Hogy mi a közös az évkört négy évszakra határoló, a szakrális évre keresztet „rajzoló" napfordulatoknak - így a jelen esetben - az őszi nap-éj egyenlőségnek, a vámszedőből Evangilástává váló tanítvány és az őszi búza hagyományos, „keresztvetése", a négy égtáj felé vetett „imádságos" őszivetés között? Máté.

Az a határváros vámszedőjéből Jézus tanítványává, majd a Biblia első evangéliumának szerzőjévé váló, a keresztény szimbolikában angyalként ábrázolt Evangelista, akit minden év szeptember 21-én ünnepel a keresztény világ.

Az ünnepek üzennek...

A jellel áldott jeles-napok, mivel jelentőségteljes üzenetet hordoznak, ezért ünnepelni csak úgy van értelmük, ha lényünk legmélyén értjük, s át is éljük a jelentés valóságos tartalmát.

A régiek még tudták, hogy minden szimbólumnak, minden névnek, minden cselekedetnek, s azok naptári elhelyezkedésének jelképes üzenete van. A jeles napok szentjeinek cselekedete útmutató, igazodási pont az emberi lélek fejlődésének. A Kozmosz törvényét és az Anyatermészet körforgását rendszerbe szedő naptári évvel, a szakrális évvel való együttműködés, pedig támpontja az emberi életnek. Mert a jeles napok, nem valamiféle „kipipálandó" piros betűs ünnepek, hanem az aktuális égi jelekkel összhangban figyelemfelkeltő, megfontolandó, szellemi üzenetet hordozó aktuális mondanivalók.

Ez Máté apostol és evangélista naptári ünnepével sincsen máskép, akinek a neve napját a martirológiumok, azaz a „vértanú-akták" éppen szeptember 21-re, az Őszi Nap-éj egyenlőség „határába" tették...

Az évkörre keresztet „rajzoló"...

Az ég járását és az idő fordulását oly jól ismerő, egykori bölcs naptárkészítők még tudták, hogyan kell a keresztény naptár ünnepnapjait az ember földi létét befolyásoló, kozmikus Fény szabályaihoz: az Életet adó Nap és a csillagok járásához, az idő fordulásához, a napfordulatok misztériumához igazítani.  Azaz, hogyan kell „megkeresztelni" a Teremtőtől származó évköri, természeti hagyományokat, s azokat a keresztény évkörbe illeszteni.

Jelen esetben miért és hogyan kell a kozmikus évet négy cikkelyre határoló Napfordulatokhoz, azaz a Fény évköri járásához - Máté-nap esetében - az őszi nap-éj egyenlőség előestéjéhez, ezáltal a Nap Mérleg csillagjegybe lépésének a pillanatához „igazítani".

Mert a bölcs naptárkészítők még tudták, hogy az ünnep üzen...

Ezért „helyezték" a szakrális év szeptember 21. napjára a Kafarnaum határvárosában vámszedőként működő, ebből fakadóan mérleggel dolgozó Mátét, a „mérlegelő" adószedőt, a Jézus hívására tanítvánnyá váló Mátét, a későbbi, első Evangélium szerzőjét, azaz Máté apostol és evangélista névünnepét éppen Mérleg havának „inditásaként", az évkör-kereszt „rajzolatának" egyik pontjába: az őszi napéjegyenlőség „határába".

Mert - ahogyan Jankovics Marcell fogalmaz - „... már közel a Mérleg hava és vele az új határnap, az őszi-nap-éj egyenlőség napja". S „az a kevés, amit Mátéról tudunk magyarázza, miért épp ő kapott helyet itt, szeptember utolsó dekádjában..." Hiszen: „Mérleg és határváros: ez lehetett az a két evangéliumi mozzanat, amely a jelképekre fogékony (s a hagyományokra is ügyelő) korai naptárkészítőket Mátét illetően befolyásolta..."

Aki keresztet vetett a sárkányra... - Máté Legendája

Jézus halálát, feltámadását, s a Szentlélek kiáradását követően az apostolok szétszéledtek az okkor ismert világban, hogy hirdessék Jézus tanításait és feltámadásának misztikus titkát.

Amint azt az Érdy kódexből tudjuk: „Szent Máté méne szeröcsön országba, vagyis Máté Etiópiában hirdette az igét, ahol egy Madaber nevű királyi székvárosban szállt meg, ott, hol korábban a szkíták örömhírvívője, Szent Fülöp is járt már. A városban azonban két ördöngős mester lakott, kik nem nézték jó szemmel, hogy Máté az ő nyelvükön, ellenük prédikál. A mesterek két tüzes lehelletű sárkánnyal mentek ellene, ám Máté keresztet vetett feléjük, s azok a lábai előtt elaludtak. A két sárkány végül Máté parancsára megszelídülve „ menének dolgukra, és senkit sem bántottak eztán".

A keresztbe vető magvető... – „mátéhét" az őszi búzavetés ideje

A régiek életében az élet nagy dolgai még szentségnek számítottak, így egész szimbólumrendszert építettek az életet adó és azt oltalmazó isteni Fény köré, hogy az, a megszentelt emberi élet szépséges csodáját magasztalhassa. Az egykori parasztkalendárium úgy tartotta, hogy a magyar nyelvben Életnek keresztelt búzát legkésőbb ilyenkor, szeptember harmadik dekádjában, Máté apostol névünnepét követően, az úgynevezett „Máté hetében" jó elvetni.

„A búzavetés szinte országszerte a karácsonyi abroszból vagy háziszövésű sütőabroszból történt, ugyanabból, amelynek vásznából az aratógatya is készült."- írja Bálint Sándor néprajzkutató az Ünnepi kalendáriumában.

„Atyának, Fiúnak Szentlélök Istennek nevibe elvetöm, szaporodj" – hangzott a magvető fohásza ki a búzavetés szakrális cselekedete előtt, nemcsak lelkét, de - az utolsó vacsoráról ismert lábmosással - a testét is megtisztította, hogy tiszta fehérneműbe öltözve, fizikailag is megtisztulva, a napköltét is megelőzve induljon a határba.

A magvető nyelve alá az Élet szent hármasságának a tiszteletére három búzaszemet tett, s a vetés elvégzéséig ott is tartotta, „hogy az ég madarai, a termést ne tizedeljék meg."

Ám az őszi magvető, az évkör-kereszt következő stációját, a téli Napéjegyenlőség fényt szülő ünnepét, a Karácsonyt is megidézte e „varázserejű" napon... A karácsonyi abroszba tett, szenteltvízzel megszórt búzaszemekre ugyanis keresztet vetett, s e szentelmény közé egy pénzdarabot kötött, amelyet a munka végeztével Mária oltárára helyezett...

A gazda a vetés elején a markából keresztalakba szórta a vetőbúzát az Anyaföldre, s közben ekképpen fohászkodott: „Uram, istenem segíts! Nekünk is elég legyen, de jusson a szegényeknek is!"

Mivel a magyar nyelvben az Életnek nevezett búza szentség volt a magyar ember számára, ezért a búzával való foglalatosság is szent cselekedetnek számított a régi ember életében. Éppen ezért sokhelyütt, a Mátéhét azon napján kezdték meg a vetést, amelyiken az aratás kezdetét jelölő, nyárközepi Péter-Pált és Sarlósboldogasszony napját napokban a nyári Ég boltozatán meglátták a Fiastyúk csillagzatát feltűnni az égen. A vetés kezdetén és végeztével a föld négy sarkába térdelve imádkoztak, s hogy fohászuk egészen az Égig érjen, azt legközelebb a szakrális év átellenes ünnepén, az évkör-kereszt átellenes pontján, a tavaszi nap-éj egyenlőség „határában" álló, Márk evangelista, azaz Búzaszentelő Márk névünnepén folytatták. Mert ősi szokás szerint úgy tartották, hogy a megszentelt őszi vetést követően, tavasszal „Márk jő zöld búzával..."

Szerző: Wieber Orsolya, a csízió.blogstar.hu szerzője, a Teremtő Nőiség című könyv írója

(A címlapi kép illusztráció!)