Varga Melinda költő a hétvégén több művét dedikálja a 92. Ünnepi Könyvhét keretein belül.

A Pacsirta és a Sas utca sarkán

„Varga Melinda merészen erotikus versekkel és merész képzettársításokkal köszöntött be irodalmunkba, amolyan 'feneleányzóként'. De mire beskatulyáztuk volna, gondolati lírával lepett meg bennünket. A polgárpukkasztás továbbra is kedvelt szórakozása maradt, ám ez a verseskönyv – immár a hatodik – minden eddiginél több metafizikát és érzelmet hordoz, költőnk legszelídebb, legfájdalmasabb és legszebb sorait.

Ahogy olvassuk e lírai napló szófukar darabjait, egyre nyilvánvalóbbá válik számunkra, hogy mesteri kompozícióról van szó, mely első olvasatra dísztelen, puritán és spontán töredékek halmazának tűnik, de valójában tűpontosan egybeilleszkedik, és valósággal letaglóz érzelmi intenzitásával."
(Orbán János Dénes)

A szerző dedikálja a kötetet SZEPTEMBER 4-ÉN, PÉNTEKEN 13.30 órától az Előretolt Helyőrség Íróakadémia standjánál (Vigadó tér, 5-ös stand)

 

Varga Melinda költőForrás: Varga Melinda

Szemelvények a könyvből:

válaszvers a férfinak
ott vagyok a fák hűvöse alatt,
a narancshéj-alkonyban,
szád szélén,
tenyered kosarában,
sör keserű habján,
vodka bársonyában,
könyv lapjai között,
ujjbegyeiden,
ha táncolnak a klaviatúrán,
gondolatban
és a test kívánságában,
ott vagyok,
egészen közel hozzád,
érzed a mindig hideg lábam,
ahogy hátadhoz ér?
nem röppenek el,
te vagy a szárnyam.

a nő imája

lampionvirágok,
kínai szellőrózsák,
borzas púpliliomok
színezik ki az egyre
táguló idő kifestősét,
minden nappal
arasznyival kisebb
lesz a folyó,
míg teljesen ki nem szárad,
és nem sétálhatok át
hozzád rajta,
hogy áfonyamelleimet
tenyeredben tartsd,
s a szerelem cukornádját
bőrömön elültesd.

Forrás: Origo

Kifordított ég

A szerző dedikál: SZEPTEMBER 4-ÉN, 17 órától és SZEPTEMBER 5-én 16 órától az Irodalmi Jelen standjánál (Vörösmarty tér, 11-es stand)

 

Szemelvények a kötetből:

emlékszel még az első éjszakánkra?

úgy nyíltam ki mintha mindig
te öntözted volna kertemet
mintha évek óta ismernéd
testem térképét

nyelveddel felkutattad
combom belső vonalát
s mire ölemhez értél
elolvadtam végképp

képzelt idő

varrok neked egy óriás lepedőt
szeretkezésekből és napmeleg reggelekből,
hallgatag vízpartot hosszú sétákkal hímzek a közepére,
élénk fonállal horgolom rá ujjaim mintáját
hátadon, karod ívén és vállaidon –
hullócsillagok buknak alá a tóba,
szegélyét vad, hirtelen haragú esők csipkézik,
amelyekben el is lehet ázni, vagy menekülni előlük,
nevetni azon, ahogy nyomunkban caplatnak.
az idő, ami mozdulatot mozdulattól elválaszt, képzelt idő.
olyan, mint a tenger sósan cuppanó ajka: hűvös és sikoltó.

(Kifordított ég – Irodalmi Jelen Könyvek, 2021, Arad) 

Forrás: Varga Melinda

 

A fásult kebelnek nincs költészete

A szerző dedikál: SZEPTEMBER 4-ÉN, 17 órától és SZEPTEMBER 5-én 16 órától az Irodalmi Jelen standjánál (Vörösmarty tér, 11-es stand)

„Arany János 1852-ben kelt, Hiú sóvárgás című versének utolsó négy sora így szól: »Örömből, keservből dalforrás fakadhat, / Az elpattanó szív még egy hangot adhat: / De, amikor ízenként zsibbad el érzete; / A fásult kebelnek nincsen költészete.« Az idézet utolsó sora lett Varga Melinda a kolozsvári irodalmi élet verses krónikáit összefogó kötetének a címe. Az olvasóban óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy közel ötszáz évvel Tinódi Lantos Sebestyén énekes, verses krónikái után, a huszonegyedik század második évtizedében miért adta a fejét egy költő ehhez hasonló vállalkozásra. Míg Tinódi a török bitorolta Magyarország történéseiről számolt be, többek között Eger várának diadalmas megvédéséről – és amikor Dobó István, az egri várkapitány erdélyi vajda lett, követte őt Erdélybe –, addig Varga Melinda a kincses város lüktető irodalmi életét választotta krónikái tárgyául. Merész vállalkozása kétségtelenül témában és látásmódban egyik legerősebb kötetét eredményezte. A gyűjtemény két ciklusból áll, az elsőnek Költőnek lenni rock and roll, prózaírónak kínszenvedés, a másodiknak, mely alkalmi verseket tartalmaz, A mindenség ingujjban címet adta.

A krónikák 2016 októbere és 2017 decembere között születtek. Az írások geneziséről, az ötletről könyve előszavában a költő így vall: »Minden Molnár Vilmos Álljunk meg egy szóra-estjével kezdődött. Szellemes, jó hangulatú rendezvény kerekedett belőle, sokat nevettünk, az író és beszélgetőtársa, László Noémi is formában volt, csak úgy repkedtek a poénok. Belém bújt a kisördög, és nem hagyott nyugodni: mi volna, ha mindezt versben írnám meg? (...) Úgy éreztem, azt, ami igazán lényeges egy esten, nem tudja egy száraz és tárgyilagos tudósítás visszaadni. A mondatok hangsúlya, a cigarettaszünet, az író nevetése, a költő bájos mosolya, ízléses ruhája, az épület, a falak, az évszak és a napszak, és végül, de nem utolsósorban az, ahogy én érzem magam, aki elmegy az estre, és hírt adok róla, mind hozzátartozik az irodalmi rendezvényhez...« Úgy vélem, ez a néhány idézett sor tartalmazza a verses krónikák rejtélyének a kulcsát."
(Böszörményi Zoltán)

Részlet a kötetből:

A vers pontos időkronométer

Rakovszky Zsuzsának

Fekete-fehér dagerrotípia,
Fortepan a Korról a vers,
ruhám fodrai cezúrák,
a pillanat frakkját magamra öltöm,
ingemen színes tavasz a magány.

A versek ma ott sétáltak a Kossuth téren,
ölelkeztem velük,
együtt hömpölyögtünk a tömeggel,
nem tiltakoznak, nem skandálnak,
és nem volt kezükben szelfibot,
nem értettek semmit a korhangulatból,
az indulat és a gyűlölet nyelve
nem érintette meg őket.
Csak figyeltek némán,
szürke szemükben letargia kuporgott,
azt kiabálták,
az apátlanságot nem lehet rímbe fogni,
a szavak kinövik a ritmuskeretet,
nem menekülhetek önmagam elől.

Csukott pillák alatt nyíló rét a gondolat,
léggömbre ül, felszáll a magas tornyokig.
A vers pontos időtér-kronométer,
fájdalmak foszló vásznát szövő rokka,
zsebtükör, melyből visszanéz
ijesztő macskamaszkunk.

Csak az illatok nem hazudnak,
az emlékezet
virágba borult cseresznyefáin
magánymadár tollászkodik.
Valamit visszahoz az időből,
férfiakat, akiket nem ismertem,
anyám karja éhes lián,
ölelte őket,
mámor poshadt levegője
kerengett a lakásban.
A vágytalan semmi felé menetelek,
szaladok a hús mohósága elől.
Elrejtőzöm, anyám se leljen rám,
egy névtelen Istent keresek
párhuzamosan rohanó
valóságok között.
Mély tóba süllyed a sötétség,
a tó szeme zöld,
feloldja a félelem sárga cseppjeit.

Bíbor reggel szalad a hegyen,
az öröm vállamig ér fel,
óceánok hullámzása csábít,
versenyt úszom a háborgó idővel,
sütkérezem a nyugalom szigetén.

Emlékezés barnítja csokiszínűre
magas homlokom a Duna-parton.
Betontavaszban füstvirágok
terelik el a figyelmem.

Gyerekkor sűrűjébe menekülök,
pokrócot terítek az esős nyár zöld füvére,
az erdő mélyén,
fotonzápor zuhog a nagy folyóra.

A város aritmiás szívverése a vers,
és a ligeti séták békéje az arcon,
fagylaltban hűs lé,
fotográfia léten túli létből,
pillanat hosszú lábú nimfája,
teste ruganyosságán
nem fog ki a mulandó.

A lét tüzében perzselődünk,
bárgyún a múltba szaladunk,
de a nosztalgia még nem
ment meg a magánytól,
százlábú pók hálójában vergődünk,
esendő prédák,
rácsok között körbe-körbe
szaladó párducok.

Az Isten szeme
végtelen kert
örök nyári fénnyel,
forró delek ölén
napsütötte testek kígyótlan édene
dőzsöl.

A dőlt betűs sorok idézetek Rakovszky Zsuzsa Fortepan (Magvető Kiadó, 2015) című verseskötetéből.
(A fásult kebelnek nincs költészete – Irodalmi Jelen Könyvek, 2020, Arad)