ÓKOVÁCS SZERINT AZ OPERA - 221. LEVÉL

Édes Néném,

nem csodálkoztam rajta, hogy fenntartásai keletkeztek a furcsa program miatt. Hogy is lehet egyazon napra, estére műsorba kitűzni két ennyire különböző szerző operáit még akkor is, ha mindketten remek zongoristák és a nyomorúságos XX. század szerencsétlen szülöttei – amúgy viszont zsenik –, és mindkettejüknek csak ezt az egy-egy operát sikerült megalkotniuk. De nem is ez volt a szempont, őszintén szólva csak később jöttem rá ezekre az egyezésekre, ahogy az is csak egy, a mi szempontunkból most fájóan lényegtelen egybeesés, hogy Bartók Béla és George Gershwin is mily gyenge egészséggel bírt.

A program fő motívuma ugyanis a zenei rasszizmusban keresendő, és abban a politikai türelmetlenségben, ami a mai napig áthatja például Magyarország külviszonyait – számtalanszor akar minket mint neveletlen ezeréves gyerekeket kioktatni valamely 20-30 esztendős államalakulat, vagy mutatják az ókori fricskát, a Quod licet Iovi, non licet bovi finoman szólva sem szimmetrikus elvét. Pedig ezt mi gyermekkorunkban jól megtanuljuk, a magyar nyelvi kultúrába betagozva él, hogy mennyivel kevesebbet szabad a kisökörnek a főistenhez képest. És még csak azt sem mondom, hogy egy évezredes nemzetnek, világlátásnak ab ovo azért volna igaza, mert oly öreg. Vagy tapasztalt. De a közlekedés irányába egy cseppet disztingváltabbá tehetné a tény, hogy létezik itt egy komoly múlt, amely óhatatlan tanít minket és önmagában is érdemel némi tiszteletet.

Forrás: Kummer János / Magyar Állami Operaház

De hol itt a zenei rasszizmus, hadd bökjem ki végre! Hát természetesen ott, amikor fehérek (magyarok) nem játszhatnak el egy operát, amelyet különben fehér szerző komponált: ez volna a Porgy és Bess. Annyit írtam már róla az elmúlt években itt, itt és itt is, mint a csuda. 2018 februárjában mutattuk be az Erkelben, előre elmondtam: zűrös lesz, mert át kell törni egy addigra már 35 esztendős „átkot", amely állítólag a dalszövegek egy részét költő Ira Gershwin halálakor „keletkezett". Furcsamód addig mindenhol mehetett a mű ötven éven át, csak onnantól nem, hogy az idős öcs elhunyt. Hogy ki kinek a kezét vezette, nem tudom, de hogy utazó fekete truppok rettenetesen jól jártak ezzel, azt igen. És azt is, hogy a földgolyóbison lakók meg az emberi kultúra úgy általában pedig igen rosszul, mert ahogy a szocialista Budapesten is levették az OPERA futó produkcióját, úgy a világ döntő részén ugyancsak elhallgatott a Porgy. Pedig a Porgy remekmű, azt hallani, látni, ismerni kell(ene), része az opera törzsanyagának!

1970-től 1983 februárjáig pontosan 150 alkalommal gördült fel az Erkel Színház függönye a Gershwin-operára (magyarul), ez még akkor, a nagy előadásszámok és a szórt repertoárjátszás idején is hatalmas népszerűséget jelentett. Most, ennek a sorozatnak a végén mi a csekély 20-as számnál tartunk majd (angolul). De már elmondhatjuk, hogy ha hivatalos engedélyünk máig nincs is (a jogdíjat azért utaljuk!), fekete címszereplőnk már volt, nem is akárki, a jamaicai születésű Sir Willard White személyében! Aki ott volt a nyilvános főpróbán és a két White-előadáson (ez ám a teljes white-cast!), pontosan érzékelte, miként honorálja a magyar közönség a velünk közösséget vállaló világsztár produkcióját. Óriási esték voltak!

Forrás: Kummer János / Magyar Állami Operaház

De hogy jutottunk ide? Amikor egy kiváló másik fekete basszistának, Simon Estésnek szavait olvastam 2003-ból (idegesítette a rasszista tiltás), már reménykedtem valami hasonló demonstratív megoldásban. És Almási-Tóth András művészeti igazgatónak, a Porgy-produkció rendezőjének sikerült végrehajtania a tervet Amszterdamban évekkel ezelőtt, és szaván fognia ha nem is őt, de a szintén csodálatos Sir White-ot, és úgy elhívni Kékszakállúnak, hogy egyidejűleg Porgyt is énekel. Addigra már birtokomban volt egy levél. Nénémnek is mutattam, egy amerikai srác írta, természetesen afroamerikai, aki haragra gerjedt, amiért elvesszük tőle (is) azt, ami csakis az övék. Bezzeg ő is szereti Bartókot, aztán ugye, mégse! Abban a pillanatban tudtam, mit fogunk csinálni. Egyrészt megírtam a kedves énekesfiúnak, hogy ne botránkozzon meg, de a világon a Kékszakállút mindenki énekeli, sőt, nálunk egy Marton Évával készült CBS (tehát amerikai!) lemezfelvételen az indián származású Samuel Ramey is alakította, méghozzá a külföldiek közül a legpontosabb magyarsággal. Tehát még olyan is simán lehetséges, hogy idehaza, Bartók földjén áll be valamely más színű náció a Herceg szerepébe. De ennél is több kellett.

Azt Palerdi Andráséktól tudtam, hogy egyszer – talán Kanadában? – váltóként kellett biztosítania az akkor még „szőrtelen" Mr. White Kékszakállúit, tehát amikor ATA összeakadt vele Hollandiában és felmerült a Porgy ügye, már könnyedén kapcsoltuk össze a Bartók-meghívással. Ő pedig mondott egy nagy „yes"-t, és... és évek teltek el, ahogy az opera világában lenni szokott, no meg az operaházi rekonstrukciók világában is. Toltuk, toltuk, mert az idei, a nyitótavasz egyik szenzációjának szántam ezt a kettős hitvallást a szerzők, a művek és az énekesek egyenlősége mellett.

Nemcsak három Porgy-előadás ment Sir White-tal, hanem két kvázi koncertet is kitűztünk, amelyek első felében a Bánffy-féle ősbemutatót megidéző Szinetár-rendezésben fut a Kékszakállú, majd szünet után a Porgy és Bess részletei, legnagyobb számai hangzanak el. A Kékszakállút fekete, a Porgyt fehér művész énekli – ugyanazon az estén. Kell-e mondanom, hogy a Bartók-mű prológját a félig afrikai származású Kálid Artúr adta elő, igen átgondoltan?

Forrás: Kummer János / Magyar Állami Operaház

Hogy szenzáció lette-e mindez? Az, talán az, csak a magyar sajtó nem tartotta érdemesnek észrevenni eddig. Sir White hamarosan 75 esztendős lesz, ám a Kovács János vezette zenekar és remek Juditja, Gál Erika oldalán minden pillanatban a Herceg volt, hangban, gerincben egyaránt. Sok verzió megélhet – emlékszünk a 2018-as Erkel színházi rendezésre, Kasper Holten munkájára, ahol két ember kései találkozásaként működött (illetve nem működött) –, de a „legalapabb" mégis ez: egy idős, megcsendesedett Kékszakállú vonzza be az élete asszonyi csúcsán pompázó, igen aktív Juditot. Természetesen ők is elmennek egymás mellett.

És jön a második félidő, csupa magyarral és Gershwinnel! Itt eszembe ötlött, amikor 2017 júniusának végén, a már épp lelakatolt Operaházba beengedtük a Margitszigetre érkező utazó full-black Porgy-csapat főpróbáját. Ott is a mi zenekarunk, énekkarunk lépett fel, de csak fekete szólistákkal. Az is nagy élmény volt, tény – meg ez is.

Ahogy az előadás előtt angolul is elmondtam: mélyen hiszünk e zseniális szerzők és e nagyszerű művészek egyenlőségében. Íme: bár mindenki gondolkozna úgy és oly elfogulatlanul, ahogy e kérdésben mi tettük! Ha pedig Néném kedvet kapott, most szombat este az Operaházban még egyszer (utoljára!) ezt a kombót megnézheti, meghallgathatja.

„Ebony and ivory live together in perfect harmony /Side by side on my piano keyboard, oh Lord, why don't we?"
Pont így gondolom, ahogy anno Stevie Wonder és Paul McCartney énekelte, és a zongorabillentyűkön demonstrálta.

„Zsdú átvétá, kák szálávej létá!"

Szilveszter

2022. május 9.