194. levél

Édes Néném,

hiába hiszi a tényekből kiindulva az ellenkezőjét, én személy szerint azon a véleményen voltam és vagyok is, hogy amit a Covid tetőzött be, pont’ azt az életet ne folytassuk. Máshoz, másik modellhez térjünk vissza, amely emberibb, alkalmasabb, hatékonyabb. Ez persze így túlontúl általános, operai értelemben az igények és a lehetőségek új felmérését, egymásnak megfeleltetését jelenti. Lesznek is komoly változások, amelyek épp emiatt kerültek a szimbolikus rajzasztalra, de az életünk kettős, mert mint a bokszban a bírói megintések miatt, most nekünk is (mindenkinek!) át kell állni egy másik stratégiára, ám eközben még gőzerővel fut ki a korábbi vállalások teljesítése, amely felszorzódik a pótlások tehetetlen nyomatékával és az (időleges?) vírusmentesség extázisával.

Egyszóval: párhuzamosan van jelen a nyugodtabb és minőségibb jövő tervezése és a már-már dekadens, élettánccá alakult haláltánc őrülete is. (Ami nincs viszont terítéken, az a közönség jelenléte, de arról talán majd máskor, külön.) Teljesen megteltek az első szeptemberi hetek programmal, ám engem még mindig az énekesmustra tanulságai foglalkoztatnak belül.

Múlt szombaton zajlott le a IV. Marton Éva Nemzetközi Énekverseny döntője, szokás szerint immár a Zeneakadémia nagytermében. A zsűri ilyenkor az első emeleti díszhelyeken ül, természetesen elrekesztve, de az elmúlt alkalmak immár bizonyossággá lett megfigyelései nyomán olyan akusztikai vákuumban, amely minden, a színpad felől érkező hangot döbbenetesen erősít – és mivel az Opera 50 muzsikusa foglal helyet az emblematikus orgonakarzat előtt, és mindössze egyetlen szólista (a versenyző), így a mi „hallószögünkből” óhatatlanul esélytelen az énekes. Ha a cselló-szólamvezető, Balog Endre pompásan meghúzza mesterhangszerét a Fülöp-áriában, már az majdnem önmagában sok – innen hallgatva! Leginkább ez a differenciálatlanság szembeötlő: azonosnak hangzik piano és forte, miközben ismerem és látom a zenekart, Kocsár Balázst, tudom, hogy nem rajtuk múlik, és nem is a műveken.

Mit tegyünk, gondolkodom magamban. Ezt a lélegzetelállító termet légkalapáccsal bontsuk-e el (nekem is alma materem, diplomám, egyebek mellett első Winterreisém színtere!), vagy inkább össze kellene húzni a textíliákat a gyönyörű Róth Miksa-ablakokon? Vagy csak kéne ide is, a beton dongaboltozat alá, a színpad fölé valamiféle mobil mennyezet, akár átlátszó, üvegtiszta anyagból (plexi, polikarbonát stb.), amely irányt ad a teremben ődöngő hangnak? Nem vagyok akusztikus, leállok az ötleteléssel, de Marton Éva maga is úgy dönt, hogy jövőre már lenn ülünk, és ennek az igaza másnap bizonyosodik be. A döntő 11 szereplőjéből a vasárnapi gálán 8 újra énekel, igaz, csak 1-1 áriát, de így alkalmunk nyílik a zsöllyéből a ritka összehasonlításra. A különbség ég és föld, ahogy az emeleti páholy egéből alászáll az üléspontunk. Helyreállnak az arányok, és a volumen is szétszálazhatóbb. A terem megtanít gondolkodni: mindenhol vannak jobb és rosszabb helyek, az ítészek válasszák a jobbakat. (Ha pedig tehetünk azért még bármit, hogy az ország legszebb koncerttermében csak jó és még jobb akusztikai pontok legyenek, akkor hajrá!)

Nénémnek valóban azt kell írnom: igazán büszkék lehetünk a döntősökre, mind profi énekes, közülük több mint személyiség is kiforrja majd magát. Az nem annyira vidám dolog, hogy mindössze egy magyar van köztük, Fürjes Anna, ő viszont fiatal kora dacára szépen teljesít, még szebb reményekre jogosít. Ha többen indultak volna, több esély lett volna a végéig jutni.

Az se mindennapi, hogy egy efféle, a pályán már elindult művészekre (korhatár: 32, ill. 37 év) is kíváncsi nemzetközi verseny, amely ráadásul annak az énekesnőnek a nevét viseli és zsűrielnöki jelenlétét biztosítja, aki az olasz repertoárral azonos rangon, mégpedig a legmagasabban vitte a német szerepkört is – nos, tehát, hogy ez a verseny lemegy úgy, hogy egyetlen ütem Wagner-zene nem hangzik benne, és egyébként Strauss se, mert az egy szem Olasz énekes-ária vállalt szerzői zárvány A rózsalovagon belül. Igaz, néha a zsűri is tehetett róla, mert nem választotta a ritka Wagner-számokat a versenyzők listájából, de az is igaz, hogy ők pedig saját választásként egyetlen Strausst vagy Wagnert nem adtak elő. Ez is furcsa, de elsőre az is, mennyi szláv mű hangzik el: de hisz a jelentkezők legalább harmada orosz, ukrán vagy ázsiai, de orosz ajkú területről érkező. És Dél-Koreából meg Kínából. Ott még kitörési lehetőség a művésszé válás, Anna Nyetrebko, Olga Peretyatko vagy Lang Lang meg a többiek gigasztárrá válása és vörös szőnyeges fellépésektől a hajfestékmodellig terjedő portfoliójuk magnetikus hatással lehet az adott ország ifjainak énekelni hajlandóságára.

Marton Évafotó: Talán Csaba

És drága Néném, amíg masíroznak egymás után a briliáns technikájú hangok tulajdonosai (szándékosan nem muzsikust írok, mert az elvétve akad csak köztük), megdöbbentően teszi fel magát a kérdés: és hol van a Nyugat? Nyugat-Európa legalább, ahonnan éppúgy maximum két óra a repülőút Pestre, a Liszt Feri-hegyre, mint Moszkvából? Az olasz, a német, a francia hagyományban gyökerező énekkultúra megvan-e még? Csak a fiatalok lusták-e 10 évet belepakolni egy tanulási folyamatba, vagy maga az opera műfaja bukik ott alá? Kellő mélységű ismeret híján nem merhetem megválaszolni ezen kérdéseket, talán majd a 2022-es Marton Éva-verseny mint második mélyfúrás több információt ad a Covid utáni éneklési tendenciákról is.

De még egy szót a zenéről. Meg kell valljam, a mostani, tehát a negyedik versenyig odabelül csak félszívvel támogattam a Liszt-dal mint kötelező választás követelményét, mondván, a Marton-verseny operaverseny úgyis, a zeneiség kiderül Rossiniból vagy Bizet-ből ugyanúgy, minek a többség számára nehéz – a zsűri számára pedig hallgatni fárasztó – német Lied-dikció erőltetése. (Liszt gyakorlatilag nem írt magyar szövegű dalt – én is csak egyet ismerek –, ellenben sok német nyelvűt és kevés franciát, olaszt.) Idén éreztem először, hogy a magyar zenekultúra és a versenynek helyet adó Zeneakadémia alapítójának személyi demonstrálásán túl tényleg olyan zenei fokmérő a Liszt-dal, amely igenis kell ahhoz, hogy a szakembereken túl a közönség is különbséget tudjon tenni az ordító szuperhangszerek és az énekesek között, akiket már szívesen illetnénk a megtisztelő „muzsikus” titulussal. Mert egyre nehezebb megítélni „a mai világban”, ahol a teljesítmény leegyszerűsített fokmérői vannak divatban: nagy decibelszám, hosszú levegő, biztos magasság, erőteljes fellépés, mély dekoltázs vagy kidolgozott színpadi metakommunikáció rejtheti-e a muzsikusságot? Mert összeférhet akár minddel is – az már világsztárgyanús helyzet! –, de leginkább pótszer, amelynek mibenlétét egy Petrarca-szonett a maga összes attraktivitásával, illetve egy Goethe- vagy Heine-adaptáció a maga mély zenei struktúráival egyaránt képes felmutatni.

Mert mi is volna a zeneiség? A súlyok és ellensúlyok (akcentusok), lendületek és fékek (tempók), hangos és halk szakaszok (dinamikák), és mindezeknek akár egyetlen frázison, zenei mondaton belüli érzékeny bemutatása, egyidejű keverése, árnyalása, amely a másik nagy alkotóelemmel, a szöveggel is reakcióba lép. Szándékosan írok reagálást, mert hol megtámasztja a zene a szavakat, hol ellenpontozza, mégsem valamiféle túlbonyolított, önmagáért való intellektuális játék ez. Fogjuk meg másik képpel: a zeneiség azt adja a műhöz, ami annak lényege. És ha nincs, az olyan, mintha elképzelnénk rádióbemondókat, amint törik a magyart: virtuóz szövegmondásban nem stimmelnek ragok, szórendek, hangsúlyok. Vagy mintha a tévében gyönyörű emberek szédítő díszletek közepette ostobaságokat beszélnének (igen, ez van is néha így). És mindennek léteznek fokozatai: ha a hírolvasó keveri a kétféle magyar „e” vokálist (pl. „ember” hangzói felcserélve), az apróság, gyakorlatlan fül meg se érzi, de máskor egy nagy zenei hiba mintha suk-sükölés lenne, akkora fájdalmat okoz.

És hiába szakadnak be a dobhártyák, és hiába éneklik a legnagyobb baritonhangok Gerard áriáját az Andrea Chénier-ből (megfigyeltem, hogy Ázsiából mintha parancsszóra tennék, úgy hozzák ezt a hatásos, de árnyalatlanul roppant unalmas darabot, és mindenki ugyanúgy!) olyan csúccsal, amiért a fél karom adtam volna valaha, ha minden hang csúcshang, valójában semmi sem az. Ezért Marton Éva néha még ahhoz is veszi a bátorságot, hogy keverje a versenyt egy mesterkurzussal. Amikor már az összes légjáratunk elhomokolódott a vokális számummal szemben, Éva felszól a színpadra, és négy nyelven is megpróbálva a kapcsolatteremtést, megnyugtatja a versenyzőket, hogy gyönyörű a hangjuk, de ne nyomják már folyton, mert el is fáradnak, le is rekednek, meg aztán nem ez van a kottába írva. De mindvégig szívélyes, segítő, mi pedig nagyon hamar levehetjük, ki az, aki felfogja, mi a kérés, és azután megpróbál differenciáltabban énekelni, más meg hevesen bólogat, és nagy eséllyel se olaszul, se németül, se angolul nem értette meg. Ezek is infók, a művészekkel majd karmesterek, rendezők és kollégák dolgoznának majd, és simán lehet, hogy valakivel nem lehet.

Drága Néném, ilyesmik jutottak eszembe még a verseny gálája után, papírra vetnem meg csak most sikerült. Az Opera négy úrnak adott különdíjat, a koreai tenort belcanto, a kazah baritont Verdi-, az orosz baritont Bizet-, az ukrán basszust Prokofjev-szerepben halljuk majd színpadon. Marton-verseny – másképp szólva énekesmustra – legközelebb jövőre, hogy a biennálé jelleg visszaállhasson. Remélem, jövőre is lesz, ki olvassa, lesz, ki írja – és lesz, ki hallgassa majd az Operában is!

„Zsdú átvétá, kák szálávej létá!”

Üdvözli

Szilveszter

2021. szeptember 11.