Szeptember 24-én jelent meg az Utopia for Realists című albuma. Milyen véleménnyel vannak a kritikusok az új lemezről?
Olvasom a kritikákat, és boldogan elpirulok. Rendkívül jó véleményeket írnak, meg is vagyok hatódva. Amerikában kicsit újnak számít a Bartók-lemezünk, hiszen ott még nem tudtunk koncertezni a járvány miatt.
Az amerikai lemezcég meg is hívta önöket. Hány napra mennek az Egyesült Államokba, és mi lesz a program?
Akkora az érdeklődés, hogy már most 21 napnál tartunk, minden napra rengeteg interjút szerveztek, és nemcsak New Yorkba, valamint Los Angelesbe érkezünk, hanem Miamiba, Atlantába, Nashville-be és Bostonba is. Elsősorban az új album érdekli a sajtót, de rendkívül érdekesnek tartják a filozófiánkat és a zenei megszólalásunkat is. Úgy érzik, hogy ez az első nagy zenei alkotás, ami az angol progresszív rockot újraértelmezi, és ötvözi az amerikai jazz-rockkal. Mindezt Bartók Béla és a magyar népzene ösvényén. A másik téma pedig várhatóan a személyes történetem lesz az interjúkban - ez most valamiért hihetetlenül érdekli őket. Együtt alkottunk Csupó Gábor barátommal, akivel közösen disszidáltunk Magyarországról, és akivel az új albumhoz együtt készítettünk filmet - ezért beszélünk vizuális albumról.
Az amerikai sajtónak nagyon érdekes az a történet, hogy hogyan szöktünk el együtt a kommunista Magyarországról, és amikor sikerült disszidálni, a menekülttáborban én azt mondtam, az a célom, hogy többek között Al Di Meolával és Ian Andersonnal zenéljek, Csupó Gábor barátom pedig azt mondta, hogy Hollywoodban létrehozna egy rajzfilmstúdiót.
Most pedig mind a ketten azt csináljuk, amit akartunk, ami az álmunk volt.
Nem keresték meg még filmesek, hogy forgatókönyvet írjanak ebből a sztoriból?
Az egyik legnagyobb német producer, Nico Hofmann, az UFA vezetője már másfél éve tervezgeti, hogy filmet kellene készíteni a történetünkből.
Említette azt a filmet, ami az album vizuális anyaga - együtt készítették Csupó Gáborral. Mi a különlegessége a videónak?
Amikor Andy Vajnát temettük Los Angelesben, a szertartás után megmutattam Csupó Gábornak a félkész albumot. Azonnal gondolkodni kezdett, hogy ehhez a lemezhez valami különleges vizuális anyagot kellene készíteni. Azt mondta, hogy a legnagyobb magyar festők képeiből - amelyek Bartókot is inspirálták - kellene háromdimenziós animációt készíteni. Megszületett tehát a különleges filmötlet, amely négy elemet tartalmaz. Az egyik eleme a Hungarian Pictures koncert, amelyet a berlini fal leomlásának 30. évfordulójára adtunk Berlinben, az ünnepség záróakkordjaként, és fel is vettük.
Ez a koncert egyébként azért volt nekem fontos, mert ezzel akartam a német kormányt, a médiavezetést és a német népet emlékeztetni arra, hogy a magyar szabadságvágy volt az, ami a berlini falból az első téglát kiverte.
Hihetetlen volt a siker. Szóval, ezt a koncertet felvettük. A film másik alappillére, hogy videóra vettük a stúdiómunkákat. Ez is érdekes, mert manapság mindenki otthon, egyedül veszi fel a dalokat, és a zenészek küldik egymásnak a trackeket. Mi pedig összejövünk a stúdiómban, analóg vesszük fel a számokat, lényegében alig van utómunka, minden úgy hangzik a felvételen, ahogy játsszuk. Ez olyan, mint a kézzel írt szerelmes levél. Nem szebb egy kézzel írt szerelmes levelet kapni, mint egy sms-t? A stúdiófelvétel képeivel színesítettük tehát a koncertfelvétel képeit. A harmadik oszlopa a filmnek azok a lélegzetelállítóan szép tájképek, amelyeket még a járvány előtt vettünk fel. Elmentünk a Kárpát-medencében olyan tájakra, ahol Bartók Béla gyűjtötte a népzenéket, ott készítettünk csodálatos felvételeket. Erre jött a negyedik pillér, amelyet Gábor talált ki, hogy azon magyar festők képeit, amelyek Bartókot is inspirálták, mozgassuk meg három dimenzióban. Ezt a négy vizuális elemet ötvöztük.
Augusztusban mutatták be először az Utopia for Realists című albumot Budapesten, a Bazilika előtt. Óriási koncert volt, hatalmas sikerrel. Mit szóltak a zenésztársai, Meola, Richard Bona, és a többi világsztár?
Akik ott voltak, érezték, hogy a zenészek és a közönség szíve együtt dobbant. Hihetetlen összhang alakult ki a nézők, hallgatók és a zenésztársaim között. Még a koncert előtt kérdezte néhány szakember:
Leslie, komolyan gondolod, hogy egyetlen világslágereteket sem játsszátok el? Tényleg egy teljesen új albumot mutattok be? Nem bírja majd a közönség, Bartók nehéz zene, egy óra után elmennek a nézők, vagy leül a hangulat."
Erre én azt válaszoltam:
a közönséget érezni kell. Olyan zene, ami a közönségnek nehéz, nincs. Csak rossz és jó zene van. Én alázattal bánok a közönségemmel, végtelenül tisztelem őket. Azért játsszunk új dalokat, mert tartozunk ezzel nekik. A járvány után nem melegíthetjük fel a régi slágereinket, hanem újat kell adnunk."
Igazam lett, köszönet a közönségnek, óriási siker volt a koncert. Csodálatos volt, hogy a szülővárosomban mutathattuk be az új lemezünket - ez volt a világpremier, hiszen máshol még nem játszhattuk el a pandémia miatt. Mindenki nagyon meg volt hatódva.
Nemcsak zenészekkel, hanem politikusokkal is dolgozik - ahogyan egy korábbi interjúnkban is említette. Érdeklődik a politika iránt, figyeli, hogy merre halad a világ, és ezt a dalaiban is megfogalmazza. Miért tartja ezt fontosnak?
Valóban, a legfontosabb témáimat, üzeneteimet megírom, ugyanis azt gondolom, hogy a zenésznek, a művésznek ez a feladata. Ráadásul, amiről írom a szövegeket, az egy generációs szerződés. Nekünk, művészeknek az az elhivatottságunk, hogy tüske legyünk a társadalom körme alatt.
Generációs szerződés?
Az én generációm - az old rebels -, és a fiatal generáció - a young rebels - közötti szerződésről beszélek, úgy érzem, hogy az én generációm nem tartja be a szerződést a következő generációval szemben.
A gyerekünknek egy jobb világot szeretnénk átadni, de ez csorbul most.
Azt látom, hogy Amerikában, Angliában, Németországban eltorzult a világ, és a munkaalapú, családalapú társadalom inkább egy kaszinókapitalizmus felé halad. Ez azt jelenti, hogy társadalmi többletérték előállítása nélkül is pénz termelődik.
Kapzsi fogadások, társadalmi teljesítmény, többletérték nélküli meggazdagodás, ahol a veszteség szocializálva és a nyereség privatizálva van.
Ezt társadalmilag és politikailag is felelőtlennek tartom. Itt volt például a német választás. Azt érzem, hogy teljesen ambíciószegény volt, mert nem voltak valódi viták.
A középkorúak még mindig abban a bódulatban élnek, hogy 1989-ben leomlott a fal. Ez szép dolog, csak már 32 éve volt. A mi feladatunk az lenne, hogy úgy adjuk át a világot, hogy odafigyelő, emberséges társadalom fejlődjön, ahol a család, a munka a fontos. Meg kellene mutatni, hogy nem az a barát, aki a Facebookon lájkolja a képedet.
Egy algoritmusok által vezetett világ felé haladunk, ahol már csak a saját véleményedet olvashatod a Facebookon és a többi közösségi médiában, mert annak megfelelő megjelenéseket ajánl neked az algoritmus.
Erről szól egyébként a Living in a gap című dal is. A széthúzás a legnagyobb kihívás. Sok esetben algoritmusok döntenek a legfontosabb dolgokról - akár egy ország sorsáról is, ha már a választásokról beszélünk. Ez pedig bezár minket egy visszhangkamrába. Meg sem ismerik az emberek a másik véleményét, hiszen nem olvasnak róla, nem találkoznak vele a Facebookon, nem jutnak el hozzájuk a másként gondolkodók cikkei, írásai. Meg kell tanulnunk, hogy ha valaki az ellenkező véleményt képviseli, azt meg kell hallgatni, vitázni is lehet, de semmiképpen nem ellenségnek kell látni. Nekünk az a feladatunk, hogy emberibb, odafigyelőbb társadalomért emeljük fel a hangunkat - és ezt a zenénkben meg is mutatjuk. Véleményem szerint ez a művész feladata, ezért is írtam meg a Young Rebels, Old Rebels című dalokat. Úgy gondolom, hogy az előttünk álló feladatokat egyedül egyik generáció sem tudja megoldani. Össze kell fogni, és kézen fogva dolgozni egy jobb világért.
Visszatérve a német választásokra: színvonalon aluli volt. A kampányban szó sem volt például a bevándorlásról és az integrációról. Azon kellene vitázni, hogy sikerült-e integrálni a bevándorlókat, hol tartanak. Ehelyett végig csak arról volt szó, hogy melyik politikus mikor nevetett, vagy milyen fagylaltot evett, melyik zsebében tartotta a kezét. Ezek kerültek előtérbe, alig merültek fel valóban fontos kérdések. Ha én Németországban vagy Amerikában politikai döntéshozó lennék, én nagyon átgondolnám azt a fájdalmas tényt, hogy ma bárki mindenféle álnéven írhat és terjeszthet bármit a közösségi médiában. Arra törekednék, hogy mindenki a saját nevén mondhassa - és ha akarja, mondja is - el a véleményét, írjon cikket vagy kommentárt.
Nemcsak a társadalom, hanem a kultúra is meglehetősen polarizált. Erről mi a véleménye?
Azt látom, hogy ha valakinek más a pártállása, mást gondol a világról, akkor annak a művészete, festészete, irodalma, zenéje nem is lehet jó a másik oldalról nézve. Ez fasisztoid. Legutóbb a nácik mondták, hogy a zsidó művészeket nem lehet komolyan venni és el kell utasítani. Ennek a fasiszta civilizációs törésnek soha nem szabad megismétlődnie. A művészet szabadsága egyetemes, alapvető érték.
Szakadékban élünk, ez pedig szintén a közösségi média következménye.
Kialakult egy buborék, mindenki csak a saját gondolatát hallja vissza, olvassa és látja. Éppen ezért például a zenei világ sem olyan széles már, mint volt.
Régen bementél egy boltba, válogattál a millió lemez közül, és ami megtetszett, megvetted. Ma már algoritmus dobja fel az általad kedvelt zenéket.
A legritkábban fordul elő, hogy belebotlasz egy számodra ismeretlen műfajba, művészi irányzatba, zenébe. De ugyanez van az újságírással. Régen bementél az újságárushoz, válogattál a lapok között, beleolvasgattál, és váratlanul belebotlottál egy-egy olyan cikkbe, amiről nem is tudtál, de érdekesnek tartottad. Ma már nem történik ilyen. Így bővült a világképünk. Mióta azonban a mobiltelefonok a meglátások és nézetek fő forrása, azóta szűkül a lehetőség egy holisztikus világkép iránt.
Látunk rendkívül tehetséges, sikeres rendezőket, zenészeket, irodalmárokat, akiket a másik oldal művészei - bár elismerik, hogy tehetségesek -, támadnak. Miért nem lehet elismerni a másik oldal művészetét - azt elfogadva, hogy mást gondol a világról? Miért nem állnak ki legalább a művészek egymás mellett - függetlenül attól, hogy kinek milyen a meglátása a világban zajló folyamatokról?
Ez egyszerű. Mert félnek attól a gyalázkodástól, amit a közösségi médiában kaphatnak a rajongóiktól, művésztársaiktól. Olyan támadás indulhat ellenük, ami ellehetetlenítheti őket. Néha én is megnézem a Facebook-oldalamat és olvasom a kommenteket. Van, aki azt írja, hogy Mandoki zenéje nagyon jó, elképesztően tehetséges muzsikus, de hát „orbánista". Pontosan erről beszélek.
Nem mindegy, hogy ki mit gondol a világról? Ha jó a művészete, ha kiváló zenész, író, filmrendező, akkor az jó. Ismerjük el, fogadjuk el, és akár támogassuk is a közösségi médiában.
Ne támadjuk csak azért, mert más a meglátása, más a pártállása. Vagy ami sokszor még borzasztóbb, hogy imázs szerint sablonos kalitkákba zárunk egy művészt, a vélt világnézete alapján, pedig ezt sokkal differenciáltabban és toleránsabban kellene értelmezni.
Mikor változhat meg ez a helyzet?
Nem vagyok jó a jóslásokban, de azt gondolom, hogy a következő generáció talán már másként áll ehhez a dologhoz. Ez a folyamat is az én generációm „sara".
Ez nem túlságosan biztató...
Azt hiszem, ők ébrednek majd rá, hogy mi ezt elrontottuk, hogy a közösségi média nélkül is van élet. 1982-ben Németországban volt egy népszámlálás, és mi, fiatalok nem adtuk meg az adatainkat, mert úgy véltük, a személyes adatokat, a magánéletet védeni kell. Már a középkorban sem lőtték le a postagalambot, mert a levéltitok akkor is szent volt.
Amikor bejött a Facebook, azt gondoltam, az emberiség nem hülye, hogy kiadja a személyes adatait, nem tölti fel senki, hogy hol nyaralt, mit evett, milyen ruhába öltözött aznap. Tévedtem.
A Davosi Fórumon sok-sok évvel ezelőtt azon vitáztam Zuckerberggel, hogy a Facebook marhaság, nem működik majd. Mellettem ült a világhírű író, Paulo Coelho, ő is velem értett egyet. Rosszul láttuk a dolgokat, a közösségi média mindent megváltoztatott. Néhány hete az egykori bajor miniszterelnök születésnapján ültem az aktuális bajor miniszterelnökkel. Velük is beszélgettem erről, és arról, hogy mennyit változott Németország az elmúlt években. A világnak van egy torz képe Németországról - történelmileg érthető, de már nem valós ez a kép. Amikor disszidáltam, az első élményem az volt, hogy a villamosra várva álltunk a megállóban, és ki volt írva a pontos menetrend. Az első döbbenet az volt, hogy láttam, a menetrendet nem rongálta meg senki. Nem volt vandalizmus, nem firkálták össze. A másik az, hogy valóban percre pontosan érkezett a villamos. Németország a hetvenes-nyolcvanas években szerelmes volt abba, hogy működnek náluk a dolgok, fontos volt nekik a siker. Ma Berlinben nem figyeltek arra a választás napján, hogy ugyanaznap van egy maratoni futás és egy utcabál is, ez teljesen felborította a választás rendjét. A precizitás primer erényei a sváboknál, bajoroknál még fellelhető, de Berlinben már semmikképpen.
Nem véletlenül mondja a bajor, hogy ha a gyereked harmincéves koráig nem találta meg a helyét a világban, akkor küldd el Berlinbe, ott nem tűnik fel.
Majd valahogy lesz. Berlin a rossz működés mintapéldája, mint Gábor Steingart is mondja. Legyen erre az új berlini repülőtér a példa: ötmilliárd euróval került többe, mint tervezték, és kilenc évvel később lett készen, de még ma sem működik a csomagfelvétel megbízhatóan, pláne, ha csúcsforgalom van. Ezt láttuk az uniós vakcinabeszerzéseknél is. Brüsszel azt mondta: nem sikerült úgy, mint Angliában, Amerikában, Izraelben, de hát együtt csináltuk, együtt vagyunk versenyképtelenek. A sikertelenség, a felelőtlenség nem lehet a jövőhöz vezető út. Én, mint művész, ezt másként látom. Én tisztelem a közönségemet, dupla annyit gyakorlok egy koncert előtt, mint máskor. És minden lehetőt - és azon túl is - megteszünk, hogy a legeslegjobbat alkossunk a közönségünknek.
Meggyőződésem, hogy nekünk, zenészeknek az a feladatunk, hogy tisztelettel felhívjuk a figyelmet, hogy a szeretet, az odafigyelés, az emberség, a család, a munka, a nemzet és Európa a legfontosabb.
Én olyan világ megteremtésében szeretnék részt venni, mint zenész, ahol a női egyenjogúságért a férfi, a homofóbia ellen a heteroszexuális, az antiszemitizmus ellen pedig a keresztény küzd.