhánytorgatja, miként élhették meg a nem fehérbőrű nők, hogy a fekete rapper, DMX fellépése alatt az előadó buzdítására több százezer fehér férfi énekelte a nigger szóban sem fukarkodó dalszövegeket. A megszólaló a későbbiekben azt is felveti, hogy ha ugyanez az eseménysorozat egy feketék által látogatott hip-hop fesztiválon történik, vajon a kiérkező rendőrök akkor is hasonlóképpen kesztyűs kézzel bántak volna-e a látogatókkal, mint tették azt a Woodstock zárónapján. Azonban azon nem gondolkozik el, hogy vajon előbbi esetben is hangsúlyoznák-e az eseményről szóló dokumentumfilmben a randalírozók bőrszínét.

Az indulatok elszabadulásáért a szervezők egyértelműen a Limp Bizkitet okolják, állítás szerint hiába kérték Fred Durstöt a koncert közben, hogy próbálja meg csitítani az akkor már furnérlemezeket felszedő, és a közönség felett azon szörföző fesztiválozókat,

az énekes szabályosan lázadást szított, amikor a Break Stuff című száma közben arra bíztatta a bulizókat, hogy adják ki magukból az összes negatív energiájukat.  

Nos, az elmúlt húsz évben az együttes az összes fellépésén eljátszotta az említett slágert, hasonló szavakkal lelkesítve a közönséget, mégsem torkolltak a koncertjeik hasonló káoszba.

 

 

De nem ez az első alkalom, hogy zenészeket vontak felelősségre az elszabadult erőszakért.  

 

Éppen 1999 áprilisában, Columbine városában egy középiskolában két diák ámokfutást rendezett, lelőve tizenkét tanulót és egy pedagógust, a média pedig Marilyn Mansont vette elő, az akkoriban a pályafutása csúcsán járó énekesért ugyanis állítólag rajongtak a tömeggyilkos fiatalok. A dokumentumfilmben egy televíziós bejátszásban azt is láthatjuk az eset kapcsán, miként egy politikus azt nyilatkozza: ha Hitler vagy Mussolini ma élne, akkor nyilvánvalóan rocksztárok lennének.

Mindez úgy kapcsolódik Woodstockhoz, hogy a fesztivál utolsó napján egy civil szervezet éppen az említett iskolai mészárlásról megemlékezve gyertyákat osztogatott a közönség köreiben, hogy azzal tiltakozzanak a Red Hot Chilli Peppers koncertje alatt a fegyvertatás ellen, az önmagukból kifordult fiatalok azonban inkább meggyújtották vele az összehordott szemetet.

Az együttes a színpadról nézte végig az apokaliptikus jelenetet, de ők sem próbálták meg lehűteni a kedélyeket, sőt: inkább eljátszották Jimi Hendrix Fire című dalát. Anthony Kiedis csapata azonban valószínűleg jobban fekszik a demokrata kurzusnál, mint a Limp Bizkit, mert sem ezt nem hánytorgatják fel nekik, sem azt, hogy az önmagukból kikelt fesztiválozók viselkedését lényegében legitimálva, a basszusgitárosuk ádámkosztümben állt színpadra.

 A három napos anarchia csupán a vakszerencsének köszönhetően nem sodródott tömegkatasztrófába, 

egy látogató meghalt, szintén a szervezők gondatlanságának köszönhetően.  

A kora huszonéves srác a Metallica koncertjén hőgutát kapott, a szerényen felszerelt egészségügyi személyzet azonban nem vizsgálta meg az ájult fiatalt, kábítószer-túladagolásra gyanakodtak és nyugtatók adtak neki.

A Woodstock 99: Béke, szeretet és düh - többnyire akaratán kívül - megmutatja, milyen problémák jelentkezhetnek egy koncert vagy egy fesztivál szervezése kapcsán, New York államban ugyanis szinte az összes lehetséges hibalehetőség becsúszott három nap leforgása alatt. És a film sokat elárul az emberi természetről is: nem csupán a végtelenül felelőtlen, mohó és a hibáikkal szembenézni azóta is képtelen szervezőkről, hanem arról is, miként bújik elő az ösztönlény extrém körülmények között, tudatmódosítók által hétköznapi fiatalokból. De

az alkotói szándék ellenére ugyanilyen tanulságos képet fest arról is, milyen kirekesztő és előítéletes a szélsőbaloldali értelmiség.