209. levél 

Édes Néném,

érdeklődésével némi idegességet csempész szívembe: lassan bizony, neki kell látni a Hunyadi László vadonatúj produkciójának. Több mint egy éve érleljük a dolgot a (mindent) tervező Lisztopád Krisztinával, szinte minden jelmez és a díszletek nagyobb része is kész immár – csak nekem akaródzott olyan lassan meglenni a szöveggel.

No, nem mintha én lennék a librettista, nem. Megírta azt a szöveget jó 180 évvel ezelőtt, 1842-re bizonyos Egressy Béni, akit leginkább arról ismer a magyar ember, hogy mint valamiféle hazai Rouget de Lisle, hirtelen – ismertebb előzmény és utózmány nélkül – elcsördítette a maga zeneszerzői tehetségét, és míg előbbi a Marseillaise-t, addig Egressy a Szózat muzsikáját alkotta meg. Nem érdemes kertelnem, második számú nemzeti imánk prozódiáját mindig megszenvedem, ha nem tudom figyelmem a Vörösmarty-szöveg jelentésére összpontosítani. Ráadásul nehéz is megfelelő hangon elkezdeni, mert hamar kiderül, hogy ha azt hittük, megúsztuk a hörgő mélységeket („A nagyvilágon e kívül..."), máris ott fenyegetnek a sziklafalként tornyosuló magasságok, és arányos büntetést szabnak: mennél inkább elkerültük volna a pincemély alászállást, annál keservesebb lesz sorsunk a dallamvonal tetején, amely nemcsak finálé is, de még ismételni is ildomos.

Ugyanakkor hősi idők voltak azok a csaknem két évszázaddal korábbiak: szervezett zeneoktatás nélkül, de irgalmatlanul nagy nekibuzdulásával a magyar nemzet magára találására sok mindenen sikerrel tették túl magukat a kor tehetséges személyiségei. A vándorszínész Egressy tényleg elgyalogolt-stoppolt Itáliáig, hogy jó tenort neveljenek belőle, mégis úgy tette a leghelyesebben, ha hamar haza is jött, és így Erkellel 1843-ban találkozhattak a Nemzeti Színház próbáján. Egressy a karban állt, hamarosan pedig átadta a zeneszerzőnek Tóth Lőrinc ismert, előző évi drámájából, A két Lászlóból szerkesztett librettóját. A téma divatos volt a reformkor kicsúcsosodásakor, hisz a Hunyadiak idejének dicsősége még négyszáz év távolából is megmelengette a honfiúi kebleket.

Az ám, de Egressy szövege nem Vörösmarty vagy Kölcsey minőségét hozza, nem is Aranyét vagy Petőfiét – persze, alkalmazott szöveg ez, zenéhez írták. Nem véletlen, hogy miként a Bánk bán eredeti librettóját (az is Egressyé!) átdolgozták a második világháború után, a Hunyadiéval az még korábban esett meg, még a két katasztrófa között. Szó se róla, Nádasdy Kálmán szövege gyönyörű és selymesen énekelhető az erkeli dallamokra, de Radnai Miklóssal a zeneművet úgy meghúzták és átalakították, hogy hiába viselte el e zseniális alkotás még ezt is, tudniillik, hogy konzseniális társalkotók szabják-varrják, aki ma rápillant a legeredetibbnek mondható 1896-os kiadásra, halmazati kulturális büntetést szabna ki rájuk. (Azért az 1896-ost, mert azt még az Erkel-fiúk rendezték sajtó alá Eötvös Loránd támogatásával a Rózsavölgyinél: ez a mű első kiadott zongorakivonata is, és csak néhány évvel a szerző halála után született.)

De mondok példát Nénémnek. A valamennyiünk által ismert verzió (Radnai-Nádasdy-Oláh) második felvonásában Gara Mária nem a király bevonulásakor tűnik fel, mintegy az uralkodó által megpillantva (vagy inkább apja által előrelökdösve), hanem mint Mozart Figaro-Grófnéja, kis cavatinával indítja a második felvonást. „Bús gerle ablakomra szállt, kesereg ő is, úgy, mint én..." – és akármilyen szép is ez a lírai pillanat, mi is kesergünk, mert valójában ez a zene nem felvonás direkt indítására született. És nem is Gara Mária hangjára! És nem ebben a hangnemben. És nem ebben a felvonásban. És nem erre a szövegre, nem ilyen képekkel, mondanivalóval. Azért ez elég kemény, nem? Mert Mátyás áriájának lassú szakaszáról van szó, amely az első felvonásnak első magánszáma ugyan, de megelőzi minden operanyitányok egyik legnagyobbika (nem én mondom, egy született amerikai ismerős is!) és egy férfikari állás is. És mivel Mátyásé egy klasszikus olasz operajelenet, van neki strettája is, amelyet pedig az átdolgozók kettőssé formáltak ugyancsak egy másik, a második felvonás kedves jelenetévé, amikor Mátyás és Mária találkoznak.

A zongorakivonat előszava úgy fogalmaz: „Ma nagyrészben megszűnt az opera politikai, történeti, hazafias hatása, de a zeneértő közönség érdeklődése a mű iránt változatlan maradt. Ezzel bizonyosodott be kétségtelenül tisztán zenészeti műbecse (...)" Én meg egyrészt azt mondanám, hogy a hazafias tartalom ma is hat, nem is hathatna jobban, a Hunyadi politikai szálait ma is fonhatták volna, és a szerelem sem hagyta el még ezt a világot. A darab él tehát, ugyanakkor tehetséges (és utólagos) társszerzők a legnagyobb jóakarattal sem tehették volna meg, hogy Erkel – nézetem szerint – legnagyobb és legtökéletesebb művét úgy próbálják meg „modernizálni", hogy szétszedik és másképp rakják össze. Üssük el tréfával: Karinthy szerint a legszebb női láb is mily borzalmasan mutat, ha kézként kell elfogadni... Tényleg nem állíthatom, hogy ne lett volna kellemes, hatásos darab az átdolgozott Hunyadi is, hisz aki most ezt olvassa, velem együtt így ismerte és így is szerette meg – sőt színpadra magam is az átdolgozott formát vitettem még 2012 őszén. De valóban a zene hatott ránk, annak nagyszerűsége ejtett rabul minket, és ha még az eredeti kontextusába is helyeznénk, akkor – a nagy munkán kívül – még akkor se kellene pironkodnunk, ha Erkel Ferenc érdemeit magasztaljuk. (És közben művét összevissza játsszuk...)

(Csak most szedtem össze annyi bátorságot, hogy Kocsár Balázs főzeneigazgatónk zenei támogatásával ezt a nehezebb, nagyobb, sűrűbb – és sokkal eredetibb – anyagot is produkcióba szervezzük.)

Kedves Néném, ami pedig a szöveget illeti... remélem, majd egyszer szeretni fogja... de elsőre nem fogja szeretni. Éspedig nem is miattam. Azon vagyok, hogy minél inkább az eredeti szöveg hangozzon el, de én is eljutottam arra a dilemmapontra, mely szerint nem tehetjük meg Erkel zenéjével, hogy gyengébb minőségű szöveg húzza le, ugyanakkor nem szabad kiszedni azokat a fordulatokat, képeket mégsem, amelyek a komponista muzsikáját illették. No, de mit tegyünk a régi, elfelejtett jelentésű szavakkal (tombérozni)? A régi, módosult jelentésűekkel (zsivány)? A félreérthetőkkel (tündérkecsű)? A hangulattalan, a zene áhítatából, intimitásából vagy épp ünnepélyességéből kilógó szavakkal (pelikán)? A rímtelen recitativókkal? („S e nyomorú féreg, e sehonnai oláh/Halálos ellenem fia meré kérni leányom kezét?") A kínos prozódiával („fölötte villog szörnyűen")? A ma nagyon nem konform képhasználattal („bűzhítse vészteljes lehelete", „felséges illatú balzsam-leheleted")? Az éneklés ellen való használattal (rengeteg magas hangrendű vokális a csúcshangokon)?

Ahogy nyilván nem maradhatott a „László király kívánja a két Hunyad-fiút" c. mondat igéje, úgy valóban, a karigazgató heves egyetértésével a férfikar mentesül a Gara Mária, a boldog menyasszony „tündérkecsű" jelzőjétől, s így egy fokkal komolyabban énekelhetnek majd a nászi képben („tündérkecsű szép menyasszonya" helyett: „tündéri szépség menyasszonya"). És ma már a „bosszú" jobban magyarázza a „vérbűn" fogalmát is.

Ha végigpörgetem a 22 oldalas librettófájlt, az látszik érzetre, hogy a teljes szöveg hatodát-hetedét kellett kicsit meggyógyítani, de elég sok helyen – ott, ahol a képek nem változtak, csak szebb a szinonim gondolkodás – meghagytam a Nádasdy-féle ismert szöveget, ám könyörtelenül visszaváltottam belőle (vagy ha az rossz döntés lett volna, írtam helyette azonos értelműt magam), ha a képhasználat vagy a mondanivaló nagyot változott volna. Főhajtásnak is szántam az egész hónapos gyomláló munkát a hódolni való elődök előtt, Erkel, Egressy, de Nádasdyék felé is. De bármilyen hangulatos, olyan dolgok az átiratból se maradhattak, mint a második felvonás női karát kezdő felütés („Nyári est, nyugalmas est / Kedvel az, ki nem henyél..."), hisz a novemberi Temesvár semmiképp sem mutathatja egy fülledt kánikulai nap végét. Amennyire észrevettem, a librettóból kivették magának Hunyadi Jánosnak nevét – én visszaraktam, Mátyás gyereksége ellenére tettrekész alakját is gyermetegre satírozták, én igyekeztem kontúrosabbá tenni. És ha már a fél Magyarország – vagy tán az egész – félreérti az első felvonást záró férfikari slágert („Meghalt a cselszövő... Mert László nagy király"), hisz itt V. Lászlót éltetik Hunyadi László vitézei, akkor igyekeztem az uralkodót „Király"-nak nevezni, kevésbé a keresztnevén szólítani.

Sokat gondolkodtam, hogy a magyarul alig beszélő (Habsburg-Luxenburgi) László esetlen fogalmazásait akár meg is hagyhatom, hisz azok is jellemzik az embert, a helyzetet („Hadd legyek tiétek!"). És itt már Néném bizonyára azt gondolja: nem elég, hogy rendezi, még új szöveget is ír az örökbecsű dallamokra?! De nem, nem ez vezet. A historikus olvasatot is elkészítettük még 2012-ben a bibliofilek számára: a lemez kapcsán az akkori főzeneigazgatót, Héja Domonkost kifejezetten arra kértem, hogy az eredeti zene az eredeti szöveggel hangozzék el, és így is lett, tehát mindazt, amit mi most a színpadon kerülni fogunk, bárki meghallgathatja az Opera teljes felvételéről, a streamszolgáltatók révén bárhol is van a világon. Úgyhogy a remek bejátszáson Bretz Gábortól Pataky Potyók Dánielen és Balga Gabin át Miklósa Erikáig mindenki az Egressy-szöveggel birkózik, mindent komolyan véve és kiejtve. Négyüket azért emelem előre a különben igen sikeres lemez-szereposztásból, mert ők a mostani új produkció oszlopai is lesznek Kolonits Klára Erzsébete, Brickner Szabolcs Lászlója, Palerdi András Cilleije és Erdős Attila Rozgonyija mellett.

De ma a szöveget leadtam, az énekesek korrigálhatják vele már javában tanulás alatt lévő szólamaikat – és tíz nap múlva elindulunk az Eiffel Műhelyházban, hogy aztán egy minden ízében megújult Ybl-palotában érjünk célba vele másfél hónappal később! Remélem, Önt is ott látom majd...

„Zsdú átvétá, kák szálávej létá!"

Szilveszter

2022. január 12.