Csiki dam és a szocializmus: aki meglékelte a rock and rollt

Szikora Róbert
Vágólapra másolva!
Dobosként kezdte a pályafutását, frontemberként lett hivatása egyik idolja. Nem sokkal saját együttese, az R-GO 1982-es megalapítása után a közönség és a szakmai ítészek együttesen választották meg az év énekesének, szövegírójának, illetve zeneszerzőjének, mely utóbbi kategóriában hamarosan ismét a legjobbnak bizonyult. Az elmúlt napokban az Erkel Színházban mutatták be első musicaljét, Az ég tartja a földet címmel, amely Árpád-házi Szent Erzsébet történetét dolgozza fel, Lezsák Sándor költészete alapján. Az R-GO pedig idén májusban a Papp László Budapest Sportarénában tervezi megünnepelni fennállása negyvenedik évfordulóját. A jeles dátum apropóján a Magyar Érdemrend lovagkeresztjével kitüntetett alapítótag, Szikora Róbert az Origónak adott interjújában idéz fel életéből, pályafutásából néhány hangsúlyos epizódot. Szóba kerülnek a rendszerváltás és az azt megelőző világ sajátosságai is, valamint elárulja, van-e benne félsz, amikor a politikával kapcsolatban fejti ki a véleményét. Ahogy beszél arról is, hogy milyen megélni a zenésztársak elvesztését, tart-e a mulandóságtól. Sztankay Ádám Szikora Róberttel még télen beszélgetett.
Vágólapra másolva!

Múlt év decemberében volt a hatvannyolcadik születésnapja. Megérinti az évek pergése?

Őszintén mondom: nem zavar. Kissráckoromban kíváncsiság volt bennem: mi lesz majd vajon kétezerben? Beláthatatlanul távolinak tűnt a dátum. Ma már kétezer-huszonkettőt írunk, adná magát a koromhoz passzoló kérdés: félek-e a haláltól? Nem félek, hiszen a mi Urunk már legyőzte. Nincs olyan, hogy halál – az csak egy átmenet –, eljön a feltámadás.

Szikora Róbert Fotó: Csudai Sándor - Origo

A részvét persze önben is munkál, amit az ifjú Babicsek Bernát tragikus halála kapcsán tett segítő gesztusai is jeleztek. Személyében olyan kollégát veszített el, aki négy évig harmonikázott az R-GO mellett. Bizonyára erős hittel sem könnyű feldolgozni a történteket, ahogy az olyan emblematikus zenésztársak közelmúltbeli váratlan eltávozását sem, mint a járvány áldozatává lett Balázs Fecóét, Kóbor Jánosét.

1980 decemberében a Hungária együttes téli turnén volt, amikor valaki bejött a szállásunk éttermébe és elmondta: lelőtték John Lennont. Számomra a Beatles volt az álomzenekar. Mind a négy tagja emblematikus művész, de Paul McCartney és John Lennon szerintem egy egészen más, éteri dimenzióhoz tartoznak. Hallottam, amit abban az étteremben mondtak, de nem fogtam fel azonnal, a szívemig érően. Idő kellett hozzá. Ugyanígy van ez akkor is, amikor a honfitársaim közül halnak meg drámai körülmények között ikonikussá lett zenésztársak. Nemcsak Bernát, hanem a két idősebb zenésztársam esetében is.

Ők mennyire álltak közel önhöz?

Kóbor János három nagylemezünk elkészítésében működött közre. Halk szavú, finom úriember volt. Tanácsokat adott, hiteles volt, miközben mégsem töltöttünk együtt annyi időt, ami kiteljesíthet egy barátságot. Balázs Fecóval sem jutott idő olyan kapcsolatra, amely már átvezet a barátságba. Ugyanakkor nem volt kérdés, hogy nagyon sok közös elvünk volt. Elsőként a hazaszeretetet illetően. Ahogy említhetem azt az elkötelezettséget is, amit a Beatles által képviselt zeneiség iránt éreztünk. Indulásunk, illetve a nálam néhány évvel idősebb zenésztársak pályakezdése idején a legtöbb zenész a Beatles tagjaira, az őket követő külhoni beatzenészekre szeretett volna hasonlítani. A vagányságuk is inspirált. Miattuk növesztették meg a hajukat a hazaiak is, senkit sem érdekelt, ha a teherautó-sofőr gúnyosan lekiabált a fülkéjéből: „Mi van, Zsuzsika?" Ahogy az sem, hogy a rendőr bármikor belenyírhatott a séróba az utcán. Eljött az idő, amikor kezdenek elmenni a hőskor nagyjai. Megdöbbent a haláluk, van bennem fájdalom, együttérzés. A halált a veszteség pillanatában még akkor is értelmetlennek érzékeljük, ha nem drámai váratlansággal következik be. Miközben tudjuk, hogy ami teremtetett, az mulandó. Egy keresztény embert nem szabad, hogy megzavarjon a halál ténye.

Ami a hősi időket illeti: Önnek miért a Beatles, miért nem a Rolling Stones volt az álomzenekar?

A Beatles attitűdje fogott meg. A számok harmóniája, az ének szépsége, a Beatles hangzása, amit Merseybeat-nek neveztek. Jaggeréket, a Rolling Stonest zeneileg a blues inspirálta, ami nekem akkoriban nem jött be. Idővel megtanultam azt is értékelni, ám egy Fradi-drukker sem lesz soha Dózsa-szurkoló, hiába látja meg a másik csapatban is a jó játékosokat, az átgondolt taktikát. Ha kevésbé vagyok megengedő, akkor azt mondom: a Rolling Stones hatalmas zenekar, de a Beatles zsenikből állt össze. Keith Richards, a Stones vezető gitárosa mondta egyszer, hogy ő és Ronnie Wood, aki a másik meghatározó gitáros, külön-külön elég gyengék – de együtt ők a legjobbak. A Beatles tagjai külön-külön is nagyon rendben voltak.

Fotó: Csudai Sándor - Origo

Hívő emberként miként helyezné kontextusba John Lennon egykori kijelentését, mely szerint népszerűbbek voltak, mint Jézus Krisztus?

Sokan félremagyarázták, amiből sok kellemetlenségük volt a kijelentést követő turnén. Ringo Starr úgy állította be a dobszerkója cintányérjait, hogy el tudjon bújni mögéjük, s egyben fedezéket nyújtsanak az esetleges lövedékek ellen. Pedig John Lennon csak a tapasztalatait osztotta meg egy újságíróval, amikor elmondta: a kereszténység visszaesőben van a fiatalok körében, és a Beatles jobban meg tudja szólítani őket a hétköznapokban, mint a krisztusi tanítások. Tényközlés volt, minden gyalázkodás nélkül.

Életéből csaknem negyven évet élt egy olyan rendszerben, amely zártságával, tiltásaival, korlátaival bizonyára nehezen volt értelmezhető a nyugati zenészek számára a maguk világából szemlélve. Hitte volna anno, hogy egyszer megszűnik a két világot elválasztó vasfüggöny?

Biztosra vettük: soha nem élhetjük meg, hogy mifelénk is a nyugati demokráciák lehetőségei szerint működjenek a dolgok. 1974-ben mentünk először a Hungáriával nyugatra, amikor egy madridi televízió műsorában léptünk fel. A busz átgurult fél Nyugat-Európán, láttuk, hogy ez egy egészen más bolygó. Még a monte-carlói kaszinóba is benéztünk, azt hitték rólunk a színes ruháink miatt, hogy amerikaiak vagy ausztrálok vagyunk. Magyarok voltunk, akik nem szerették a hazájukban uralkodó rendszert, de feltétel nélkül szerették a hazájukat. Magunkban, egymás között is tisztáztuk: nem akarunk disszidálni, de elhozhatjuk a nyugatot a saját otthonainkba. Hoztunk is plakátokat, hifi-cuccokat, egyebeket, amire nagyon büszkék voltunk. A rendszerváltáshoz közeledve értek erős hatások, de nem láttam át igazán, hogy mi is történik.

A Hungária együttes a madridi televízió felvételén 1974-ben Forrás: Szikora Róbert

1982-ben távozott a Hungáriából, megalakult az R-Go. Említett hatások az akkori albumaikon is tükröződtek. Vagy tévedek?

1988-ban jelent meg az Idő című lemez. A címadó számban van egy ilyen versszak: „Az idő, az idő/ nem mozdul el,/ csak te mész, /téged emészt/ titkos penész." És van egy ilyen is: „A Kreml, a Big Ben pont együtt jár,/ és mégis mást mutat./ Állítsuk egymáshoz a mutatókat!" Bizonytalanság is van a sorokban, ahogy késztetés is a változtatásra. 1989-ben egy időre – ugyancsak a minket ért hatások következtében, illetve a zenekarban történt személyi változások miatt – R-Go Proletarsnak neveztük el magunkat. Kiadtunk egy újabb korongot, amelyet megelőzött egy kislemez, amelynek az volt a címe: Dől a torony, dől a harang. Volt benne egy kérdés. „Hé, Mr. Csau, ki nevében teszed ezt?" Akkor zajlottak a romániai falurombolások, engem pedig behívattak a budapesti KISZ Bizottság illetékeséhez – a nevére már nem emlékszem –, aki arra intett: ne vegyem a számra egy olyan kedves, baráti ország vezetőjének a nevét, mint amilyen Románia. Jó, mondtam, akkor ne Mr. Csau legyen, hanem Mr. Izé. A többi azonban ne változzon: „Ki nevében teszed ezt, ebből csak egy krimi lesz." Ez esetben ráéreztem a lényegre.

Az R-GO együttes Idő című lemeze Forrás: Szikora Róbert

Az R-Go Proletarsnak mi volt az eszmei mögöttese?

A zene és a show felidézték az éppen eltűnőben lévő proletárkorszak jellegzetességeit. A Proletars imágó a gúny és a fricska elegye volt. Lódenkabátban, bakancsban, széles karimájú kalapban léptünk fel, az ötvenes évek munkásstílusában.

Egy évvel később az R-Go neve mellől eltűnt a Proletars jelző. Miért?

Még a cannes-i zenei fesztiválon komoly sikerünk volt a Proletarsszal, több nyugati kiadó ajánlott együttműködést. Végül a francia Vouge lemeztársasággal írtunk alá előszerződést. Ám a külhoni megjelenés felett diszponáló Hungaroton lemezkiadó kilenc hónapon át csak levelezgetett velük. Hatvanpontos feltételrendszerben akartak megegyezni, miközben a franciák szerint tíz pont is elég lett volna. Számos egyéb probléma is akadt a Hungaroton dilettantizmusa miatt, végül elúszott a hajó. Aztán itthon is befuccsolt a dolog. Egy idő után – az adott társadalmi változások közepette – már senki sem a zenei ötletekkel, a szöveggel foglalkozott, hanem a diktatúrát idéző jelmezekkel, kellékekkel. Nonszensz, de elkezdtek minket kommunistázni. Kezdték elfelejteni, hogy ez az egész színház, rockszínház.

1989-ben közreműködött a Hangulatjáték című lemez elkészítésén is, amelyen édesapám, Sztankay István adta elő a szerzeményeket. A korong születésének története kimaradt valamiképpen a családi legendáriumunkból.

Az akkori korszak zavarosságát példázza az is, hogy miközben egy külhoni szerződés esetében még megkerülhetetlen volt az állami Hungaroton, itthon már sorra alapították a magánkiadókat, lemezcégeket. Egy nap megkeresett egy hölgy, aki elmondta, hogy szeretne íratni velem egy lemeznyi anyagot Sztankay Istvánnak. Elmondtam, hogy én ugyan még sosem csináltam színészlemezt, de tudom, hogy arra nem slágereket kell írni, hanem olyan dalokat, amelyek a művész személyéből indulnak ki. Mielőtt dolgozni kezdtünk volna, többször találkoztunk is Istvánnal. Azt gondoltam – ismerve a szerepeit, színházi működését –, hogy nagyon komoly ember lehet. Ám már az első találkozásunkkor nyitott volt, jókedvű, a munka során is sokat nevettünk. Azonban készült egy videóklip is, amelynek a forgatásán azt tapasztaltam, hogy volt Istvánban valami különös, udvarias tartózkodás is, amikor olyan emberek vették körül, akiket nem ismert, és akik kapcsán nem is volt valószínű a hosszabb távú együttműködés. Távol állt tőle a bratyizás, a forgatáson igyekezett a közelemben maradni.

A Hangulatjáték című lemez borítója Forrás: Szikora Róbert

Sejtette, hogy miért volt ilyen a forgatáson?

Tőlem várta a megerősítést, hogy rendben van-e, vállalható-e ez az új feladat, nem kerül-e méltatlan helyzetbe. Hiszen a Nemzeti Színház művészeként ismerte meg a közönség, és akkori színháza, a Madách Színház sem a zenés korszakát élte még.

Gondolom, a közös munka előtt megénekeltette apámat.

Azzal kezdtük, hogy felmentem István szüleinek szép polgári lakására, ahol volt egy kissé lehangolódott zongora. Leültünk mellé, hogy megtaláljuk, melyik hangnemet találja kényelmesnek. Nem volt egy Caruso, ám nagyon szép meleg hangja volt, amit énekelve is jó hallgatni – s az énekhangja nem is állt messze a beszédhangjától. A zongoránál is megnevettetett, mert ahogy mentem egyre lejjebb a mélyebb hangokon a klaviatúrán, már lassan elfogytak a billentyűk, de ő még mindig tudott énekelni, vagy beszédben hozni azt a mélységet. Félelmetesen férfias hangja volt, ma azt mondanák rá: csajozós hang.

Sztankay István (balra) és Szikora Róbert (jobbra) Forrás: Szikora Róbert

A lemez nem került a toplistákra.

Nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Egyrészt, mert akkor éppen nem voltak divatban a színészlemezek. Akkoriban kezdték sztárolni a politikusokat, miközben a színművészek hátrébb sorolódtak a népszerűségi listákon. Ráadásul akadtak újságírók, aki nem tudtak mit kezdeni a párosunkkal, ragaszkodtak az általuk elképzelt skatulyákhoz.

Apám a lemez megjelenése után is szeretettel beszélt önről, a zenéit is kedvelte. Nyitott, ugyanakkor bizonyos helyzetekben a maga konzervatív módján tartózkodó apám számomra iránytűt jelentett. Önnek milyen volt a kapcsolata saját édesapjával, Szikora Jenő táncdalénekessel?

Meghatározó. Hat-hétéves voltam, amikor a szüleim elváltak, de jó apaként szombaton, vasárnap magával vitt a fellépéseire. Mást nem tehetett, hiszen a hivatásából adódóan nem voltak szabad hétvégéi, én meg hét közben iskolába jártam. Egy-egy találkozásunkkor három-négy műsort is végignéztem. Amelyekben olyan karizmatikus előadóművészek, színészek, énekesek is felléptek, mint például Kazal László, Kibédi Ervin, a Záray-Vámosi házaspár. Édesapám nem volt számomra igazi idol, de mégis sorsdöntőnek bizonyult mindaz, ami körüllengte azt a világot, ahová bevezetett.

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!