Eleinte azért fizettek neki, hogy véletlenül se zenéljen, majd az ország egyik legsikeresebb előadója lett. Török Ádám frontemberrel és Kosik Kristóf gitárossal mások mellett a Mini kezdeti éveiről, 1969 szabadságvágyáról, Radics Béla eltűnt, majd megkerült gitárjáról, a könnyűzenei élet átalakulásáról és a rendszer elleni folyamatos lázadásról beszélgettünk. A Török Ádám és a Mini január 28-án a Pólus Moziban ad különleges koncertet.

Török Ádám egyszer azt nyilatkozta, hogy 1969 nyara nálunk is hasonló hangulatban telt, mint a Woodstocki Fesztivál. Miként kell elképzelni ezt az időszakot?

Török Ádám: Azon a nyáron futott be igazán a Mini. A badacsonyi Tátika presszó felkért minket vendéglátó zenészeknek, azt hitték ugyanis, hogy biztosan tánczenét játszunk, de közben Jimi Hendrix vagy éppen a Cream dalait adtuk elő. Pár nap alatt ez a csodálatos fehér épület lett a magyar hippitársadalom középpontja, leutazott a budapesti belvárosi galeri, de a Dunántúlról vagy Szegedről is rengetegen érkeztek. Egy kétszobás vályogházban laktunk körülbelül negyvenen-ötvenen, fiúk-lányok vegyesen, a kertben pedig hetvenen-nyolcvanan sátraztak egész nyáron. Nem tudtuk, mi zajlik éppen New Yorkban, mi is az a Woodstocki Fesztivál, de számunkra ez a nyár éppen olyan felszabadító és meghatározó élmény volt. A zárt rendszeren belül megtapasztaltuk a szabadság érzését. Évtizedekkel később a Hawaii-szigeteken jártam és találkoztam egy magyar sráccal, aki disszidált annak idején és rögtön lelkesen elmesélte, hogy annak idején ő is Badacsonyban töltötte a nyarat.

Kosik Kristóf és Török ÁdámForrás: Nagy Bogi - Origo

Ekkoriban élte azt a korszakát is, amelyről később úgy emlékezett vissza, hogy folyamatosan manöken külsejű lányok vették körbe?

T.Á.: Az egy kicsit később volt, azt követően, hogy a Gőzhajó című slágerünkkel 1971-ben hatalmas sztárok lettünk. Nem szívesen beszélek ezekről az időkről, hiszen még élnek az érintettek, de legyen elég annyi, hogy egész nap próbáltunk, de közben volt olyan nap, amikor délelőtt, délután és este is más-más lánnyal randevúztam. Nem volt egy fillérünk sem, de akkoriban nem is kellett: fiatalok voltunk, lázadtunk, ellenségként kezeltük a társadalmat.  Sajnos még a saját szüleinket is: apám jogász volt, és azt szerette volna, hogy én is kövessem a pályáját, de miután kirúgtak a Toldy Ferenc Gimnáziumból, erre nem sok esély mutatkozott, és zenész lettem a nagy bánatára.

Soha nem fenyegette annak a veszélye, hogy bedarálja a rock 'n' roll életmód?

T.Á.: Mindig rengeteget sportoltam, igaz amatőr szinten, de nagyon komolyan vettem és már a fizikumom is megvédett attól, hogy rámenjen az egészségem erre az életmódra. Illetve soha nem dohányoztam, az itallal is mértéket tartottam, tökéletesen kielégített a zenélés, a barátaim és nők társasága.

Kosik Kristóf és Török ÁdámForrás: Nagy Bogi - Origo

 

Egyik pillanatról a másikra megtízszereződött a Mini rajongótábora. Miként élete meg mindezt, soha nem volt lámpaláza?

T.Á.: De, nagyon meg voltam ijedve. 1969-ben, amikor Badacsonyban zenéltünk egész nyáron, Radics Béla egyszer csak felkért minket, hogy augusztus 8-án lépjünk fel előttük az Ifiparkban. És majdnem elájultam, amikor kiléptem a nyolcezres közönség elé. Egyszer csak elkezdtük játszani a Spencer Davis Grouptól a Keep On Runningot, és a dal középénél egy hirtelen ötlettől vezérelve megénekeltettem a tömeget; soha nem csináltunk még ilyen korábban, és hirtelen elkezdett őrjöngeni a közönség. Olyan sikerünk volt, hogy utána állandóan hívtak minket játszani a Bem rakpartra. A lámpalázam csak az utóbbi években múlt el, a rajongók azonban korábban is mindig átsegítettek rajta: sokat improvizálok a koncerteken, és ha jól reagálnak rá a publikum, egyből felszabadulok én is.

Pedig, ha jól tudom, eleinte még azért fizettek önnek, hogy ne zenéljen...

T.Á.: Igen, 1970 nyarán a keszthelyi Béke étterem vendéglátós zenekara lettünk. Azt hitték, népzenét fogunk játszani, amikor rázendítettünk a jazz-rockra, a tulajdonos kijött és azt mondta, menjünk haza. De nem tudott kirúgni minket, hiszen mindig precíz szerződéseket írtunk. Azt kamuztam neki, hogy jövő héten lehozzák majd nekünk a kottákat, és akkor majd népzenét játszanunk, de persze soha nem érkezett le a füzet. Telt az idő, aztán egyik nap vidáman fuvolázgatok délután, amikor odalép hozzám egy barna öltönyös, gyanús külsejű figura, és azt kéri, hogy üljünk le kicsit az asztalához. Bemutatkozott, és kiderült, hogy ő Keszthely rendőrkapitánya, ide jár mindennap ebédelni, és ad száz forintot, csak ,,ne tilinkózzonunk, ne pikulantozzonunk", amíg ő ott van. A lánya viszont annál nagyobb rajongónk lett később.

Kosik Kristóf és Török ÁdámForrás: Nagy Bogi - Origo

 

Érdekes, hogy manapság még Budapesten is alig találni élőzenei koncertet hétköznap nyáron, akkoriban ezzel szemben az egész országban pezsgett az élet...

T.Á.: Igen, a Balatonon legalább száz-százötven vendéglátóhelyen élő zenekarok léptek fel. Az együttesek hihetetlenül nagy gyakorlatot szereztek, esténként napi négy-öt órán is játszottunk minden áldott nap.

Kosik Kristóf: A kilencvenes években leszoktatták az embereket az élő zenéről: a szórakozóhelyek ma már a maximális helykihasználásra törekednek, így nem fér el egy színpad, főleg egy olyan, amelyen komolyabb technikai felszerelést is lehet biztosítani. Szerintem igenis lenne igény a koncertekre, csak a kereskedelmi rádiók is folyamatosan rombolják a közízlést. Póka Egon fogalmazta meg korábban – és szerintem a kultúrpolitikának ezt szabályoznia is kellene –, hogy az lenne az üdvözítő, ha az államilag finanszírozott rendezvényeken egy bizonyos százalékban élő magyar zenének kéne szólnia.

Érthető bizonyos fokig, hogy a klubok nem ragaszkodnak a koncertekhez, hiszen sokkal olcsóbb, ha egy DJ lép fel egyedül, mintha egy többfős zenekart kell kifizetni a saját stábjával együtt. De azt gondolom, sok mindent elmond a magyar zene helyzetéről, hogy míg a hatvanas években a kezdetleges felszerelések ellenére is élőben játszottak a zenekarok a televízióban, addig manapság, amikor a stúdiókban a legmodernebb technika áll rendelkezésre, mindenki play backel.

Kosik Kristóf még meg sem született, amikor a Mini az első sikereit elérte. Miként ismerte meg a zenéjüket?

K. K.: Tízéves lehetettem, amikor szilveszter este táncdalok mentek a tévében, az édesapám meg rám szólt, hogy márpedig az én fiam ne hallgasson ilyet. És berakott egy válogatást a Pink Floydtól és Jimi Hendrixtől, és onnantól kezdve nem is volt kérdés számomra, hogy zenével szeretnék foglalkozni. Elkezdtem gyűjteni a lemezeket és koncertekre járni, aztán miután hallottam Török Ádámot a Bem rakparton játszani, megvettem a Mini Úton a Föld felé című albumát, és teljesen magával ragadott a sajátos világa. Már akkor tudtam, hogy szeretnék majd egyszer közösen zenélni velük, erre azonban csak jóval később nyílt lehetőségem.

Sőt, egy darabig úgy tűnt, soha nem is fog valóra válni ez az álmom, hiszen lediplomáztam a jogi karon, elkezdtem ügyvédként praktizálni és háttérbe szorult kissé a gitározás. Török Ádámmal azonban több alkalommal is beszélgettem a koncertjeik után. És amikor 2003-ban összefutottunk, mondta, hogy a harmincöt éves jubileumi fellépésére készül a Mini, majd felkért, hogy lépjek fel előttük a zenekarommal.

Kosik Kristóf és Török ÁdámFotó: Koncz Márton - Origo

Mi ragadta meg leginkább Török Ádám zenéjében?

K. K.: Minden: a zene, a szöveg és a dallamvilág egyaránt, nem tudnám egyik aspektusát sem kiemelni és a többi felé helyezni. A Vissza a városba című dalukra azt szoktam mondani például, hogy nem időtálló, hanem időtlen. Nagyon fontos, hogy megőrizzük ezeket a számokat, mert éppen úgy a kulturális örökségünk részét képezik, mint a népzene, csak utóbbival ellentétben az urbanizált réteg gondolatvilágát hordozzák.

És milyen érzés volt először közösen színpadra állni?

K. K.: Iszonyatosan meg voltam ijedve, de szerencsére én az a típus vagyok, aki ha színpadra lép, egyből megszűnik körülötte a külvilág, így lámpalázam csak a koncert előtt van. És mondanom sem kell, hogy mennyire büszke vagyok arra, hogy részese lehetek ennek a közegnek: életem egyik legnagyobb élménye volt, amikor 2019-ben Török Ádám mellett olyan legendákkal zenélhettem együtt, mint Szakcsi Lakatos Béla, Horváth Charlie, Papp Gyula, Pataki László a Syrius zenekarból, Németh Károly és Mándoki László, ráadásul az egyik legikonikusabb dalt, a Traffic együttes Feelin' Alright című számát adtuk elő közösen. Hihetetlen érzés, mert annak ellenére, hogy külvárosi csibész vagyok, és így nem voltam soha a belvárosi galeri tagja, a Bem rakpart, a Petőfi Csarnok és az Ifipark összekötnek mindannyiunkat.

És Török Ádám mit látott meg először Kosik Kristófban?

T.Á.: Babos Gyula, a csodálatos gitáros és zenetanár mondta nekem, hogy van egy nagyon tehetséges tanítványa, vegyem be az együttesbe. Az ő ajánlólevelénél nekem nem is kellett több.

K.K.: Nagyon büszke vagyok rá, hogy a tanítványa lehettem, ez a mai napig egy komoly rangot jelent. Babos Gyula zseniális muzsikus volt. Lenyűgöző, hogy a hatvanas években hány olyan zenész tűnt fel a színen, akik mind világ-, de minimum országos sztárok lettek: Babos Gyula mellett elég csupán Pege Aladárt, Kőszegi Imrét, Szakcsi Lakatos Bélát említeni, de kevesen tudják, hogy Török Ádámot is beválasztották a világ tíz legjobb dzsessz-rock fuvolistája közé. Nem véletlen, hogy akinek csak lehetősége nyílt rá, befutott a nyugaton is.

Kosik KristófFotó: Koncz Márton - Origo

 

Ügyvédként praktizál még?

K. K.: Igen, de már csak kevés üggyel foglalkozom, jelenleg a zenélést tekintem a főállásomnak. Mondtam a feleségemnek, hogy húsz évig voltam ügyvéd, negyvenéves koromig, most húsz évig zenész leszek, aztán majd hatvanéves koromban pályát választok.

Radics Béla nem csupán a Mini, hanem Kosik Kristóf életében is különleges szerepet játszott. Miként vált a rajongójává?

K. K.: Édesapám gyerekkoromban sokat mesélt Radics Béláról, de soha nem volt sem kazettánk, sem lemezünk tőle. Aztán, amikor 1986-ban elolvastam Ómolnár Miklós RB kapitány, avagy pengék és halak című könyvét, még inkább elkezdett érdekelni az életműve. 1990-ben jelent meg Radics Béla feldolgozásokat játszó Tűzkerék Revival Band Megátkozott ember című lemeze, ekkor találkoztam először a szerzeményeivel, és igaz, hogy nem az ő gitárjátéka szerepelt rajta, de ekkor még jobban megragadott a zeneisége. Ekkoriban az együttesemmel el is kezdtük játszani a dalait, aztán jóval később, az ecseri piacon véletlenül ráakadtam két kislemezére. Igencsak rossz minőségűek voltak, de átjött az ereje, aztán az internet megjelenésével hozzájutottam digitálisan feljavított kiadványokhoz is, és végre lehetőségem nyílt elmélyülni az életművében.

Később pedig ön találta meg Radics Béla eltűnt gitárját. Miként akadt a nyomára?

K. K.: Az a vicces, hogy sokáig azt sem tudtam, hogy egyáltalán eltűnt. A Kőbányai Zeneiskolába jártam már, amikor Póka Egonnal beszélgettünk, és mondta, hogy nincs meg a gitárja; különböző városi legendákból ugyan ki lehet következtetni, hogy kinél lehet, de egyáltalán nem tűnt biztosnak, hogy igaz a szóbeszéd. Itt talán véget is ért volna a történet, de miután 2004-ben letettem az ügyvédi szakvizsgát, egy átmulatott éjszaka során megismertem Váradi ''Vadölő" Lászlót, Radics Béla egykori dobosát. És elmondta, hogy igazak a pletykák, ráadásul azt is tudja, hol lakik az az ember, akinél a gitár van. Aztán Török Ádám mondta 2005-ben, hogy Radics-emlékkoncertre készülnek, én meg a fejembe vettem, hogy addig megszerzem a hangszert, sőt: Vadölőnek és Som Lajos basszusgitárosnak is felvetettem, hogy az eseményen lépjünk fel közösen, és én Radics gitárján játszom majd. Meg is látogattam az illetőt, hogy elkérjem a hangszert, de ő nem volt hajlandó átadni. Nem adtam fel azonban, mégiscsak a magyar rock-zene Szent Gráljáról van szó, és bár nem részletezném az ügyet, de végül tizenöt éves birkózás és jogi huzavona során sikerült megszereznem.

Török ÁdámFotó: Koncz Márton - Origo

 

Török Ádám több mint kilencezer koncertet adott a pályája során szerte a világon. Melyik volt a legemlékezetesebb hazai fellépése?

T.Á.: 1977-ben az amfiteátrum mellett koncerteztünk, és óriási botrány keveredett belőle, a környékbeli lakók őrjöngtek a csörömpölés miatt, miközben csak dobszólókat játszottunk. Kár, hogy akkoriban még nem volt mindenkinél kamerás mobiltelefon, jó kis felvételek születhettek volna.

És a nemzetközi koncertek közül melyik volt a legkülönlegesebb?

T.Á.: Egyszer meghívtak a prágai Karlín Színházba: a szervezők biztosak voltak benne, hogy senkit nem érdekel majd a fúziós rockzenénk, de aligha tévedhettek volna nagyobbat, két egymás követő napon is telt ház fogadott minket. És amikor az öltözőben ültünk, egyszer csak betoppan egy alacsony kopasz pali két hatalmas rendőrrel az oldalán, elém lép, elárulja, hogy a belügyminisztériumban dolgozik, majd azt mondja: „ide figyelj, maga nem beszélhet magyarul a színpadon!" Kérdem, hogy akkor milyen nyelven beszéljek, de válaszra sem méltatott, mondtam is a többieknek, jó kis buli lesz ez így. És a koncert alatt ott álltak a színpad oldalán és figyeltek minket. Aztán hirtelen meghibásodott az erősítőm, és ott helyben a fellépés közepén elkezdtem megszerelni, miközben őrjöngött a közönség és a dalaink címeit skandálta. Valószínűleg megunta ezt a kis közjátékot a pali, mert mire végeztem az erősítővel, lelépett, én meg végre elkezdhettem magyarul beszélni a közönséghez. Mindez nem sokkal a prágai tavasz előtt történt, érezni lehetett a forradalmi hangulatot a levegőben.

Az elmúlt két év azonban nem a koncertezésről szólt. Miként élték meg a járványt?

T.Á.: A feleségemmel nagyon komolyan vettük a veszélyt, nyár közepéig önkéntes karanténba vonultunk, szinte senkivel sem érintkeztünk. Nagyon örülök, hogy így döntöttem, egy trombitás barátom átesett a víruson, és mesélte, hogy azóta nem tud játszani, nem is tudom, hogy rendbe jött-e már.

K.K.: Helyesen is tette Ádám, hogy elkerülte az embereket. Bárcsak Balázs Fecó is így tett volna: velem adta az utolsó koncertjét 2020-ban, így képzelheted, milyen érzés volt, amikor megtudtam, hogy elhunyt.  Sírva fakadtam. A legendás Csili Művelődési Központban léptünk fel, amely hasonlóképpen meghatározó helyszín volt annak idején, mint a Bem rakpart, csak oda nem úri gyerekek, hanem jó értelemben vett melós kölykök jártak. Balázs Fecóval Taurus-dalokat adtunk elő, ő az eredeti Hammond orgonáján játszott, én meg Radics Béla gitárját pengettem, feledhetetlen este volt. Török Ádámot is meghívtuk, de szerencsére nem tette ki magát a veszélynek és lemondta.

Én még azelőtt estem át a betegségen, hogy lehetőségem lett volna beoltatni magam, és bár enyhe panaszaim voltak, később a poszt-covid tünetek annál inkább megviseltek: nem működtek az kezemben az idegpályák, hetekig azt hittem, soha többet nem fogok tudni gitározni, ráadásul olyan alvászavarok jelentkeztek, amelyeket senkinek sem kívánok.

Kosik Kristóf és Török ÁdámFotó: Koncz Márton - Origo

 

Pénteken azonban immáron biztonságos körülmények között, különleges koncertre készülnek a Pólus Moziban. Mire számíthatunk az este folyamán?

K.K.: Már csupán amiatt is emlékezetes koncert lesz, mert három generáció fog színpadra állni: Török Ádám és Tátrai Tibor az édesapám lehetne, én képviselem majd az eggyel fiatalabb generációt, de fellép Fehér Ádám gitáros is, aki viszont az én fiam lehetne. Az egészet pedig megkoronázzuk azzal, hogy Radics Béla hangszerén fogok játszani.

T.Á.: Egy életműkoncerttel készülünk, amely a Mini összes korszakát felőli majd. Igazi sztárparádé lesz: mint Kristóf említette, fellép velünk Tátrai Tibor és Fehér Ádám, de színpadra áll Kézdy Luca, Papp Gyula, Németh Károly, Török Péter, Pfeiler Ferenc és Berec András, a Pólus mozi pedig amellett, hogy kiváló akusztikával rendelkezik, lehetőséget biztosít arra is, hogy látványos vetítésekkel színesítsük a koncertet. Hozzá kell tennem, egy ekkora produkció a Petőfi Kulturális Ügynökség és az Emberi Erőforrások Minisztériumának támogatása nélkül nem jöhetne létre.

A koncerten nemcsak a Mini slágereit, hanem Bartók Béla-műveket is játszanak majd. Miként jött az ötlet, hogy feldolgozzák a zeneszerző szerzeményeit?

T.Á.: Papp Gyula zongorista fejéből pattant ki még 1971-ben, el is kezdtük felvenni a feldolgozásainkat, amikor pedig ennek híre eljutott Kiss Imréhez, a Magyar Rádió szerkesztőjéhez, rögtön szólt nekünk, hogy menjünk be és rögzítsük a stúdiójukban. Más zenekarnak akkoriban évekig kellett várni, hogy stúdiózzanak, nekünk azonban rögtön lehetőségünk nyílt rá. Aztán, amikor ki akartuk adni az anyagot, Bartók Béla örökösei megtiltották a megjelenését, egészen 2016-ig kellett várnunk, míg lejárnak a szerzői jogok. Ekkor adtuk ki a Bartók On Rock című duplalemezt.

Miért nem engedélyezték Bartók örökösei a lemez megjelenését?

T.Á.: A zeneszerző fia senkinek sem engedte, hogy feldolgozzák a műveket, nálunk sokkal jelentősebb művészeket is visszautasított. Mészáros Mártának is megtiltotta, hogy használja a zenéjét A csodálatos Mandarin című filmjében, de a Magyar Állami Operaház Kossuth-szimfóniára készített balettelőadását sem lehetett bemutatni. Valószínűleg nem akarta, hogy bárki belekontárkodjon az édesapja életművébe.

K. K.: Az Emerson, Lake & Palmer sorozatának, az Egy kiállítás képeinek a második része a Bartók magyar képei címet viselte volna, de ezt is letiltották 2016-ig. Azért szomorú mindez, mert muszáj hangsúlyoznom: egy olyan zenei kincs van a kezünkben – Bartók Béla műveit is beleértve –, amit az egész világon imádnak, de mégsem jut elég nemzetközi figyelem rá, nekünk azonban folyamatosan dolgoznunk kell azon, hogy ez megváltozzon.

Török ÁdámFotó: Koncz Márton - Origo

 

A mai fiatal zenekarok közül melyekben érzik azt, hogy tovább örökíthetik az önök által képviselt szellemiséget?

T. Á.: Nagyon szeretem az Ivan & The Parazolt és az Irie Maffia-t, kitűnő együttes mindkettő.

K. K.: Én egy kicsit beleragadtam a hatvanas-hetvenes évekbe, a mai napig egy szál gitárral és egy erősítővel állok színpadra, a naturális hangzásra törekszem. Látok rengeteg nagyon tehetséges fiatal zenészt, de úgy érzem, hogy manapság mindent megöl a technika, a dalok szét vannak effektezve, az együttesek szinte egy atomerőművel állnak színpadra.