Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
1986-ban Magyarország egész nyáron Queen-lázban égett. A világ talán legnépszerűbb rock-zenekara 1986. július 27-én adott koncertet Népstadionban, ám akkor nem tudtuk elképzelni mi, magyar könnyűzene rajongók, hogy van, lehet élet Mercuryék után is.
Csendben persze mindannyian reménykedtünk, hogy ez nem valaminek a megismételhetetlen csúcspontja lesz, hanem egy új világ kezdete.
A reményünk néhány nappal később valóra vált, legalábbis a zenei koncertek terén. Mert az igazi új világ kezdetére még pár évet várni kellett, de a vad nyugati bandák közül egyre többen kacsintgattak felénk. Még le sem kerültek Budapest utcáiról a Queen-plakátok, és máris kikerültek az Iron Maiden és a Scorpions koncertjét hirdetők.
Az Iron Maiden járt már nálunk két évvel korábban, nem kis földindulást okozva, de a német csapat korábban még nem jött el hozzánk. Ami azért furcsa, mert a Kraftwerk néven színpadra lépő, elektromos zenét játszó honfitársaik már zenéltek nálunk, és a Scorpions akkoriban rendszeresen koncertezett együtt az Omegával. Sőt, tagjai egy ideje baráti kapcsolatot ápoltak a magyar szupercsapat zenészeivel, és ők nyilván elmondták nekik, hogy
a vasfüggöny mögötti „legvidámabb barakkban" is élnek zenerajongók.
Pont egy hónappal a Queen-koncert utánra hirdették meg a Scorpions fellépését, majd szeptember 17-re az Iron Maidenét. Mindkettőt az MTK romos stadionjába. Azt hiszem nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy egy magyar tízen-huszonéves akkor érezte magát először európai polgárnak, amikor bement az Ifjúsági Rendező Irodába, és azt mondta:
egy jegyet kérek a Scorpionsra, és egyet az Iron Maidenre.
Még most, 36 év távlatából is beleborzong az ember a gondolatba!
480 forint lesz a két jegy - kapta a választ a vásárló. Ez akkor egy fiatal mérnök fizetésének pont a tizede volt. Vagyis az arányok nagyjából ugyanolyanok, mint napjainkban.
A koncert augusztus 27-én fél 7-re lett hirdetve, de senki nem gondolta, hogy egy komoly együttes nappali fényben játszik. Azért fél 7-kor a kemény mag már ott tolongott a pályán. A színpadot a Hungária körút felől állították fel, akkoriban ott volt az egyik futballkapu, vagyis a mai pálya 90 fokkal el van forgatva a korábbihoz képest. Aki tehette a gyepre vett jegyet, a romos lelátók állapotáról mindent elárul, hogy hat évvel korábban itt forgatták a második világháború egy német stadionba megálmodott filmjét, a „Menekülés a győzelembe" címűt.
Most egy német rockzenekar készült itt felszántani a színpadot. A sötétség beálltával néhány akrobata ügyességgel rendelkező technikus jelent meg a színpadon zseblámpával, és szinte koreográfiára együtt mászott fel egy-egy kötélen a lámpákhoz. Németes precizitás - állapíthattuk meg, majd megfogalmazódott a kérdés: ezek tényleg onnan fogják irányítani a lámpákat?
Tényleg! Akkoriban a számítógépek egy kisebb szoba falának méretével rendelkeztek. A szerencsés nyugatra látogatók tudtak hozni tv-méretűt, de azok ára kétévi fizetés volt. A német zenekar nem bíbelődött a modern technikával, megoldotta a világítást humánerővel, majd mikor az akrobaták elfoglalták a helyüket a sötét színpadon mozgolódás támadt, és őrült hangerővel megszólalt az Intro.
Amikor kigyulladtak a fények, a zenekar tagjai piramist alkotva álltak a színpadon, ahogy azt a videoklippjükből ismerhettük.
A csúcson a pehelysúlyú, de falat rengető hangú énekes Klaus Meine. Ha volt akkor a világon olyan könnyűzenei énekes, akinek a hangja összemérhető volt az egy hónappal korábban nálunk járt Freddy Mercury-éval, akkor az a hannoveri kisember. Meine alatt megszólalt a zenekar, dübörgött a Comin Home. A ruganyos énekes leugrott a piramis tetejéről, a társak szétszéledtek, és berobbant a show.
Ennél hatásosabb kezdést azóta sem sokat lehetett látni!
A műsor szédületes volt, a program alapját a két évvel korábban megjelent Love at First Sting album adta. Ezt a lemezt valami véletlen folytán árulták hazánkban, így a rockrajongók ismerték az azon található dalokat.
A Scorpions történetének addigi legjobb korongja volt az, pedig ez már a kilencedik volt a hivatalosan 1965-ben, gyakorlatilag (Meine érkezésével) 1969-ben induló együttesnek. Azt követően a mai napig további 10 studiólemezt adott ki a banda, de talán nem jár messze az igazságtól az, aki a Scorpions történetének legjobbjának nevezi a Love at First Stinget.
10 millió példányt adtak el belőle.
A rá épülő turné már 1984-ben kezdetét vette, és a világ szinte minden szegletébe eljutott, ahol létezett elektromos áram.
1986-ban végre a vasfüggöny ezen oldalán is köszönthettük a nyugatnémeteket!
Nem férhet hozzá kétség, hogy ez nekik is nagy áttörés volt, nemcsak nekünk. És csak egy időre álltak meg Magyarországnál a keleti hódításuk során. Az angolszász együttesek többségét megelőzve mentek el a Szovjetunióba, holott ők is tudták, hogy még több, mint 40 évvel a II. világháború után is ott ők a gonosz megtestesítői. Olyan megvetéssel kevés nyelven tudnak kimondani egy szót, ahogy az oroszok a nyemcit.
A skorpiók vállalták a veszélyt, és még a Szovjetunió széthullása előtt békés eszközökkel, gitárral-dobbal-énekkel meghódították azt az országot.
1988-ban 10 koncertet adtak Leningrádban,
akkora volt az érdeklődés irántuk. Itt és ekkor barátkoztak össze a Gorkij Park nevű orosz együttes tagjaival, akik a nevüket Moszkva legismertebb kultúr- és pihenőközpontjától kölcsönözték. A két együttes annyira elmélyítette a kapcsolatát, hogy
egy évvel később közösen szervezték meg a moszkvai „zene és béke" fesztivált,
melyen a Lenin-stadionban a szovjet rockegyütteseken kívül angolok, amerikaiak léptek fel, a legvadabbak közül, és természetesen a nyugatnémet Scorpions. Ott volt a Bon Jovi, a Mötley Crüe, a Cindarella, a Skid Row, és alkalmi társaival Ozzy Osbourne. Erről a – kis túlzással a hidegháború végét jelentő – gigabuliról majd egy más alkalommal, most csak annyit róla, hogy olyan 40 perces közös zenéléssel zárult, amihez fogható Woodstockban sem volt. Csak egy jellemző kép a „jam session"-ről: a Cindarella énekese tátott szájal bámulta, ahogy játszik a hangjával Klaus Meine.
Így voltunk ezzel mi is, 1986-ban az MTK stadionban. Mármint szájtátva bámultuk és hallgattuk a csodát.
Németes tökéletességgel szerkesztett műsor volt.
Először jöttek a hangulatot megalapozó, mindenkit ugrálásra késztető kemény dalok, Blackout-tal, Loving You Sunday Morning-gal, Big City Night-al. Aztán a másoktól is megszokott „koncertközepe", ami a Scorpionsnál lírai balladákat jelentett. Az instrumentális, a hangulatot kissé csillapító Coast to Coast után érkezett a párokat egymás felé fordító, és összefonódásra csábító Holiday és a Still Loving You. Jó kérdés, hogy szabad-e ezt a két dalt egymás után játszani, de ez legyen az együttes dolga.
A harmadik harmadban ismét az ugrálásé volt a főszerep, ez a blokk a Rock You Like a Hurricane-nel indult. Ez az a dal, mely évente 40-50-szer felcsendül még Amerikában is, rendre 20.000 néző előtt, ugyanis a Carolina Hurricane jégkorongcsapata erre a(z európai) nótára száguld be a pályára.
Igen, kevés európai együttes mondhatja el magáról, hogy meghódította az Újvilágot, de a német banda igen!
Elképesztő népszerűségnek örvend ott is már évtizedek óta. Ez a remek zenéjén túl a „gyökereinek" is köszönhető. Mert németként egzotikusnak minősül az ilyenre fogékony tengerentúliak világában, akik nem nagyon akarják elfogadni a brit muzsikát, de az angolul éneklő német csapat jópofa nekik.
Nekünk meg egyenesen csoda volt, 1986-ban. És akkor még azt sem bántuk, hogy szinte hangról hangra azt a műsort kaptuk, amit már korábban megjelentetett a banda egy dupla lemezen, World Wide Life címen. „Egy újszülöttnek minden vicc új" – gondolhatták a zenekar tagjai, és ez akkor is igaz volt, ha érkezésük előtt a magyar rockrajongók recsegősre hallgatták ezt az albumot, melyet szintén árultak nálunk. A hangszeres improvizációk hiánya kissé fájó volt ugyan, de ma már tudjuk, ez kevésbé sajátja a Scorpionsnak. Mondjuk úgy:
németesen preciz a banda, nem szereti a váratlan dolgokat,
mint brit kortársaik többsége. Dynamite-tal, és The Zoo-val zárult a buli, lehet, hogy egy kicsit kevesebb több lett volna. Bár unalomról nem lehetett szó, de a „hurrikános dal" után már nem tudott feljebb ívelni a koncert. A Wind of Change akkor még nem volt, azt csak a második „birodalmi" látogatásuk után írták a zenészek.
Amikor harmadszor nálunk jártak (1993-ban) akkor már mi is együtt énekelhettük Meine-vel a rendszerváltás rockhimnuszát.
Majd egy évvel később is, amikor az Omega nagyszabású (szakadó esőben rendezett) népstadionbeli bulijára eljött az énekes, és az alapító-gitáros, Rudolf Schenker. Három számot játszottak közösen a németek Kóborékkal,
olyan köszönet-jellegű volt a német újraegyesítésben játszott magyar szerepért.
A Csillagok útján 1979-ben a közös Hobo-Omega turnéra három gitárra átkomponált változatát a hangszer olyan virtuózai adták elő, mint Molnár „Elefánt" György, Szekeres Tamás és Rudolf Schenker. Szerencsések lehetünk, hogy ezt – bőrig ázva ugyan – de élvezhettük. Ahogy ritka csemege volt, ahogy a Fekete pillnagó refrénjét Meine (papír és „puska" nélkül) tökéletesen énekelte magyarul (!) Kóbor Jánossal. Sőt, a magyar énekes egyszer eltévesztette saját számának a szövegét, és ekkor a német „hozta vissza".
A vasfüggöny eltüntetése után szinte minden Scorpions-turné érintette Magyarországot. Az összes budapesti fellépésük csúcsa természetesen a bevezetőben említett Szabadságkoncert 2014-ben. Erre már a fiatalabbak is emlékezhetnek.
A foci-világbajnokság Németország-Portugália meccsének napján volt.
Az Omega nyitotta a bulit, miközben a Scorpions zenészeinek honfitársai módszeresen földbe döngölték Cristiano Ronaldóékat.
Férfiasan bevallom én magam is a focimeccset választottam, de a Nyugati pályaudvarnál lévő bevásárlóközpont tetején elhelyezett kivetítőn néztem, és közben füleltem, mikor kezd a német együttes. Jól kalkuláltam: addig nem lépett színpadra a banda, amíg honfitársaik be nem fejezték a „vérengzést" ( 4-0-ra nyert a National11, ez volt az első lépése az egy hónap múlva megnyert világbnajnoki arany felé vezető úton).
Amint Thomas Müllerék befejezték a mérkőzésüket, jöttek Rodolf Schenkerék, és ők is diadalmaskodtak. Az est legemlékezetesebb pillanataként
Klaus Meine megemlékezett az 1956-os forradalomban vállalt szerepéért kivégzett miniszterelnökről, Nagy Imréről.
Remek gesztus volt, annak az együttesnek az énekesétől, amely elsők között vállalta a veszélyt, és elhozta a világszerte ismert zenéjét a vasfüggönyön túlra.
Huszonnyolc évvel korábban.
