"A vadnak nincs puskája. De csak azért, mert az agyán kívül minden szerve jobb, tökéletesebb, használhatóbb az emberénél. Jobban lát, jobban fut, jobb a hallása, szaglása, repül, ugrik, úszik...,  nincs szüksége ruhára, pénzre, késre, telefonra..." - ezt írja a Kossuth-díjas Bodrogi Gyula, a nemzet színésze a Vadakat mesélek című könyvének bevezetőjében. Aztán így folytatja: "A vad is vadászik. Csúnya, elítélendő, gyáva alapállásból: mindig az erősebb eszi meg a gyöngét. Igaz, a nyúl nem vadászik a nyúlra, farkas a farkasra, hiéna a hiénára, oroszlán az oroszlánra... Az ember mindenre vadászik, nyúlra, farkasra, hiénára, oroszlánra, emberre... A vadász még az orvvadászra is vadászik. Talán ezért van még mindig nagyon sok vadállat. Lehet, hogy paradoxon, de a vadászoknak köszönhető a Földön ma is létező vadállomány." Bodrogi Gyula könyve a héten jelenik meg a könyvesboltokban a Magyar Konyha kiadásában. A kötetben régi és új vadásztörténeteket olvashatunk, hiszen a színművész hetven éve járja az erdőt, figyeli az állatok és emberek viselkedését, és ezalatt az idő alatt rengeteg érdekes, izgalmas, drámai, vagy éppen mulatságos esemény történt meg vele - ezeket írta le, amelyeket a Magyar Konyha kötetbe rendezett. Vinkó József, a Magyar Konyha főszerkesztője az előszóban úgy fogalmaz: "Sokszor le sem akasztja a válláról a fegyvert, megelégszik a cserkeléssel, hiszen oroszlánt elég lélekben elejteni, a többi ráadás. Ez Bodrogi Gyula erkölcsi alapállása." Bodrogi Gyula az Origónak adott interjújában azt mondta: óriási szeretettel írta a könyvet, és mindenkinek ajánlja, aki szereti a természetet, az állatokat, és persze a jó ételeket, mert kiváló recepteket is lehet olvasni a könyvben. Interjú Bodrogi Gyulával.

Vadakat mesélek címmel jelent meg a könyve, amelyben az elmúlt évtizedek vadászhistóriáit írta meg, amelyek önnel történtek. Miért gondolta úgy, hogy leírja ezeket a történeteket?

Amikor elkezdtem vadászni 1971-ben, mindig elmeséltem a történeteimet egy újságíró barátomnak. Egy alkalommal megkérdezte tőlem: Gyuszi, miért nem írod le ezeket a történeteket? Gondoltam, megpróbálom, és valóban egy-egy érdekesebb históriát papírra vetettem. Amikor két-három hónap múlva visszaolvastam, mindig újra előjöttek az élmények, a pillanatok, az erdő szépsége, a vadak méltósága, a vadászat izgalma. Élvezetes volt újra és újra elolvasni. Vinkó Józseffel, a Magyar Konyha főszerkesztőjével évek óta nagy barátságban vagyunk. Sokszor meséltem neki ezeket a vadásztörténeteket. Egy alkalommal azt mondta: kötetbe rendezné és kiadná. Én pedig nagyon nagy szeretettel belevágtam, és boldog vagyok, hogy megjelent a könyv. Mindenkinek ajánlom, vadásznak, nem vadásznak, és mindenkit nagyon szeretek, aki elolvassa. (nevet)

Bodrogi GyulaForrás: Magyar Konyha

Milyen történeteket olvashatunk a könyvben?

Apróvadakról és nagyvadakról, fácánról, nyúlról, őzekről, szarvasról, vaddisznóról tudhat meg többet az olvasó. Például azt is leírom, hogy a vaddisznó nagyon okos állat, és egy kicsit meg is lehet szelídíteni. Jellemrajzokat írok le, amelyek vadakról és vadászokról szólnak. Olykor kicsit öniróniával mesélek vadkanvadászatról, üregizésről, baklövésekről, fácánozásról is. De felvillan egy-egy nagy színész története is. Elmondom, mi a vadászláz, az őzhívás vagy a riglizés.

Ezeken kívül fantasztikus ételek receptjeit is elolvashatjuk...

Igen, belecsempészek egy-egy jó receptet, ugyanis bármerre jártam vadászni, ott mindig volt egy háziasszony vagy egy vadász, aki kiválóan értette, hogyan kell bográcsban főzni vagy parázson sütni. Tőlük rengeteg különleges, ízletes étel receptjét ismertem meg.

Saját receptek is találhatók a könyvben?

Igen, néhány ételt magam találtam ki. Volt olyan, amelyet teljesen véletlenül. Ilyen például a dupla lecsó receptje. A káposztás fácánban már volt szándékosság - azt egyszerűen azért főztem meg, mert volt itthon fácán, savanyú káposzta, Juliska-bab, krumpli és szalonna. Ezekből főztem egy nagyszerű ételt. Sehol máshol nem olvastam, hogy bárki korábban elkészítette volna ezt az ételt.

Bodrogi Gyulafotó: Talán Csaba

Úgy tudom, már gyerekkorában is vadászott - persze, akkor még csúzlival...

Verebet vadásztunk gyerekkoromban csúzlival - mindenféle rosszaságot elkövettünk vidéken, Veszprémben, Pápán, majd Érdligeten. Aztán háborús gyerekként mindig éhesek voltunk. Csúzlival sikerült lőni néhány vadkacsát, amit nagy büszkén hazavittünk. Nagymamám nagyon örült neki - finom ebéd lett belőle.

Hogyan lett vadász?

Már gyerekkoromban elkísértem apámat a vadászatokra. Később hajtóként jártam az erdőt a vadászokkal. Aztán 1971-ben a Vadászati Világkiállításon találkoztam Benkő Gyulával, nagy színészünkkel, aki kiváló vadász volt. Megkérdezte, hogy voltam-e már nagyvadászaton. A nagyvadászat azt jelenti, hogy szarvasra, vaddisznóra, dámra, őzre, muflonra vadásznak, nem pedig apróvadra, vagyis nyúlra, fácánra, fogolyra. A nagyvadakra ugyanis golyós puskával kell lőni, az apróvadakra pedig elég a sörétes is. Mondtam, hogy még nem jártam nagyvadászaton. Meghívott Gödöllőre. Bemutatott a vadőrnek. Felszálltunk egy lovas kocsira, kikocsikáztunk a területre. Benkő Gyula olyan könnyedén, olyan természetességgel ment a fák és bokrok között az erdőben, mint én a Váci utcán. Az egész vadászat úgy maradt meg bennem, mint egy tündérmese. Csodálatos volt a táj, az előttünk terülő hatalmas lucernás. Már a látvány elvarázsolt. Lélegzetünket visszafojtva figyeltünk és vártunk. Megjelent egy hatalmas agancsú szarvas - éppen kilépett az erdőből és bement a lucernás közepére. Nem volt messzebb ötven méternél tőlünk. Gyula felemelte a távcsövét, és átadta nekem, hogy én is megnézhessem közelebbről az állatot. Lenyűgöző volt. Aztán eszembe jutott, hogy ezt a csodálatos szarvast pillanatok múlva lelövik. De Gyula nem lőtt. Le se akasztotta a válláról a puskát. Csak nézte a méltóságteljes, gyönyörű állatot. Aztán megjelent egy szarvastehén, és messzire futottak. Kérdeztem Gyulát, hogy miért nem lőtte le a szarvast? Azt válaszolta, hogy fiatal volt és szép. Nem sokkal később visszamentünk a vadászházba, kolbászt ettünk, zöldpaprikát és szalonnát, bort ittunk, és csak meséltük az élményeket. Ekkor már tudtam, hogy én is vadász szeretnék lenni.

Bodrogi Gyulafotó: Talán Csaba

A könyvének első mondata ez: "A vadnak nincs puskája." Miért ezzel kezdte?

Mert az emberek néha így kezdik a beszélgetést, ha a vadászatról van szó. Aztán amikor közelebbről megismerik a vadászatot, rájönnek, hogy ugyan a nyúlnak tényleg nincs puskája, de jobban tud futni, jobban lát, jobb a hallása, szaglása, mint az emberé. És a vadak általában jobban ugranak, repülnek, úsznak. Mindent jobban tudnak, mint az ember, kivéve talán a gondolkodást. Azt is leírom, hogy a nyúl nem vadászik nyúlra, a farkas farkasra - vagyis a saját fajtájukra. A vadász viszont üldözi az orvvadászt...

Éppen ezért a vadászoknak köszönhető, hogy még mindig van vad a Földön – ezt is írja.

Ez így van. Bizonyíték is van rá. Afrika egyik részén egy időben betiltották a vadászatot. Két év alatt kipusztult az összes vad, mert a vadorzók, az orvvadászok ellenőrzés, kontroll nélkül lőtték a vadakat. Ahol hivatalos vadászat folyt, ott megvédték a vadállományt. A hivatalos vadászati területeken nem fordulhat elő, hogy akár egy darabbal is kevesebb legyen a vad, mint amennyinek lennie kell.

Olyan történetet is olvashatunk a könyvben, amikor le se veszi a puskát a válláról, csak megy, cserkel, megnézi a vadat és hazamegy. Mi a szépsége, izgalma ennek a vadászatnak?

Ez így van, sokszor volt ilyen eset, hogy a puskát nem vettem elő. Rengeteg szépség van már abban is, ha csak meglát az ember egy vadat. Megnézi, hosszasan csodálja, és úgy dönt: ennek az állatnak még élnie kell, mert fiatal, szép. Előfordul, hogy úgy jön haza a vadászatról az ember, hogy nem ejt vadat, mert a helyzetekben nem volt vadászati lehetőség. Akkor is az élmény, a vad látványa örökre megmarad az emberben.

Bodrogi Gyulafotó: Talán Csaba

Ahhoz, hogy ne kapjon a puskájához a vadász, amikor meglát egy szép vadat, valószínűleg türelem, nyugodtság és bölcsesség kell...

A vadászokban ez mind megvan. Mert a vadászat komoly foglalatosság. Fegyelmezettnek kell lenni, hiszen a vadász kezében olyas valami van, amivel ki lehet oltani egy életet. Ez megkötöttséget, elővigyázatosságot, óvatosságot, figyelmet követel. A vadászoknak az a fontos, hogy minden vad élni tudjon a saját élőhelyén. Higgye el, a vadászoknál senki nem szereti jobban a vadat.

A könyve tele van az állatok és az emberek iránti szeretettel, tele van bölcsességgel, párbeszédekkel, drámával, szinte színházi, vagy akár filmes jelenetekkel. Amikor az ember olvassa, látja a képeket, talán még az illatokat is érzi, hiszen olyan átéléssel, olyan részletgazdagon írja le a környezetet, a tájat, a vad látványát, a történetet. Mennyire segítette önt az írásban a színház, a film, egyáltalán az irodalom, amely az egész életét végigkíséri?

Nagyon sokat segített. Sokat írtam életemben, de nem mondanám, hogy író vagyok. Én színházi ember vagyok. De írás közben is mindig az volt a fontos, hogy legyen dráma, feszültség, vagy egy-egy csavar a történetben. A történeteim mind olyanok, mintha fellépnék egy színházban. Nekem színház az egész világ.

Vadássz velem, és megmondom, milyen ember vagy - ezt is írja egy helyütt a könyvében. Hogyan viselkednek az emberek vadászat közben? Milyen jelekből lehet megtudni, hogy ki milyen ember?

Vannak pillanatok, amikor csöndben kell lenni, és csak figyelni kell. Vagy drukkolni, esetleg izgulni. És vannak helyzetek, amikor sajnálni kell a vadat - akár az elejtett állatot, akár azt, amelyiket csak megcsodáltuk. Ezekben a pillanatokban a legkisebb rezdülésekből kiderül, hogy ki milyen belülről, hogyan reagál.

Illusztráció Bodrogi Gyula: Vadakat mesélek című könyvébőlForrás: Magyar Konyha

Vadászott olyan emberrel, akiről kiderült, hogy teljesen alkalmatlan vadásznak?

Nem, ilyen emberrel nem vadásztam. Olyannal viszont igen, aki megtiltotta, hogy eldördüljön akár egy puskalövés is, amíg ő ott van. Aztán ő volt az első, aki olyan izgalomba jött az első vad észlelésénél, hogy folyamatosan azt suttogta a fülembe: "Most állj meg, ott van, nézd, célozd meg!"

A kutya fontos társa a vadásznak. Olvastam, hogy sok kutyája volt, de melyik volt közülük a legjobb vadászkutya?

A kutya valóban nagy társa a vadásznak. A legjobb kutyámat úgy hívták, hogy Maxi, egy szálkás szőrű vizsla volt. Mindent tudott. Végtelenül okos állat volt. Azt nem tudom, hogy összesen hány kutyám volt, de az első, nővéremmel közös kutyánk egy tacskó keverék volt. Lecsó volt a neve. Aztán volt egy airedale terrierem. Később, már amikor vadásztam, volt a már említett Maxi, a legjobb vadászkutyám. Aztán jött Csoki, egy sötétbarna keverék vizsla. Majd Tigris - szintén keverék vizsla. Bitang szálkás szőrű vizsla volt, szegény nem volt túl okos - de hát az állatok egyéniségek. Mind más. Később kaptam egy weimari vízi vadász szukát. Két dologtól félt igazán: a víztől meg a puskától. Deni egy fekete óriás snauzer volt. Utána jött Cuki, egy labrador.

Egy helyütt azt nyilatkozta, hogy jó öreg vadásznak lenni. Miért?

Mert az öreg vadásznak segítenek a többiek. Figyelik a mozdulatait és követik. Meghallgatják a régi történeteit, még ha hússzor is hallották már. Tapsolnak neki, ha szép vadat ejt. De van egy árnyoldala is annak, ha valaki öreg vadász: mindig segíteni akarnak neki, még ha nem szükséges, akkor is. Felsegítik a terepjáróra, átsegítik az árkokon. Ez persze egyrészt jó, másrészt viszont néha megjegyzem: nem vagyok öreg, csak öreg vadász. Mert amíg ki tudok menni az erdőbe, fel tudok menni a vadászlesre, gyönyörködni tudok az erdőben, a csendben, és a vadászbarátokkal jókat tudok beszélgetni, addig nem vagyok öreg, csak öreg vadász.