Ókovács szerint az Opera - 212. levél

Édes Néném,

mivel úgy érzem, komolyan gondolja kérdését, miszerint tényleg műkincseket tulajdonítana el – ráadásul nyilvánosan és hangsúlyosan – a kultúráért felelős államtitkár, hadd tegyek kivételt. Most akkor nem művészeti témában írok Önnek, habár ki tudja, hova alakul egy levél, amelynek az elején csak az elejét ismerjük. (Vö: „A végén van vége." Pártelnök-jelszó a kampánytanácsadók felé.) Tételmondatunk ma az legyen: biztos, hogy Fekete Péter négy éve tolvajkodik a szemünk és a kamerák előtt?!

Onnan indulnék, hogy ismerni kell Prőhle Gergely humorát. Ez a kimagaslóan művelt és magát választékosan – ráadásul több nyelven választékosan – kifejezni képes úr a legváratlanabb helyzetekben és a legblazírtabb arcokkal képes nagy poénokat küldeni hallgatósága irányába, legyen az szűk asztaltársaság vagy teli konferenciaterem. Ha engem kérdez, márpedig e helyütt Kegyed engem szokott, tehát az én véleményem jelenik meg e sorokban, szóval ez nekem mindig imponált. A legjobb humoristák is így csinálják, hovatovább a meglepetés a művészet egyik legfontosabb, nem múló hatású eszköze. Ráadásul Prőhle figyelmesen adagolja a humort: múlt nyáron, Pannonhalmán, evangélikus világi vezetőként egy hochkatolikus szent helyen, főleg pedig más világvallások (muszlim, zsidó) képviselőinek jelenlétében is megengedte magának, de úgy és annyit csak, amennyit az a közeg elbírt. (És hál' Isten, egyik meghívottja, Darvas István rabbi se mérte se szűk, se túl bő kézzel a humort – épp jólesően, felszabadítóan.)

Ha tehát Prőhle Gergely ironizál, akkor egyszerűen csak létezik. Ő ilyen, szerencsére. És szúrásából, annak jellegéből pontosan kikövetkeztethető, milyen kulisszák közt vagyunk, hol és kik veszik körül. Ha a jelenlegi kulturális államtitkárnak egy korábbi kulturális államtitkár (emlékszik, Néném, 1998-ra?) és korábbi múzeumigazgató így tesz oda egy élcet, azzal saját szakmai közegében van jelen, mondhatni a tágabb családjában. Ott az ember eggyel nagyobbat is bökhet, s bár nem voltam jelen, biztos vagyok benne, nagy mosolygás támadt, és a különben is nevetős Fekete Péter se maradt ki abból.

Forrás: NAGY ATTILA / MAGYAR ÁLLAMI OPERAHÁZ

Drága Néném, aki a legrázósabb államtitkári székek egyikében négy éve harcot vívó-bíró Fekete Pétert még sose látta rendezvényen a zsebébe nyúlni, vagy kis letakart tárgyakkal közlekedni, aztán azok ismertetésével és a tulajdonos intézmény sztárolásával meghekkelni az eseményt, még akár az is adhatna annyi veleszületett eszű bizalmat saját magának, hogy épp a kulturális államtitkár épp nyilvános alkalmakkor épp állami múzeumok kincseit nem fogja elrakni. Ha egy pillanatig is komolyan veszem a válogatott eszű ellenzéki erők tolvajt kiáltó szavait, magam elé kell képzelnem az államtitkár lakását. Tény és való, rendezvények százain jelent meg szónokként, „tehát" az egész lakótér tele lehet mindenféle jóval. (Vagy vacakkal, hisz „ezeknek" még ízlésük sincs.) Egy valóságos British Múzeum lehet nála, annak anyagát is hasonló elven gyűjtötték. Ha meg nem, ha üres az ingatlan, akkor az EMMI orgazdahálózatot működtet, ha pedig a tárgyak újra ott vannak a múzeumokban, intézményeknél, akkor szégyen, de még állami pénzen vissza is vásároltatja azokat!

Ha pedig ez mind így van, akkor az elismert bűvész, enthúziasztikus cirkuszvezető és ütésálló államtitkár, valamint bűnbandája az OPERÁ-val is visszavásároltatta azt a kalapot vagy sisakot (már nem emlékszem pontosan), amit kollégái, akarom írni: tettestársai anno kölcsönkértek tőlünk egy hamarosan műsorra tűzendő darabból. És az is csak rémlik, hogy hozzánk egy sport témájú kisplasztikát hozott: mire felocsúdtam, már egy kiállításról beszélt. De vagy van humorom, vagy nem tudok haragudni. (Igazából mindegyikben van valami.)

Forrás: NAGY ATTILA / MAGYAR ÁLLAMI OPERAHÁZ

Mit is mondjak végül, kedves Néném? Hogy méltatlan módon széttámadni valakit, aki ezzel a horizontális aprósággal, kulturális nóvummal húzott végig egy parlamenti ciklust (és ettől, hogy mindig prezentált, nem kevesebb, hanem több lett a készülnivalója!), vagy egy másik személyiséget, akinek felkészültségét az is pontosan ismeri, aki anno múzeumi kényszerű távozta kapcsán esetleg örömet érzett, nemhogy nem vicces, de ha komolyan gondolták, minősíthetetlen cselekedet is. Számukra írom: a kalpag is visszakerült, miként az összes tárgy is, kemény egy nap után, intézményvezetői engedélyt bírva. (De kell-e írnom? Hisz tudta mindenki!)

Én viszont – dacára az egész bolhacirkusznak – az irónia pártján állok. Meg az öniróniáén. Meg az Ön iróniájáén is, édes Néném! El ne vegye ez az izzadtságos konstrukciójú eset senki kedvét attól, hogy kiállításmegnyitón kis műtárggyal terelje vagy erősítse a figyelmet, és attól se, hogy valaki froclizhassa a másikat. Mert míg bornírt ürügyek nélkül, ahol a lufifújáshoz épp csak a lufi hiányzik, nagyon is lehetséges volna, mosoly nélkül viszont nem érdemes élni.

„Zsdú átvétá, kák szálávej létá!"

Szilveszter

2022. január 25.