Ókovács szerint az Opera - 210. levél

Édes Néném,

mivel tudatja, hogy nem mert eljönni a 110 éve nem játszott Donizetti-pamflet, Az ezred lánya bemutatójára, arra gondoltam, informálom én. Persze, nem operakritikát írok, hogy nézne az ki, csak egy-két szösszenetet arról, ami közben eszembe jutott a nevetésről. (Is.)

Mert máris adja magát a probléma: lehet-e nevetni operaelőadáson? Hovatovább: szabad-e röhögni is? Mert a „természeti népeknél" – és most könyörtelenül ideszámítom az amerikaiakat, ahol az önkifejezés szabadsága határt nem ismer – ez megengedett. Gyakorlat. Emlékszem, amikor A szerelmi bájital előadása alatt a félig telt Metropolitan közönsége hangosan hahotázott egy-egy hasra esésen, amikor pedig Adina összetépte Nemorino katonakontraktusát, a nézők hallhatóan hüledeztek a meglepetéstől. A csóknál kis híján tapsoltak – ugyanezen emberek az előadás előtt a legdrágább zsöllyesorokban vették át a hótaposójukat. Szerettem volna velük nevetni, de olyan miliőből jövök, ebből az európaiból, közép-európaiból, ahonnan nem ment az azonnali lazulás.

Forrás: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház

Építkezős-covidos években mutattuk be Tóth Péter nomen-est-omen darabját, a Tótékat. A futó évadot is tépázza a vírus, de lement az a néhány előadása az Örkény-adaptációnak, amelyet érdemes volt megtartani. Jövőre nem megy, de amikor 2024 januárjában visszatér, már a bővített, egész estés alapdarabot mutathatjuk be. Nos, a mű 2019 tavaszi premierjén esett meg, hogy a Bánffy terem nézőterét rázta a röhögés... Körülpillantottam – mögöttem épp Marton Éva törölgette a könnyeit –, és máris túlbölcselkedtem a dolgot. Kétségtelenül a fekáliáról, annak különböző, szippantás előtti/alatti állapotairól szólt a magánszám, és fel kellett tennem a kérdéseket magamban: ez a „jelenség" talán nem része az életnek? Az opera mint műfaj nem az életről szól-e? Különböző korok különböző mértékben bugyolálják-e be a mondandót? Azon túl, hogy az opera zenébe kódolja, van-e más, elidegenítő kötelezettsége is, tehát hogy még véletlen se válthasson ki primér, csakis entellektüel, belül és külsérelmi nyom nélkül kicsapódó érzelmeket?  Röviden szólva: csak azért, ha ami vicces, az egy librettó (a nem épp igénytelenségéről híres Várady Szabolcsé), egy operai helyzet (sem a zeneszerző Tóth Péter, sem a rendező Káel Csaba nem nyeretlen kezdő), és mi egy kvázi operaház székeiben ülünk (valójában egy régi iparcsarnok, az Eiffel akkor még ráadásul csak ideiglenes sporttribünjén), szabad-e locsogni? Akarom írni: nevetni? Drága Néném, mindjárt elérek ám oda, Az ezred lányához, csak van még két mosolystáció. A Covid második hullámából történt tavaly májusi szabadulás idején mutattuk be Az úrhatnám polgárt. Lully-zene, Moliére-szöveg, azazhogy annak vázát használva teljesen új vígjáték a rendező és a dramaturg tollából. Sok lehetőség közül néhány olyan valódi prózapillanattal, amelynél az Eiffel közönsége nem fogta vissza magát. És jött a Figaro3 (a köbön), amelyben Litkai Gergely és a rendező, Dömötör András poénjai nemcsak a zárt számok között hahotáztatták meg a publikumot, hanem azon kaptam magamat is, hogy Cser Krisztián Figaro-áriája immár zenei-szövegi együttállással tud valami olyasmit, amihez az ember a legminőségibb nevettetők legprofibban felépített műsoraiban jut hozzá: tudniillik a láncreakciós röhej. 

Nem úgy értem, hogy egyre többen nevetünk, hanem hogy a poénhalmozás egymásra indított és átlapolt rötyögéseken át végül kirobban a fékevesztett, színpadot megállító röhögés... Hát, ezt se hittem volna. 

Nem akarok úgy tenni, mintha ennek a vidámságfonalnak az elejét nem magam csomóztam volna az Opera kilincsére. De igen, ez volt a szándék. Már 2011 végétől, a szilveszteri Denevérekbe íratott monológoktól fontosnak éreztem, hogy azokkal a mai humoristákkal dolgozzunk, akik a tortadobáláson túlléptek, de nem is kell Enigma-készülék utalásaik feldolgozásához. Litkai Gergely számos megbízása alatt az is kiderült, hogy igazi operarajongóra akadtunk az eltévelyedett jogászban, önzetlenségét is megtapasztalhattuk. Amikor Gergő a Figaro-megbízást kapta, ugyanabban az őrült(en vírusos) francia évadban mutattuk volna be az osztrák cenzúrára megsértődött, ezért pár évre Itáliából Párizsba emigrált Donizetti francia vígoperáját, Az ezred lányát. Mivel ez is az operettstruktúrával rokon opera comique műfajában született, a számok közti prózákat Kovács András Péterrel, a másik elfajzott jogásszal dolgoztattuk át. A rendező, a Dömötör Andráshoz hasonlóan szintén „operaszűz" Polgár Csaba sincs humorérzéknek híján, így péntek este hiába volt csak félházunk az Erkel Színházban, mégis bensőséges-hangulatos nevetéstől hullámzott a nézőtér.

Forrás:Nagy Attila / Magyar Állami Operaház

Jó, jó, kérdezné most Kegyed, de hát a színház, vagyis leginkább az opera (Opera? opera?) nem magasztos műfaj, nem templomépület-e? Válaszom: azért ezt beszéljük meg, ne határozzunk elvágólag és elhamarkodottan.  Nagyon nem támogatom, hogy az opera és az Opera definiálása a prózai színházhoz képest az legyen: több sznobéria, kevesebb érzelem. Ellenkezőleg, ha a különböző művészeti ágak sajátrezonanciái egybeesnek, hatalmasabb kilengéseket produkálhat mindennél a „Tacoma-opera". Egyszóval: A kármelitákban vagy Az árnyék nélküli asszony esetében legyen templom az Opera, a Tótékban pedig egy commedia dell'arte játszóhely. A bajazzókban felváltva mindkettő. És hogy igazán stílusosak legyünk, ha Minnie alakját veszem, akkor A nyugat lányában templom, Az ezred lányában pedig kabaré.

A pénteki este igazi jutalomjátékot hozott egyrészt a mi Farkasréti Marinknak, aki búgó, vérbő, de közben kétoktávos nemesasszonyt hozott remek prózával. (Biztos vagyok benne, hogy Schöck Atala is pompás prózista lesz, különleges feladat ez a kiváló mezzoszoprán számára. Hiába, amikor 2019 őszén kitűztük a darabot, még kivételesen két szereposztással indultunk neki, aztán sok minden történt, ugye, többen ezért vagy azért kipontozódtak, az előadássorozat felrakása is változott, de Atala maradt és ennek nagyon örülök!)
Palerdi András őrmestere ugyancsak valóságos színművészi képességeket csillogtatott a premieren, büszkék voltunk rá, miközben nevettünk rajta. A betegség utóhatásaival küzdő, de Tonio szerepére termett Boncsér Gergelynek csak annyit tudtam mondani, hogy ha nekem ilyen magas C-im lennének lábadozva...hm! És elmeséltem neki Carreras anekdotáját, aki egyszer nyáron, késő esti barcelonai partin találkozik az éppen angolosan távozni próbáló Alfredo Krausszal. – Hova, hova? – hangzik a fiatalabb tenor kérdése. – Elnézést, de ma még dolgom van – így a válasz. – Ilyenkor? (A visszakérdés jogos, mert van már vagy fél 8.) – Előadásom van... (Délen nem ritka az este 9-es kezdés sem.) – Mégis, micsoda? – erősködik Carreras. – Ezred lánya! – vágja rá Kraus, és már ott sincs. Őrült ember, fűzi hozzá José, más hetekre bezárkózna, folyton skálázna, senkihez se szólna, ha Tonio szerepére készül, Alfredo pedig ily könnyedén veszi...

Forrás: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház

Igen, mert akire úgy öntöttek rá egy szerepet, mint Toniót Boncsérra (meg Krausra), az jobban tudja a határokat. És valóban, Boncsér Gergő most félig egészségesen is hozza a szerepet a 9 rettegett C-vel együtt, és biztos vagyok benne, hogy a többi előadáson pirospozsgássá érik az alakítás, ahogy teljesen felgyógyul. És itt van a címszereplő, a végére „hagyott" Szemere Zita, aki pedig maga Marie, az ezred lánya! Rég éreztem valakit ennyire önazonosnak: nem egyszerűen kiváló éneklés, szerepalakítás az övé, hanem ez a földre pottyant komika mintha önmagát alakítaná, vagy mintha Marie-t egy másik évezredből megsejtette volna bizonyos Gaetano Donizetti... Lírában, virtuozitásban, muzikalitásban, színjátszásban, prózában és szerethetőségben is jeles! 

A többit már muszáj megnéznie. Csak nagyon komolyan ne vegye magát és ezt a bájos-idétlen, de nagyszerű zenékkel és alakításokkal övezett Donizetti-operát. Ne vesse el a nevetést! 

„Zsdú átvétá, kák szálávej létá!"

Szilveszter

2022. január 17.