Ötvenhárom évvel ezelőtt, 1969. január 30-án adta utolsó koncertjét a Beatles, amikor is előzetes bejelentés nélkül egy átlagos hétköznap délután a saját stúdiójuk tetején kezdtek zenélni, kisebb közfelháborodást keltve. A nemrég magyarul is megjelent Get Back című könyv az együttes végnapjait tárja fel, és bár érezhetően a szakításban Yoko Ono is közrejátszott, sokkal prózaibb okok miatt oszlott fel az együttes.

1969-ben a Beatles tagjai még be sem töltötték a harmincadik életévüket, de már kiadtak egy tucatnyi nagylemezt, bejárták a világot és nem akadt náluk egyetlen ismertebb együttes sem a bolygón. Érthető tehát, hogy folyamatosan nyomás alatt voltak és muszáj volt mindig valami frissel és forradalmival előrukkolniuk, így jött az ötlet, hogy a Let It Be című albumuk felvételéhez felbérelnek egy televíziós stábot, akik végig dokumentálják az album megszületését. Azt még sem a banda, sem a filmesek nem sejtették, hogy a Beatles hattyúdalát örökítik meg.

Néhány hét alatt hatvanórányi film- és százötven órányi hangfelvétel született, ebből készült el 1970-ben az együttest nem túl kedvező fénytörésben megvilágító Let It Be című mozifilm, amelynek forgalmazását végül a zenekar betiltotta. Peter Jackson, A gyűrűk ura-trilógia Oscar-díjas rendezője azonban hozzájutott a teljes nyersanyaghoz, és a jogtulajdonosok rábólintottak arra, hogy dokumentumfilm-sorozatot vágjon belőle. A televíziós produkció alapján készült el a Get Back című – magyarul is kiadott – könyv, amelyben testközelből ismerhetjük meg, mi vezetett az együttes feloszlásához.

The BeatlesForrás: Collection ChristopheL via AFP/© Walter Shenson Films / Proscenium Films/Walter Shenson Films / Prosceniu

Mielőtt azonban a kötet eljutna a zenekar utolsó fellépéséhez, amikor is az Apple Corps stúdió tetején adtak előre be nem jelentett koncertet, igencsak meglepve a szürke munkanapon az ebédelni igyekvő járókelőket, a kötet szerzői vallanak arról, mit jelentett számukra a zenekar, és mitől vált ez a négy hétköznapi srác a könnyűzene történelmének tagadhatatlanul legfontosabb alakjaivá.

Miként Hanif Kureishi író fogalmaz, a Beatles megjelenéséig azt a benyomást keltették az oktatásban mások mellett Csajkovszkij zeneműveinek kényszerű ismertetésével, mintha a kultúra felettünk állna, és nem nekünk szólna.

Ha az iskola bármire is következtetni engedett bennünket, az az volt, hogy a felnőttek láthatóan félnek a fiataloktól és irigykednek rájuk, amikor épp nem gúnyolják vagy becsmérlik őket. Várnunk kellett volna a jövőt, hogy dolgozó, családos felnőttek legyünk, ám ez egyáltalán nem tűnt olyan izgalmasnak – teszi hozzá, majd mint írja: a Beatles tagjai forradalmi fiúk volta, akiket nem valamelyik brit magániskola vagy nagy hírű egyetem engedett útjára, hanem egy háború sújtotta északi kikötőváros. Egyszerre voltak átlagosak és különlegesek, a semmiből tartottak valahová – azaz mindenhová. 

A Beatles a zenéjével, a divatérzékével és az imázsával nem csupán megelőzte a hullámot: ők maguk voltak a hullám. 

Azt, hogy milyen hatást váltottak ki a fiatalokból az együttes koncertjei, azt a szerző, Noél Coward színműíró szavaival érzékeltetik, aki miután ellátogatott a Beatles egyik fellépésére, azt írta: 

Végig fülsüketítő volt a zaj, a közönség megrémisztett és megdöbbentett, olyan volt, mint egy orgia, amelyen tömegesen maszturbálnak. 

Nem csoda, hogy a zenészek a néhány év alatt kiégtek és 1966 után már – az említett háztetőn adott koncertet leszámítva – egyetlen alkalommal sem lépett fel többet a zenekar.

Pedig a hitetlen munkabírásukat leszámítva nem lehet őket azzal vádolni, hogy két végén égették volna a gyertyát. A könyv egyik legérdekesebb tanulsága, hogy bár a kor legnagyobb sztárjairól van szó, a későbbi generáció hasonlóképpen sikeres előadóinak jelentős részével ellentétben nem alkohol- és kábítószerben töltött éjszakákról és nappalokról, vagy éppen vad orgiákról szóltak a hétköznapjaik, hanem már átlagos emberként élték az életüket.

Azaz délelőttönként bementek a stúdióba, majd estig próbáltak, aztán hazamentek, aludtak és másnap kezdték elölről, és olykor hétvégenként sem tartottak pihenőt. Néha előfordult, hogy az éjszakáik poharazásba fordultak és kissé másnaposan ébredtek, de ezzel nagyjából ki is merült a duhajkodásuk. Azt pedig, hogy mennyire termékenyek voltak, jól érzékelteti, hogy bár 1968 novemberében adták ki a Fehér Albumot, januárban már az új lemezükön dolgoztak – összehasonlításképpen: ma már egy kifejezetten produktív előadó sem ad ki általában két-három évnél gyakrabban friss stúdióalbumot.

The BeatlesForrás: Getty Images

Annak ellenére, hogy az egész világ a lábuk előtt hevert, a könyvben olvasható párbeszédekből nem önmaguktól elszállt, nárcisztikus művészek benyomását keltik, hanem egy átlagos baráti társaságét, akik folyamatosan poénkodnak, heccelik egymást, de legfőképpen a munkára koncentrálnak.  

A legfőbb töréspontot közöttük a turnézáshoz való viszonyulás jelentette. Manapság, amikor már alig néhány kiemelkedően sikeres előadó képes csak szemmel látható összeget keresni pusztán a lemezeladással, mindenki arra törekszik, hogy minél több koncertet adjon szerte a világban: az aktuális album a soron következő turné reklámjává vált lényegében. A hatvanas-hetvenes években ez fordítva volt, a fellépések szinte csak arra szolgáltak, hogy a zenekarok a friss kiadványaikat népszerűsítsék, a fő bevételi forrásukat ugyanis a hanghordozók jelentették, így a Beatles számára anyagi értelemben egyáltalán nem volt fontos, hogy a közönség elé lépjenek. 

Ennek ellenére 1963 és 1966 között folyamatosan turnéztak, miközben újabb és újabb anyagokat rögzítettek, az elképesztő tempó kis híján felégette a zenekart. Ráadásul számos alkalommal meg is égették magukat, Amerikában például egyenesen a Ku-Klux-Klan fenyegette meg őket, miután John Lennon megejtette a híres provokatív kijelentését egy interjúban, miszerint népszerűbbek Jézusnál is. 

A rossz tapasztalatok és a turnézással járó kényelmetlenségek miatt George Harrisonnak és Ringo Starrnak 1969-ben már semmi kedve nem volt fellépni, főleg külföldön, míg Paul McCartney azt szerette volna, hogy egy grandiózus show-val ünnepeljék meg a Let It Be kiadását. Egymás után pattantak ki a fejéből a különleges ötletek: lépjenek fel egy Észak-Afrikába tartó luxushajón vagy éppen a Gibraltáron, Ringónak azonban semmi kedve nem volt utazni és a többieknek sem voltak túl lelkesek, és inkább azt hajtogatták, hogy ha már koncert, akkor tudják le otthon, Londonban. Sőt, szívük szerint még a közönséghez sem ragaszkodtak volna, felmerült olyan elképzelés is, hogy egy színházteremben rögzítsenek egy fellépést, a székekre pedig kartonfigurákat ültessenek. 

Ahányszor valamit csinálunk, annak klassznak kell lennie. Pedig lehet, hogy csak valami egyszerű dolgot csinálunk 

– fogalmazta meg a sikerrel együtt járó folyamatos és kimerítő nyomást Ringo Starr.

The BeatlesForrás: Getty Images/Fox Photos

Nem csak a turnézáshoz való hozzáállás vert éket a zenekar tagjai között. Sokan a szakításért a mai napig Yoko Ono-t hibáztatják, és tény és való, hogy mint a könyvből is kiderül, a nő folyamatosan ott lábatlankodott az együttes körül, részt vett a próbákon és belekotyogott a megbeszélésekbe is, mintha csak maga is a banda része lett volna; ráadásul John Lennon is kijelentette, hogy a feleségével egy entitást képeznek. Azonban mégsem okozott akkora feszültséget Yoko Ono, hogy önmagában felelősségre lehessen vonni az együttes szétesése kapcsán.

Szintén sokáig tartotta magát az az elmélet is, miszerint a sokszor diktátorként viselkedő Paul McCartney okozta a szakítást, főleg, mert egy interjúban ő maga jelentette be a Beatles feloszlását. McCartney azonban csak minden erejével próbálta összetartani azt a bandát, amelynek tagjaiban 1969-re már egyre határozottabban megfogalmazódott a vágy, hogy szólóban is kipróbálják magukat,  a korábbi menedzserük, a zenekar ügyeit hatékonyan intéző Brian Epstein halála után pedig szükséges is volt, hogy valaki a szétesőben lévő formáció élére álljon.

A Get Back azonban nem balhék sorozatából áll, sőt, a korábban említett kérdéseket teljesen kulturáltan beszélik át a tagok, miközben folyamatosan próbálnak. Négy vibráló egyéniséget követhetünk végig, akik egymás virtuóz ötleteiből építkezve és azt tovább gondolva alkotnak újabb és újabb számokat. Lényegében egy zenés könyvről van szó, hiszen miközben folyamatosan gyakorolják az olyan későbbi slágereiket, mint az I've Got A Feelinget vagy a One After 909-t, az olvasó fejébe is bekúsznak a dallamok.

A lemezbemutató kapcsán pedig megtalálják végül a kompromisszumos megoldást, amikor kipattant a fejükből, hogy mi lenne, ha a saját stúdiójuk, az Apple Corps tetején lépnének fel egy átlagos hétköznap délután. Az ötlet nem eredeti, hiszen az amerikai Jefferson Airplane épp másfél hónappal korábban szintén egy háztetőn koncertezett bejelentés nélkül, és el is hurcolták őket a rendőrök a közrend megzavarásra miatt egyetlen dal után, de pont a garantált hatósági beavatkozás birizgálta a Beatles fantáziáját is. Hiszen ha rögzítik az előadást, mi is lehetne látványosabb finálé annál, minthogy a zsaruk megjelennek és elhurcolják őket. 

A fellépésre végül január 30-án került sor, de még aznap délután is bizonytalanok voltak, hogy valóban felmenjenek-e a tetőre. Folyamatosan változott a tagok álláspontja, mígnem John Lennon egyszer csak felkiáltott: 

B.ssza meg, menjünk fel, csináljuk! 

A híres koncert az Apple Corps tetején 1969-benForrás: Getty Images/Evening Standard

Be is jött a számításuk, szép kis felzúdulást keltettek a környéken. A koncertfilm egyik riportere le is ment a járókelők közé, és persze bár a többség rajongva fogta a produkciót, számos kimért angol úriember a nemtetszésének adott hangot: 

Túl hangos. Ez a fajta muzsika megfelelő helyen élvezetes. Ám véleményem szerint nehezményezhető, hogy nem hagyják dolgozni a környékbeli vállalkozásokat 

– zsörtölődött egy idősebb férfi.

És a rendőrség megjelenésére sem kellett sokáig várni, hiszen néhány perc alatt harmincnál is többen tettek panaszt a zaj miatt. A kapitányság azonban néhány újoncot vezényelt ki, akik igencsak bátortalanul kezelték a helyzetet. Eleinte simán elhitték a portásnak, hogy csak a stúdióban a megszokottnál hangosabban próbál a Beatles. Amikor pedig rájöttek, hogy átvágták őket és a tetőn játszanak, de közben megtudták azt is, hogy filmet forgatnak az attrakcióról, megilletődve, szép szóval kérdezték, hogy nem lehetne-e a felvételekre utólag ráilleszteni a zenét és befejezni a koncertet. Így összesen negyvenkét percen keresztül zenélhetett az együttes, mire az egyenruhások a sarkukra álltak és véget vetettek a műsornak.

Soha többet nem léptek fel együtt, de ennél méltóbban aligha zárhatták volna le a pályájukat.