Költészet napja: Vinkó József írása.

Nincs még egy költőnk, aki annyit éhezett volna, mint József Attila. Nővére írja A város peremén című életrajzi regényében, hogy néha napokig koplaltak, és amikor már nem bírták tovább, megették a fazék hideg zsíros káposztát, amit a mama eldugott. A kőműves felesége, akinél albérletben laktak, néha beadott egy-egy tányér krumplilevest, ám később arra kényszerültek, hogy Attila egyetlen játékát – a hintalovat – is feldarabolják, evvel gyújtottak tüzet a paprikás krumpli alá.
Koplalt József Attila Párizsban is. Hetekig mustáros kenyeret evett, meleg ételhez csak akkor jutott, amikor Cserépfalvi Imre (a párizsi magyar diáksegélyező bizottság elnöke) felajánlott neki ingyen ebédjegyeket.
Egy kortárs emlékezése szerint ebben az időben még lehajtották a Montmartre dombról a juh- és kecskenyájakat. Ilyenkor a pásztor kürtölt és költőnk friss kecsketejet ivott.
Elterjedt legenda az is, hogy József Attila arra kérte nővérét, küldjön neki „bablevest kolbászreszelékkel". Sosem értettem, hogyan lehet csomagban bablevest küldeni, és főként mi lehet az a kolbászreszelék? Aztán kiderült, ez csak tréfa. A Jolántól kapott csomagok után (amelyekben szalámi mellett felesleges dolgok, például portugál szardínia és pulóver is találtatott) a költőnek rendre portóköltséget kellett fizetnie. József Attila ezt a felesleges kiadást unta meg, ezért írta Jolánnak 1926. október 15-én kelt levelében: „Ha csomagot küldesz, nem veszem át, nem én, ha nem bableves van benne, csipetkével és kolbászszeletkékkel. Erről jut eszembe, hogy már nem érzem úgy a gyomromat, mintha lebegne, hanem mintha korcsolyázna, nyolcasokban."

József Attila

Javító fekete

Az éhség önérzetes poétáján azonban nem volt könnyű segíteni. Tersánszky Józsi Jenő leír egy tipikus esetet. József Attila belép a Japán (ma Írók boltja) kávéházba. Arca sápadt, komor, télikabátja koszlott, hóna alatt papírcsomag, benne nagy darab kenyér, öt deka füstölt szalonna. Reggeli-ebéd-vacsora. „– Mit hozzak?" – kérdi a pincér. „– Egy nagy kávét. De nix hab. Fölet tetessen rá, amennyit lehet." A pincér bólint, hátramegy rendelni és összedörzsölt mutató- és hüvelykujjával mutatja Kraszner Menyhértnek, a kávéház tulajdonosának, hogy a vendég flamós, de csóringer. Ám Kraszner nem véletlenül találta fel a „javító kávé" intézményét. Akinek nagyon nem volt pénze, kért egy sima kávét, majd bele egy kis „javító tejet". Ha a kávé túlságosan tejes lett, akkor járt egy kis „javító kávé". Egyszer fizetett, de két csésze tejeskávét kapott. Így történt most is. A pincér kérdő tekintetére a tulaj csak annyit súgott: „Jól van, fiam, jegyezd meg: ez a nyiszlett kis ember legalábbis akkora költő lesz, mint Petőfi Sándor."
József Attila itt írta Születésnapomra című versét. „Harminckét évem elszelelt /
 s még havi kétszáz sose telt. / Az ám, / Hazám!"
Egy időben szövetkezett egy másik éhenkórász íróval, Péter Pállal. Bablevest rendeltek egy pengő húszért, és felváltva ették ki belőle a húst. Hétfőn a kolbász, kedden az oldalas jutott József Attilának. Krizmanits József, az Etoile pincérének unokája a Liget folyóiratban felidéz egy esetet, amikor a költő üres főzeléket rendelt, de a nagyapja bement és megkérte a szakácsokat, süssenek egy szelet húst is a főzelékre „ennek a versfaragó, jó embernek". József Attila azonban felháborodva visszaküldte, hogy ő ezt nem tudja kifizetni, nem rendelte. Legközelebb tehát, amikor a költő újfent üres főzeléket kért, becsempészték a húst a főzelék alá. „József Attila elkezdte enni a főzeléket, a felénél derült ki, hogy hús is van alatta, de azt már nem lehetett visszaküldeni."
Szántó Judit szerint a költő kedvenc étele a sajtos makaróni volt, Vágó Márta meg azt írja visszaemlékezéseiben, hogy 1936 táján, amikor a Szép Szó folyóiratot szerkesztették, egy közeli sörözőben József Attila gyakran evett disznópaprikást főtt krumplival, ezt nagyon szerette.

Kínálgató

Mert ínyencfalatokhoz ritkán jutott. Talán Hatvany báró néhány vacsoráján, amikor őt is meghívták, ott feltálaltak lazacot, kaviárt. Vagy Újpesten, ahol szintén ágrólszakadt költőtársa, Berda József elvitte ebédelni az Illik-féle halászcsárdába. És feltehetően azon a díszvacsorán, amit nővére férje, Makai Ödön ügyvéd adott illusztris vendégeinek 1930. március 25-én, ahol is József Attila az összes fogáshoz tréfás versikét faragott.
Csigaleves: „E levestől mennek falnak, / Kik belőle sokat falnak!"
Hideg fogas: „Cúgot kapsz a halevéstől, / Nemcsak soktól, de kevéstől."
Halmajonéz: „Majonezből bármily kevés, / Harmadnapos hideglelés."
Fekete kávé: „A fekete török átok, / De hát úgyis megisszátok."
Kínálgató című töredékében a mértékletességre int: „Ne feledd, hogy régi szabály: / Csak mértékkel egyél, igyál. / Kövérség korai vénség, / Tehát móddal ó vendégség. / Az angyalok sose esznek / Mégis gyönyörűek lesznek."

Rövid a szalonna

Hát neki nem kellett félni az elhízástól. Egész költészetét átjárja az éhség. „Etess, nézd, éhezem" – kiált a Gyermekké tettél című versben. „Harmadnapja nem eszek, se sokat, se keveset" – mondja a Tiszta szívvel címűben. „Én is örökké éhes vagyok" – vallja be a Kopogtatás nélkülben. „És testem végül megbetegedett – sommázza életét –, mert férfi vagyok és nem tudja senki, / még magam sem, hogy mennyit szenvedek."
Az éhség a Rossz jelképe. Az étel a megtestesült Jóság. A boldogság úgy kell, mint egy falat kenyér. Krúdy Gyula nem ismerte József Attilát. Ezért kérdezi a konflisban Artúrtól, hogy milyen költő József Attila? Jó költő – mondja a mesélő és idézi a költő egyik sorát: „Hosszú az Úristen, rövid a szalonna". „Szép – mondja elgondolkodva Krúdy –, főként mert szalonnáról van benne szó."