Kossuth-díjas, kiváló művész, aki megkapta a Magyar Örökség és Príma díjakat is. Gulyás Dénes ötven éve lépett először közönség elé a Honvéd Művészegyüttes énekeseként. Tizenkilenc évesen került a Zeneakadémia operatanszakára, 1978-ban diplomázott. Hamarosan Európa olyan hírneves színházaiban énekelt, mint például a milánói Scala, a Royal Opera House Covent Garden. 1982-ben megnyerte az első nemzetközi Luciano Pavarotti Énekverseny első díját Philadelphiában, s a verseny kapcsán barátságba került Luciano Pavarottival. 1984-től négy évadon át a New York Metropolitan Operában szerepelt. Fellépései további színterei között van Montevideo, Osaka, Tokió, Nagoya, Yokohama, Madrid – hosszan lehetne sorolni. Olyan karmesterekkel, művészekkel dolgozott együtt, mint például Igor Markevich, Doráti Antal, Yehudi Menuhin, Lamberto Gardelli, Claudio Abbado. Gulyás Dénes három éve felhagyott az operaénekléssel, ugyanakkor operarendezőként továbbra is aktív alkotó, tíz éve a Pécsi Nemzeti Színház operatársulatának igazgatója, valamint prózai szerepben is láthatta a publikum. Az Origónak adott interjújában felidézi pályafutásának fordulatait, Pavarottival való barátságának történetét, ahogy azt is, hogy milyen volt olyan operában énekelni, amelyet egy három Oscar-díjjal kitüntetett film rendezője állított színpadra, aki azonban nemigen ismerte a kottát. A nagy művész 2006 és 2014 között a Fidesz országgyűlési képviselője volt. Gulyás Dénessel a művészetről és a családról beszélget Sztankay Ádám. Persze, az sem marad titokban, hogy gyakorló és unokáiért rajongó nagyapaként mely pedagógiai szempontokat tartja a legfontosabbaknak. 

Internetes közösségi oldalon olvasható bejegyzéseiben könnyed eleganciával tárja fel a hétköznapi témák mélységeit is. Ugyanakkor könyvajánló is található az oldalán. Például A nagypapa meséi. Bizonyára nem véletlenül.

A szerző Petrőczy Éva, pécsi illetőségű költő-műfordító, a verseit már korábban is ismertem. Ám egyelőre a Maszat mesékből szoktam felolvasni a két és fél éves Marci unokámnak. Nem vagyok mindig szöveghű. Van történet, ami kevésbé tetszik, azt kicsit átalakítom. Jóleső kötelesség. Egyszerre vagyok Marci nagypapája és a keresztapja. Persze Emma unokám sem fog kimaradni a mesékből, de ő még csak négy hónapos.

Gulyás Dénes operaénekes, Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas kiváló és érdemes művészFotó: Csudai Sándor - Origo

A két és fél éves Marci már fogékony a mesékre?

Az olyan, kisgyermekek számára „leegyszerűsített" történetekre is, amelyek Jézus születését, a betlehemi történéseket beszélik el. Egyébként pedig választékosan fogalmaz. A maga természetes kisgyerekkori artikulációjával, megküzdve olykor az r betűkkel. Mindemellett Petőfi Sándor Anyám tyúkja című költeményét is ugyanolyan örömmel szavalja el, mint Weöres Sándortól a Csimpi limpi hová mész? című gyermekverset.

Zeneileg érzékeny?

Nyolc-kilenc hónapos korában – amikor a kisgyermek már nemcsak néz, hanem lát is - éppen nyűgös volt valamiért, aminek hangot is adott a maga módján. Azt mondtam neki: Marci, énekelni fogok neked. Ez még nem érintette meg, sírdogált tovább. Akkor belekezdtem Bartóktól a Cantanta Profanába. „Volt egy öregapó/ Volt néki, volt néki/ Kilenc szép szál fia,/ Testéből sarjadzott/ Szép szál kilenc fia." Marcinak felszáradt a könnye, tágra nyílt szemekkel figyelt. Mostanában történt, hogy látott a televízióban egy Fischer Annie-felvételt. Nézte, nézte, azt mondta: „Milyen gyorsan megy a néni keze. Beethoven bácsi zenéje."

Csodagyerek?

Amiben biztos vagyok: nem mindegy, mit adunk a gyerekeknek. Nem szabad elfelejtenünk, hogy fogékonyan, figyelmesen érkeznek a világba.

Felvetése szépen passzol ahhoz a bejegyzéséhez, amelyet ki is másoltam. Részben a pejsli, vagyis a szalontüdő elkészítését taglalja benne – amelyből ön történetesen kihagyja a tüdőt, nyelvvel és szívvel készíti. Idézem, amit a pejsli kapcsán még elbeszél: „Nagyapám és apám is szívesen énekeltek jókedvükben, és sűrűn hallgatták a rádiót, amikor profi operaénekesek énekeltek. Egy-egy hosszú dallam, egy magas hang után, melyet bravúrosan úgy adott elő az énekes, hogy nem vett levegőt, hanem az egész kínálkozó frázist egyben énekelte, nagyapám felkiáltott: hát... ennek van pejslije! Gondolom, a tüdőre értette az öreg, hiszen a fenti mutatványhoz arra bizony szükség volt." Mindebből sejthető: pedagógiai elveit alighanem otthonról kapott értékek mentén alakította ki.

Megidézett nagyapám kádármester volt, az anyai pedig szerszámkészítő lakatosmester. Kijutott nekik a huszadik század minden nyűgéből, nyilaiból. Azzal együtt anyai nagyapám is annyira szerette a zenét, és olyan ügyes keze volt, hogy egyszer – valami sugallatra – készített egy bendzsót. Nem volt mindennapi hangszer mifelénk, de tökéletesen szólt. Ami pedig apai nagyapám, Gulyás Sándor művészi késztetéseit illeti: tagja volt a Gyöngyösi Katolikus Legényegyletnek. 1922-ben készült fotó és plakát is dokumentálja jelenlétét. Huszonegy éves nagyapám akkor csatlakozott a társulathoz, hogy eljátssza Pintér Imre A falu rózsája című népszínművének főszerepét. A csaknem százéves dokumentum is mutatja, hogy milyen erős gyökerek kötnek a színházhoz, zenéhez, a művészetekhez. Nagyapám különben később sztentori hangú tenorként is szépen teljesített, például a Cigánybáróban mint Barinkay Sándor lezüllött nemes.

Ön azonban az általános iskola után szakmunkásképzőbe ment, ahol géplakatosnak tanult. Nem igazán artisztikus irány.

Négyes átlag volt a minimum, amivel gimnáziumba lehetett kerülni. Kevéssel, de alatta voltam. Apám azt mondta, hogy ne üljek otthon, inkább tanuljak szakmát. Úgy is lett, miközben estin leérettségiztem. Közben csatlakoztam a Honvéd Művészegyütteshez, tizenhét évesen már náluk énekeltem. Idén ötven éve, hogy először színpadra léptem.

Általános iskola első osztály, iskolai koncert 1960-ban. Bal szélen a matrózruhában Gulyás Dénes a színpadonForrás: Gulyás Dénes

Tizenkilenc évesen vették fel a Zeneakadémiára, huszonkét évesen már főszerepekben láthatta a közönség az Operaházban. 1979-ben második díjat nyert a pármai Giovani Cantanti Lirici nemzetközi énekversenyen. A következő évben Európa vezető színházaiban énekelt. 1982-ben megnyerte az első nemzetközi Luciano Pavarotti Énekverseny első díját Philadelphiában, és kinyíltak ön előtt az amerikai operaházak és koncerttermek kapui is. Onnan datálódik a Pavarottival való ismeretség. Miként lett belőle barátság?

Parmában volt az első forduló tavasszal, a második ősszel Philadelphiában. A parmai verseny után rohannom kellett a reptérre, fellépésem volt a Budapesti Operaházban. Kértem a szervezőket, mentsenek ki a mesternél. Ám miután leénekeltem, amit kellett, azt mondták, hogy várjak egy kicsit, mert a Maestro beszélni akar velem. Bementem a páholyába, ahol nem tartott fel sokáig. Azt mondta: bent vagyok a novemberi döntőben. Kérdezte: ráérek-e akkor? A philadelphiai győzelem után rengeteget énekeltem Amerika-szerte, ahogy Luciano Pavarotti is. A New York-i Bohéméletben mindketten benne voltunk, ahogy például az olasz operaszoprán, Mirella Freni és a tenor Dano Raffanti ugyancsak. A karmester az osztrák Carlos Kleiber volt. Mondhatni: egész jó társaság jött össze. Pavarotti az egyik próba után elhívott magához ebédelni. Ebéd közben megbeszéltük, hogy szakmailag mi okozott nehézséget a Bohéméletben. Furcsa mód, ugyanaz, ami nekem. Mondta, hogy mit javasol megoldásként. Később, egy másik produkcióban is énekeltem a Bohéméletet, amit közvetített a rádió. Ő akkor San Franciscó-ban hallgatta az előadást, amelynek második felvonása után rám csörgött: „Ugye, emlékszel, mit beszéltünk a harmadik felvonás kapcsán?" Később is tartottuk a kapcsolatot. Amikor megbetegedtem, asztmás lettem, felajánlotta, hogy menjek ki az orvosához Olaszországba. Akkor nem volt rá módom, de szerencsére itthon is meggyógyítottak. Amikor évekkel később Magyarországon tartották a Pavarotti Énekverseny első fordulóját, amelyben zsűriztem, Pavarotti dedikált könyvet küldött nekem. Számon tartotta a pályafutásomat, életem történéseit – tudtunk egymásról.

Gulyás Dénes a Pécsi Nemzeti SzínházbanFotó: Csudai Sándor - Origo

Nem szeretnék tapintatlan lenni, de muszáj rákérdeznem: milyen okból alakulhatott ki önnél – ilyen pejslivel – az asztma?

Az élet csodákat, szörnyűségeket is produkál. Következményeik „lerakódnak" az ember vérlemezkéi közé. Első feleségem Garam Zsuzsa zongoraművész volt, akivel a válásunk után is nagyon közel álltunk egymáshoz. Diákházasság volt, ahogy kimondták a válást, együtt mentünk koncertezni a rádió hatos stúdiójába. Amikor meghalt egy autóbalesetben, akkor a szakmai kontrollt, a társat, egy mély emberi kapcsolatot veszítettem el a személyében. Nem a legjobb mentális állapotban mentem ki New Yorkba, ahol kaptam egy tüdőgyulladást. Elmentem a Metropolitan legjobb orvosához, aki megvizsgált, majd azt mondta: semmi bajom. Azt feleltem, hogy érzem a fájdalmat, sípolva veszem a levegőt. Adott egy szteroid injekciót, biztatott, hogy másnapra jobban leszek. Másfél év után lettem jobban, közben mindenhol le kellett mondanom az előadásokat. Végül találkoztam dr. Szilágyi Katalinnal, aki meggyógyított.

Idővel újranősült, felesége Szekeres Judit, aki évtizedekig volt a Pető Intézet konduktora. Három gyermekük van. Az unokákról esett szó, tőlük még távol van a pályaválasztás. A gyermekeik civil hivatásra találtak?

Középső fiam, Bence a Zeneakadémián végzett, most a doktoriját tervezi. Ő is tenor, kisebb szerepeket énekel az operában és koncertezik. Két unokám édesanyja, Orsi lányom a legfiatalabb a gyermekeim közül. Számára most az anyai feladatok a legfontosabbak, ugyanakkor japán nyelvvizsgája van, valamint egy diplomája a japán, illetve más keleti kultúrák felső szintű ismeretéről. A legnagyobb fiam, Gergő felnőttoktatással foglalkozik.

Ön még aktív operaénekesként kezdett operákat rendezni. Ahhoz miként kapott kedvet?

New Yorkban láttam egy Rómeó és Júlia-előadást. Néztem, és azt éreztem: jobb rendezői megoldásokat is el tudnék képzelni. A későbbiek igazolták a megérzésemet.

A New York-i Metropolitan Operában, Rómeó szerepébenForrás: Gulyás Dénes

Távol áll öntől a „leszúrt lábú" operai stílus. Az énekesek színészi játéka, de még a küllemük kapcsán is haladó elveket vall. Mi ösztönzi ez ügyben akár vitára sarkalló megszólalásokra?

Szerintem jobb tisztázni a félreértéseket. Sokak szerint az opera a szép éneklésről, a hosszan kitartott magas hangokról, főként a fülnek kellemes dolgokról szól. Összekeverik az eszközt a céllal. A műfajhoz persze elengedhetetlen a jól képzett hang. Ám az csak az egyik eszköz az egyebek mellett, amelyek összességükben létrehozzák azt a művészi alkotást, amelynek fajsúlya van, nehézkedése. Amely képes felkavarni azokat a bizonyos vérlemezkéket, amely ugyanakkor gondolkodásra késztet. Nem puszta csillogás, a dobhártyák simogatása. Ráadásul a tökéletes művészi alkotáshoz nem is csak a jellemábrázoló képesség fontos a hangi adottságok mellett, hanem – ahogy említette – az énekes megjelenése is. A kilencszáznyolcvanas években láttam a Toscát Pavarottival. Ő volt Cavaradossi, Tosca pedig Montserrat Caballé. Mindkét ember korpuszuk súlyát tekintve is hatalmas személyiség volt. Ültem ott harmincnégy-harmincöt évesen, lehunytam a szemem, magukkal ragadtak. Fantasztikusan énekeltek. Kinyitottam a szemem, és azt gondoltam: ez így nincs rendben. Isten mentsen, hogy megsértsem Luciano emlékét, de ha élő operaművészetről beszélünk, akkor nincs helye álszeméremnek. A Bohéméletet is elképesztő színvonalon énekelte, átélése is hiteles volt. Azonban a darab mégiscsak négy éhező bohémról szólt. Luciano úgy énekelt, hogy a Jóisten lenézett az égből. Mégis eszembe jutott: mindez még magasztosabb lehetne, ha nem volna ott az a kis ellentmondás a mű története és az énekes fizikuma között.

Gulyás Dénes és Luciano Pavarotti a Bohémélet próbáján, BudapestenForrás: Gulyás Dénes

 

Pavarotti 50. születésnapján Philadelphiában, a Bellevue StraffodbanForrás: Gulyás Dénes

 

Az opera az emberábrázolás lehetőségeit tekintve is sajátos színpadi műfaj. Beszélt egyszer arról is, hogy megesik bizonyos művekben: egy dallamot először elénekel a pozitív hős, majd ugyanaz kicsit másként felbukkan a negatív hősnél is, ami nem könnyíti meg az árnyalt jellemfestést.

Rossinivel fordul elő olykor, hogy egy-egy dallam a pozitív és a negatív hős énekében is felfedezhető. Ez nem segíti a határozott jellemrajzot. Wagnernél, Richard Straussnál, Puccininél ez másként van. Az érzelmi hatáshoz elengedhetetlen egy pontosan végiggondolt koncepció. Ha meghallgatom Scarpia zenei témáját a Toscában, akkor abban ott van a jelleme, ahogy Tosca esetében is ez a helyzet.

Amikor a szerző megfeledkezik a zenei jellemrajzról, akkor mit tehet a rendező?

A sevillai borbélyt rendeztem Rossinitől, ami igazi jutalomjáték az énekeseknek. Másrészt nincs benne semmi drámai. Hagyni kell, hogy szépen énekeljenek a napsugarasan, viccesen tálalt előadásban.

Arra volt példa, hogy énekesként nem értett egyet a rendezővel?

Nem is egyszer.

Szóvá is tette a kifogásait?

Említhetem a Bohémélet egy tel-avivi színre vitelét. A rendező azt akarta, hogy a második felvonásban a Musette énekétől felhevült Alcindor félreérthetetlen mozdulatokkal jelezze módosult állapotát, vagyis manipulálja magát az asztal alatt. Közöltem: ezt nem. Akkor is tiltakoztam, amikor azzal az öncélú ötlettel állt elő, hogy amikor az első felvonásban a fiatalember kidobja a háztulajdonos Beniót, akkor az landoljon a zenekari árokban. A Cosi fan tutte San Franciscó-i próbáin pedig azt találta ki egy másik rendező: amikor Despina hanyatt esik, rakja szét a lábát, közben buggyanjon elő a fodros, rózsaszín bugyija. Első látásra is ízléstelennek találtam, ötödszörre már a gyomrom is kavargott. Gyűlt bennem az indulat a próbákon. Ott állt mellettem a színpadon a nagyon kedves finn basszista barátom, Tom Krause, aki a helyzet láttán odasúgta: „Dénes, keep your mouth shut!" Vagyis, tartsd a szád. Az feleltem: „ I won't" – nem fogom. Szóval, adódtak konfliktusaim.

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!