198.levél

Édes Néném,

ha azt kérdezi, melyik volt az egy hónappal ezelőtti óvatos évadkezdet óta a leglátogatottabb előadásunk, akkor a most szombati matinéval kell felelnem erre. És habár pont most mintha valami éledezne az elszokott, a covidban az aktív kikapcsolódásból kikapcsolódott – magukat kikapcsolva felejtett – nézők piacán, azért mégis feltűnő volt a program, amelyet a félévszázadossá lett Opera Gyermekkar tiszteletére és főszereplésével rendeztünk.

Persze, alapvetően szülők, nagyszülők, családtagok és barátok töltötték meg az Erkel Színházat, lehettek akár 1.500-an is, és sok korábbi, már kissé, jócskán vagy nagyon is felnőtt kórustag ugyanúgy megjelent. Ahogy elnéztem és -hallgattam az első rész betétszámait, a már felnőtt teljesítménnyé lett énekszámokat, hangszeres tételeket, illetve több musical- vagy popénekes videóüzenetét – ők is mind tagok voltak –, próbáltam visszarepülni az időben, amikor gyerekek ezrei léptek be ide, léptek fel itt, léptek feljebb, majd léptek ki az Opera Gyermekkarából, ha az óhatatlan mutálás hormonvihara oly konkrét „nyugdíjkényszert" jelzett, mint talán semmi más, ami képességekre épít.

Forrás: MAGYAR ÁLLAMI OPERAHÁZ

És feltűnt Tallér Zsófia arca is az operafólián, s ez általában vagy ünneplést, vagy emlékezést jelent. Sajnos, itt mindkettőt. Amikor gyermekkarunk az Ő kis darabjait ősbemutatja, mindjárt a gálaest elején, függönyhúzás után, a kellemes, de szomorkás mollszextek alatt azon tűnődöm, hogy Zsófi, aki rendkívüli érzékkel nyúlt a gyermekhanghoz és lélekhez (amikor néhány éve újévi nyitánnyal bíztuk meg, senki se kérte, saját ötletétől vezérelve rakott abba is kiskórust), tehát Zsófi épp egyidős a gyermekkarral. Már nem lehet velünk, idén hunyt el hosszabb betegség után, és szép arcában a sors felmutatja nekünk egy vidám gyermekcsapat tovább élése mellett a kikerülhetetlen és kikövetkeztethetetlen idejű elmúlást is. Nem tudjátok sem a napot, sem az órát, mondja Jézus, és ez a sor végigvonul az összes evangélista tollán. Különös asszociációkat hoz tehát ez a matiné, amely a színház természetéből következően hétágra sütő napfényről zár minket a rejtélyes teátrális éjszakába.

A második felvonásban karvezetőnk, Hajzer Nikolett – aki a darab karmestere is lett – és rendezőnk, Aczél András, aki showmanként is beválik, megint bizonyítják, hogy az énekesgyerekek minálunk tényleg jó helyen vannak, pláne az ő kezeik közt: az alig lefutott Salome-opera és a frissen felújított Párizs lángjai-balett közben, csodálatosképp bepróbáltak egy nem létező, 45 perces operaprodukciót, amelyben nemcsak kis zenekar, de konkrétan 100, igen különböző korú és így bánásmódot is igénylő kis kórustagunk szerepel. Szőnyi Erzsébet, egy másik hölgyszerző művét adják elénk, A makrancos királylányt. Lehetne ez bugyuta történet, de daljátékos, kedves rímei miatt nem az, muzsikája sem szolgaian kodályos, viszont fekvésben igen gyermekhangszál-barát, szellemes, invenciózus. Szőnyi Erzsébet szép kort ért meg szellemi frissességben: még itt lehetett, amikor Magyar Évadunk részeként nyilvános lemezfelvételt készítettünk e művéből, hamarosan a nagy streamszolgáltatókon elérhető is lesz. A 2017 tavaszi hangversenyen még tapsolhatta a közönség, két és fél évvel később viszont ő is elhunyt – azonban 95 és fél évesen, mekkora különbség ez!

Forrás: MAGYAR ÁLLAMI OPERAHÁZ

Kedves Néném, a gyerekek nemcsak aranyosak voltak ám, hanem összeszedettek, ügyesek és zeneileg árnyaltak is, járt nekik a nagy ünneplés. Közben azon gondolkodtam, hogy Csányi László és Botka Valéria, a legendás karnagy-házaspár felismerésének nyomán 1970-ben alapított operás gyermekkar mindig a szemünk előtt örvénylik, osztódnak a sejtek, nőnek fel sorban, állandóan változva. Már én is látom, hisz tíz év alkalmas idő az obszerválásra: játéknak indul, aztán a Carmenben franciául, a Bohéméletben, Turandotban olaszul, Mahler VIII. szimfóniáját (pár napja) énekelve németül, vagy a Diótörőben (jó, jó, ott lalázva) jön a feladat, mert nemcsak a Háry Ábécédé-je van a világon, ha a gyermekkari kötelességeket nézzük. Próbára járni, memorizálni, alkalmazkodni, éjjel hazaérni, pótolni, nyűgöket legyűrni nagy feladat, már igazi munka a gyerkőcök számára.

És ugyanilyen komoly problémamegoldás vár a szülőkre, és most nehogy azt higgye Néném, hogy ez is csak egy szakkör a többi közül, legfeljebb nem megy ma a kislány gyerekjógára, vagy megússza a srác a lovaglást, nem. Itt az előadás a tét, az a komoly, „felnőtt" előadás, amely több, sőt sok ezer forintos jegyekért beült nénik és bácsik, gyakran külföldiek előtt zajlik, s amelyből az Opera Gyermekkara egy-egy évadban átlag 100 körül teljesít, ezzel Magyarország legnagyobb és legtöbbet fellépő gyermekkórusa a mienk, valóban. És ezt körül kell sürögniük, logisztikázniuk, várakozniuk, parkolgatniuk a családtagoknak – amit ezért mi fizetni tudunk, csak a parkolóórába vagy buszjegyre elég.

Tehát ez hatalmas áldozat, és ez, a szülők, nagyszülők, nagytesók áldozata is kell a fellépő gyerekek feladatvállalása mellé, szóval egy-egy gyermekkarosunk egy-egy kis teamet igényel, felforgatja a család életét. Remélem a szombati élményből kiindulva, hogy ugyanekkora vagy még nagyobb örömöt és büszkeséget is jelent mindazon tapasztalások és tudások mellé, amelyek a kis művészekre a színpadi koszon kívül ráragadnak: fegyelmet és zenét tanulnak minden percben.

Mert nem az a lényeg, hogy majd felnőve operaénekesek legyenek. Alig is van köztük ilyen. De az még nagyobb nyereség nekünk, ha esetleg még hangszeres muzsikussá vagy pedagógussá sem válnak, ám odahaza, friss és bővülő családjukban újra virágba bontják az opera és a balett szeretetét: és hozzák a házastársukat, gyerekeiket. Már csak ezért is megérdemelnék, hogy az a bizonyos Opera Campus terv, amiről májusban írtam Önnek, megvalósulhasson, és rendes körülmények között tanulhassanak, próbálhassanak az immár félszáz éves nagy magyar kiskórus tagjai, együtt a balettintézetes növendékeinkkel – s a szülők dolgát is jócskán megkönnyítve.

Forrás: MAGYAR ÁLLAMI OPERAHÁZ

Magam is mérhetetlenül büszke vagyok rájuk, és nekik is mondtam, hogy már most szólok, hogy a következő nagy, a 100. jubileumkor igazoltan leszek távol. A 75-ösre még szívesen elcsoszognék, de akkor is remek érzés a tudat, hogy ők, akiket láttam, még mind itt lesznek: vagy a színpadon, vagy a zenekari árokban, de leginkább a nézőtéren azokkal együtt, akik az ő éneklésük miatt is jegyezték el magukat a mi műfajainkkal!

Drága Néném, mára letészem a lantot, éljenek a valahai, a mai és a jövőbeni operás gyermekkarosok – és játsszuk még a Szőnyi-kisoperát, és elővesszük Tallér Zsófi finom mesedarabját, a Leander és Lenszirmot is...

„Zsdú átvétá, kák szálávej létá!"

Üdvözli

Szilveszter

2021. október 10.