"Derűsen élni és vidáman meghalni azt jelenti, hogy elrontottuk az ördög számításait. Nyolcvanhat éves vagyok, és ez eddig sikerült" - mondta Müller Péter Kossuth-díjas író az Origónak. Beszélt a háborúról, a világjárványról, és arról is, hogyan született meg az Anyám titkos könyve című kötete. A választásokról úgy fogalmazott: "Fellobbant egy katasztrofális világdráma és megint a fókuszában vagyunk. A választás tétje most nem belpolitikai, hanem olyan egyetemes sorskérdés, amelyben sem hazánk, sem a világ nem volt még soha. Ezzel, mint létfeladattal szembesülni különleges erőre és képességre van szükség. A jelenlegi kormányfő rátermett ember. Árvízi hajós." Interjú Müller Péter Kossuth-díjas íróval.  

Az egyik könyvében azt írta, hogy "Tánccal, szavakkal, csodákkal, megtanítalak benneteket, hogyan kell még a süllyedő hajón is vidáman élni." Ezekben a történelmi időkben is tud derűt, vidámságot közvetíteni, amikor világjárvány tört ki és háború dúl a szomszédos országban?

Világvége címmel írtam egy könyvet még 2018-ban, amikor sem járvány, sem háború nem volt. Ebben a könyvben lényegében minden benne van. A címlapról pedig egy bohóc röhög az olvasóra.

Müller Péter író Világvége című könyveFotó: Talán Csaba

Ki az a bohóc?

Én - a lelkemben élő igazi énem. Ez a bohóc pedig úgy gondolja, hogy a nagyérdemű olvasó lelkében is él egy bohóc. Arra kért, hogy adjam át neki ezt az üzenetet, ami így szól. "Mi szabadok vagyunk, barátom! Miénk a világ és a túlvilág! Föld és ég. Nekünk ingyenjegyünk van a pokolba és a mennyországba. Az én országom nem e világból való! - mondta a Mester. Mi ettől annyiban különbözünk, hogy nekünk semmiféle országunk nincs. Nem is kell! Semmi. Se hatalom, se gazdagság, se biztonság, se lakcímkártya, mert tudjuk, hogy semmi sem a miénk. Nekünk nem kell más, mint ami kis batyunkban elfér. Mi van ebben a batyuban? Nevetés. És dal. Ez a mi kincsünk. És ha a hangunk elment, akkor fütyülünk. És ha fütyülni sem tudunk, akkor ráteszünk a fésűnkre egy WC-papírt, s azon fújunk majd gyönyörű nótákat. S ha már fésű sincs, és papír sincs, akkor a szívünkben szól a zene. És a nevetés. Örökre." Amit Hamvas Béla úgy hív, hogy világválság, az most nagyon veszedelmes, talán végső stációban van. „Utolsó idők" a Biblia szavaival. Az egész civilizáció - úgy tűnik – szétesőben van.  Ez pedig az életünk minden területére kiterjed. A magánéletünkre, a gazdasági életre, pénzre, a természetre, környezetre, járványra, a háborúra. A II. világháborút megéltem. Nagyon hasonlított a mostani orosz-ukrán háborúra. Csak nem volt még ilyen, az egész emberi létet fenyegető a technológia. Nukleáris csapás csak a végén volt. Hirosima. Az, ami most történik, számomra ismerős. Nyolc-kilenc éves kisfiú voltam, emlékszem mindenre. A hivatalos rádió- és sajtójelentések, a diplomáciai tárgyalások, alkudozások, a gazdasági szankciók bevezetése - nagyon félelmetes számomra, hiszen ugyanígy kezdődött az a háború is.  Akkor Hitler és Sztálin állt egymással szemben – mi magyarok elvakultan a németekhez csatlakoztunk, de végül a szovjetet is megkaptuk. Két világ közé szorítva élünk. Mindkettővel szót érteni emberfeletti feladat. A könyvre visszatérve: éppen ezért írtam, hogy a derűt és a bölcs humort átadjam. Soha semmiféle elmúlástól nem kell félni.

Müller Péter Kossuth-díjas írófotó: Talán Csaba

Ön a járványt is teljesen másként fogta fel, egy pillanatig sem aggódott.

Nem, mert valóban nem félek. Inkább nevetek.

Pedig elkapta a vírust. Akkor sem aggódott, amikor másról sem szóltak a híradások, csak arról, hogy naponta hány ember fertőződött, vagy halt meg? Hogyan élte meg a betegséget?

Szinte semmit sem éreztem. Szóltak, hogy covidos vagyok.  Teszteltek, és pozitív lett. Három nap múlva újra teszteltek, akkor már negatív lett a teszt. 

Az egészet, mint egy átsuhanó figyelmeztetést fogtam fel, és nem túlzottan érdekelt.  Inkább derűt, jókedvet, szabad lelkiséget szeretnék adni az embereknek. Derűsen élni és vidáman meghalni azt jelenti, hogy elrontottuk az ördög számításait. Nyolcvanhat éves vagyok, és ez eddig sikerült. Néhány napja meghívtak a Kossuth-díj átadásra. Ott ültem a nagy öregek között, és az egész életem lepergett előttem. Rengeteg emberrel találkoztam: nagy írókkal, zenészekkel, régi barátokkal, színészekkel, idős táncosokkal, akikkel a sorsomat éltem. Ott ültünk mind, akik még élünk. Romosan. Istenien elbeszélgettünk. Hallatlan derűs nap volt. Bodrogi Gyuszival is találkoztam, aki a Szomorú vasárnap című darabomat 1983-ban bemutatta, s játszotta hosszú évekig, fantasztikus sikerrel. Akkor sem volt már fiatal. Odaültem hozzá. Rám nézett huncut, táskás, vén szemmel, és azt kérdezte: Te ismered ezeket? Mert én már nem ismerek meg senkit."  Nevettem, és így válaszoltam: Én azt sem tudom, te ki vagy."  Persze, nagyot röhögtünk, mindketten. Amíg humorunk van, nincs baj.

Elképesztően fitt, jó kedélyű. Jól gondolom, hogy nem sokat törődik az idő múlásával?

De, valamelyest törődöm vele. Most körülbelül hatvanévesnek érzem magam. Az egyik ismerősöm azt mondta, hogy nem nézek ki még hetvenötnek sem. Mondtam neki: „Figyelj, Rezső, mondjunk akkor hetvenet." "Á, azt nem lehet eladni" - válaszolta.

Egész életében sportolt - pontosabban bokszolt. Mostanában is edz?

Persze, a mai napig sportolgatok. Minden nap edzem magam. Régebben együtt jártam Kokóval és Madárral – Erdei Zsolttal - egy edzőterembe. Látták, hogy ott ütögeti a zsákot egy öreg pasi - aki én voltam. Madár egyszer odajött hozzám, és azt mondta: Péter bácsi, üssön csak a tenyerembe!".  Beálltam, és puff, odacsaptam. Madár felkiáltott: „Juj!!!" Meglepődött a világbajnok, hogy egy bácsi még ekkorát üt.

Müller Péter író BVSC-s bajnok barátaivalForrás: Müller Péter

Mondta, hogy nem sok időnk lesz beszélgetni, mert Tolcsvay László érkezik önhöz. Min dolgoznak most?

A Mária evangéliumán dolgozunk, a Győri Nemzeti Színházban lesz a bemutató, áprilisban, Nagyszombaton, majd sokfelé az országban, és a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon is.

Azt olvastam egy helyütt, hogy Rómában is bemutatják majd a Mária evangéliumát...

Erről régóta szó van, de konkrétumot nem tudok.

Tavaly jelent meg az Anyám titkos könyve című kötete, amelynek története egészen elképesztő. Hogyan született meg ez a könyv?

A padláson próbáltunk rendet tenni, és a lomok között öreg magnószalagokra bukkantunk. Betettem a lejátszóba. Kiderült, hogy édesanyám beszél a szalagokon. Bezárkózott a szobájába, és magnóra mondta élete nagy sztorijait. Nem az életét mesélte el, hanem a legnagyobb eseményekről beszélt, amelyek megtörténtek vele. Beszélt az első szerelméről, aztán arról, hogyan találkozott apámmal, elmesélte a kacagtatóan fura és keserves nászútjukat. Azt is elmondta, hogy mit érzett, és gondolt, amikor a méhében még magzat voltam. Megrendítő élmény volt. Amikor hallgattam, sokáig zokogtam. Egy ideig nem is tudtam dolgozni a legépelt szövegen.

Nem ismerte ezeket a történeteket?

Nem. Ezeket soha nem hallottam. Voltak persze köztük olyanok is, amelyeket kisfiúként megéltem, és nem értettem pontosan, hogy mi történik. Most megtudtam, ahogy hallgattam a kazettákat.

Mondana példát?

Nyolcéves voltam, amikor egy ukrán katona meg akarta erőszakolni az édesanyámat. Előttem. Feltépte a szoknyáját, blúzát, és ráfeküdt. Anyám tudott oroszul, és beszélni kezdett hozzá. Én csak álltam a sötétben, iszonyodva, rémülten. Nem értettem, mi történik, mert azt láttam, hogy az a nagy, szakállas barom, aki néhány perce még dulakodott anyámmal, hirtelen sírógörcsöt kapott. Bőgött, mint egy gyerek. Nem értettem, miért. Azt mindig tudtam, hogy anyám nagy varázsló. De most tudtam meg - hallgatva a magnószalagokat -, hogy mit mondott neki. Valahogy így: Engem nem kell megerőszakolnod. A tied leszek, nem tudlak legyőzni. De mi van veled, ember?! Miért teszed te ezt?"  Beszélt hozzá, kérdezte, mi történt vele, hogyan jutott el idáig, Ekkor sírta el magát az ukrán. Elmondta, hogy magyar katonák megölték a családját - a feleségét és a gyerekeit is. Nemcsak a nőt kívánta, hanem bosszút is akart állni. A történet pedig úgy folytatódott, hogy nem bántotta édesanyámat, csak motyogta, zokogta neki iszonyú fájdalmát – és szerelmes lett belé.  Annyira, hogy nekem is lopott egy nagy csokoládétortát - ami háború idején kincs volt. Amikor pedig elment, kirabolt egy bőrgyárat, és letolt a zuglói kertünkbe egy raklap, cipőtalpakhoz való bőrt. Emlékbe. Persze, nem kellett nekünk semmire, ott állt évekig. Végül Berlinbe hajtották tovább őt is, akkor még az oroszokkal együtt harcoltak. Ott meghalt. Ebből a történetből is az világlik ki, hogy mindenkiben ott van az ember. Az volt édesanyámban a csoda, hogy ki is tudta hozni mindenkiből az érző lényt.  A maradék emberséget. A derű és a humor erejével. Nagyon idős volt már, amikor egy világos pillanatában azt mondta: Azt játszottuk, hogy én voltam az anyád, te pedig a fiam."  Játéknak fogta fel az egész életet. Anyám a barátom is volt. Olyan barátom, amilyen soha nem lesz több.

Müller Péter Kossuth-díjas írófotó: Talán Csaba

Különös viszonya van a halállal. 1956-ban lelőtték az oroszok, és azt mondta: "szerencsére meghaltam". Milyen halálélménye volt?

Szerelmes voltam a feleségembe - aki akkor még nem volt a feleségem. Én Zuglóban laktam, ő pedig a IX. kerületben - a forradalom fókuszában. El akartam menni hozzá. Anyám nem engedett, azt mondta: meg fognak ölni. De én mentem, és tényleg lelőttek hátulról. Oroszok egy tankról. De nem baj. Szerencsére meghaltam.  Igen, ennek meg kellet történnie. Ha kipukkad egy álom, az életnek vége, és jön egy új. Mindenki meg fog halni. Nemcsak a pechesek.  Ez az egyetlen félelme az embernek. A halál. De ha nem fél az elmúlástól, felszabadul. „Van másik!" – ahogy híres zenebohócunk mondta, akinek összetörték hangszereit. Amikor meglőttek, volt egy rövid halálélményem. Megtapasztaltam, hogy nem vagyok ide ítélve. Az élet mulandó minden lény számára, de nincs halál.  Az ember pedig aszerint derűs és vidám, hogy a mulandóságot mennyire képes elfogadni, és megérti-e, hogy nincs halál. Elmúlás van. Egy szerep befejeződik. Ahogy a színházban. Ha vége az előadásnak, a színész leveszi a maszkját, az álszakállát, parókáját, és annak a darabnak vége. Majd  ön a következő szerep. Színdarabjaimban ki-be járnak a szellemek, és két előző életemre emlékszem. Akiben nincs meg ez a tapasztalat, vagy sejtelem, ezek a gondolatok idegenek. Soha nem akartam osztani az észt. Nem ez volt a célom. Minden egyes könyvemet azért írtam, hogy megtaláljam a saját örömömet. Önmagamat akartam megváltani. A saját lelkem játékos öröméből írtam. Olyasmiket tudtam meg önmagamról, amiről fogalmam sem volt. Élvezetet okozott az írás. Gyönyörűséget. Tudtam azonban, hogy ez másoknak is hasznos lehet, és ezért nem rejtettem el műveimet, mint anyám, hanem odaadtam mindenkinek. Talán örömet okozok. Kiderült, hogy sok lelki testvérem van. Újabban az is, hogy gyűlölnek is.

Müller Péter Kossuth-díjas írófotó: Talán Csaba

Most min dolgozik?

Jelenleg a színház ezotériájáról írok. Nem a mai színházról szól. Inkább a görög szóból, a theatronból indulok ki, amely azt jelenti, hogy a hely, ahonnan Istent látni lehet. Mielőtt jött, éppen azon meditáltam, hogy vajon a sorsunk meg van-e írva, vagy csupán rögtönzések sorozata az egész? A színházban a színészeknek azt kell játszani, amit az író megírt. Tudnak persze rögtönözni, de akkor a rendező szól, hogy az jó, vagy nem jó. Az író viszont - aki a darabot írja - ül egy üres papírlap előtt, és megjelenik előtte egy vízió, aminek van eleje, közepe, vége. Fokozatosan jönnek a szereplők - az arcok, a jellemek, a személyiségek -, és papírra veti a történetet. Ő az, aki az egészet „megírja".

Mit gondol, a saját életünkben írók vagy színészek vagyunk?

Szerintem bennünk egyszerre van ott az író és a színész. Egyszerre vagyunk a saját életünknek - a szó legteljesebb értelmében - a szerzői és színészei. Rögtönözni tudok, de fogalmam sincs, például, hogyan fogok meghalni.

Müller Péter, Kossuth-díjas író a Madách SzínházbanForrás: Müller Péter, Madách Színház

A Madách Színházba 1955-ben lépett be, azóta ott dolgozik. Soha nem volt kísértés, hogy elhagyja a színházat?

Soha. Két külföldi kísértés volt, nem komoly. Amerika és Olaszország. De maradtam. Mert tudtam, hogy nem lennék képes hazát váltani.  Ennek legfőbb oka a magyar nyelv, ami maga a csoda. A hazaszeretet számomra nem a szónak a közhelyes, álságos, pózos értelmét jelenti. Magyar író vagyok, sorsommal hoztam. Bárhová megyek, az is maradok. Azokkal az emberekkel érzem a közösséget, ahová születtem, s ahol élek. Nekem ezt jelenti a hazaszeretet. Még az ellenségeimmel is szorosabb a kapcsolatom itt, mint máshol. Mélyebb összetartozás van közöttünk. Magyar írók vagyunk, bárhová megyünk, bárhogy gondolkozunk is a világról, az életről, a művészetről, vagy akár a történelmünkről és az aktuális politikáról. Azok is a sorstársaim, akik megvetik a műveimet, vagy akár az életfilozófiámat.

Ha már a hazaszeretetről beszélünk: néhány nap múlva választás lesz az országban. Mit gondol, mi a tétje az idei választásnak?

Nem az, ami két hónappal ezelőtt volt. Nem egy belpolitikai kérdés már. Fellobbant egy iszonyatos világdráma, és megint a fókuszában vagyunk. Szomszédai egyszerre Ukrajnának, Oroszországnak és a nyugati világnak is. A tétje az, hogy alkalmassá válunk-e arra, hogy ezt a lehetetlen feladatot valahogy kezeljük. Ehhez különleges erőre, s a helyzet átlátására van szükség. A jelenlegi kormányfő pedig rátermett ember. Nem véletlenül vezeti ő az országot tizenkét éve. Ő az egyetlen személy jelenleg, akinek súlya van a világban, amiben élünk. Jelen pillanatban megint egy lángoló pokol közepén vagyunk. Azt a kulcsmondatot, hogy Ez nem a mi háborúnk!", sem az osztrákoknak, sem a németeknek, sem az oroszoknak nem mondtuk ki valaha. És a magyar történelemben is nagyon ritkán. Az első világháborút még nem éltem meg, csak a maradandó, nyomorúságos veszteségét, de a másodikat igen. Kérdés, hogy mennyire van lehetőség, hogy az ország vezetője ezt az apokalipszist kezelni tudja.

A zuglói fideszes jelölt mellett nyíltan ki is állt...

Igen, mert sok indulat és korrupt érdek van itt a levegőben, és a jelöltből, Borbély Ádámból tisztességes szándék árad.  Képes lehet arra, hogy a fiatal lényéből sugárzó erőt átadja a zuglóiaknak.  Ádámot alkalmasnak tartom e feladatra. Emberi értékei miatt támogattam.

Müller Péter Kossuth-díjas írófotó: Talán Csaba

Valahol azt mondta, hogy minden személyes beszélgetésbe másként megy bele, és másként is jön ki belőle. Ez most is így van, ha most mi ketten beszélgetünk?

Nem, mert a mi beszélgetésünk műfaja más. Ez egy interjú. Ha mi úgy beszélgetünk, hogy néha én is hallgatok, és csakis ön beszél, akkor az már teljesen más lenne. Ön most csak szikrákat adott magából, főleg a tekintetéből, de végeredményben ez mégiscsak egyoldalú beszélgetés volt. Én beszéltem, ön kérdezett és hallgatott. Sokan jönnek hozzám, hogy meghallgassam őket, és persze, sokan érkeznek úgy, hogy kérdéseik vannak, és én beszélek. Úgy érzem, ha valaki meghallgat, érző, értő, figyelő lélekkel, az a legnagyobb ajándék.

Jó hallgató?

Tudok jó hallgató lenni. Nem könnyű, mert író vagyok, én vagyok az adó, és az olvasó a vevő. Vevőnek lenni pedig a legnagyobb művészet. A jó olvasóban személyes élménnyé válik a könyv. Úgy éli meg, hogy csakis neki íródott és ebben van is némi igazság. Találkozunk ilyenkor. Az én benned vagyok, s te énbennem a szeretet élménye.