Ókovács Szilveszter írása az Origónak.

Drága Néném,

már az elején szögezzük le, hogy a ma esti tapsrendnél hallatszanak majd azok a bizonyos „legelői hangok", amelyek a konzervatívabb rendezők szívét fájdítják, az újítókét meg pimasz örömmel töltik el. „Nélkülük azt hittem volna, valami középszerű vacakot raktam színpadra" – így az egyikük.

Nos, én valahol a két csoport között érzem magam. Nem fájdalom és végképp nem öröm, ami előrevetül bennem, jobban alkalmas annak kifejezésére a szomorúság.
Mielőtt elmondom, miért, mutatok valamit. Amikor 2011-ben átvettem az OPERA kormányrúdját, megpróbáltam keresni pár fontos darabot a hatalmas repertoárban: nem találtam őket:

Strauss: Ariadné Naxos szigetén (utoljára születésem előtt ment, 1969 júniusában)
Puccini: A Nyugat lánya (utoljára születésem után nem sokkal ment, 1972 áprilisában)
Sztravinszkij: A kéjenc útja (először és utoljára kisiskolás koromban, 1980-ban adtuk)
Strauss: Arabella (először és utoljára nagyapám fiatalkorában, 1934/35-ben adták)
Debussy: Pelleas és Melisande (utoljára születésem előtt jóval ment, 1963-ban)
Mozart: Idomeneo (először és utoljára kisiskolás koromban ment, 1979-ben)

Mondhatja erre a listára, de hisz ezek ínyencségek, azok mindig ritkán mennek – na, de ennyire?! Rendben, nézzünk pár nagy csatalovat, akik mindennap kell húzzanak az évadban. Mert amit viszont ott találtam, ugyancsak beszédes volt.

Fotó: Csudai Sándor - Origo

Kis túlzással egy egész szezon kiállítható lett volna szakállas előadásokból, amelyek több tíz éve kerülnek már a nézők elé, amelyeket már mindenki többször látott, amelyek szellemi izgalma éppen ezért csak annyi, vajon ki lépe fel benne, változik-e legalább a szereposztás? Egy új Barbarina?

Verdi: Aida (1993-2014 = 21 év) NAGY VIKTOR
Verdi: Otello (1994-2015 = 21 ÉV) VÁMOS LÁSZLÓ
Verdi: Don Carlos (1969-2015 = 46 év – 7 (másik verzió ment) = 39 év) MIKÓ ANDRÁS
Verdi: Nabucco (1987-2013 = 26 év) MIKÓ ANDRÁS
Verdi: Traviata (1986-2016 = 30 év) BÉKÉS ANDRÁS
Puccini: Tosca (1988-2022 = 34 év) NAGY VIKTOR
Puccini: Bohémélet (1937-2022 = 85 év) NÁDASDY KÁLMÁN
Puccini: Turandot (1997-2019 = 22 év) KOVALIK BALÁZS
Puccini: Pillangókisasszony (2000-2025= 25 év) KERÉNYI MIKLÓS GÁBOR
Puccini: Gianni Schicchi (1996-2015 = 19 év) KALMÁR PÉTER
Mozart: Cosí fan tutte (1979-2014 = 35 év) SZINETÁR MIKLÓS
Mozart: Figaro lakodalma (1998-2026 = 28 év) GALGÓCZY JUDIT

Ezekben a kétségtelenül slágerdarabokban az a közös, hogy egyik rendezésük sem a XXI. században született.

És mivel a felismerésemet ezer és egy ok miatt (pénz, pénz, pénz) csak évekkel később tudta egy elindított nagyszabású repertoárfrissítési program leváltani – pontosabban: elkezdeni a leváltást –, ezért némely produkciók élethossza még ma is tovább nő.

Természetesen érték is van ebben: a társulat által jól bejáratott, jól kivitelezett előadások ezek, senki nem esik kétségbe, ha elő kell őket venni, kivéve a jelmez- és díszletgyártást, mert 20-30 éveket egy kosztüm se él túl, ahogy a fakeretre szegezett vásznakat se erre, emberöltőnyi időkre találták ki.

Húzzuk tehát alá: a csere technikai értelemben akkor is kell, ha egyesek megszerettek egy előadást. De nemcsak azért: más világ köszöntött ránk, és abban épp elég kihívás a más kor emberének fülére, tonalitás-érzékére, időfelfogására szabott partitúra hű és hiánytalan megszólaltatása.

Ha a produkció „ruhája" se lehetne más, csak pont az, amelyet megszoktunk, az opera műfaját nem tudnánk átmenteni a következő évtizedbe se. Ki néz ma némafilmet? Ki vágyja a bogárhátú VW kényelmét? Ki hord trapéznadrágot? Koncertezik-e még a Beatles, tart-e még verses esteket Latinovits Zoltán? Álmaink netovábbja-e a SZOT üdülő, negyven fokban, klíma nélkül?

Az idő megy tovább, és mi mindig a jelenben élünk, abroncsos szoknya, gyümölcstálnyi kalap, meg cilinder és sétapálca híján. Másképp fociznak ma – és nem rosszabbul! –, és szeretjük az emeletes vonatok suhanását a vicinális helyett. És nem sírunk miatta, mert érdekes: minden másban tudomásul vettük, hogy van egy egészséges elmozgása az emberiségnek. Kivéve: az Operaházban?!

Drága Néném!

Eljött az idő kiszabadítani Puccini Tosca című operáját is a hamis kényszerképzetek, de visszább veszek: a régmúlt operaesztétika világából. Bármily hihetetlen is, a Tosca a legbrutálisabb darabok egyike, ha van még mű az irodalomban, ahol mindenki meghal a színen, méghozzá válogatott halálnemekkel, akkor csak Reimann Learjét tudom mellé tenni – amely majdnem 80 évvel később íródott.

A zenekarból nyers és harsány akkordok szólnak, a színpadon megkínoznak egy szereplőt, és jajkiáltásai valódi kottafejek, nem stilizált dallamok. Az ágyúk igaziák, lőnek is 17 alkalommal, a sortűz igazi, fogja is a fülét a bealudt néző immár 120 éve, a harangok hangzása se elképzelt: be- és el kell őket játszani élesben.

Puccini valós időben lüktető darabot komponál, amely három részletben dél-este-hajnal mutatja be két művész és egy rendőrparancsnok kamaradrámáját. Akármekkorát is szólnak ugyanis a harsonák, a gong és a nagydob, bármekkora az énekkar Te Deuma, a gyermekkar vidám jelenete vagy a statisztakar jelenléte, a szökött politikai fogoly vagy a sekrestyés meg a nyomozók súlya, a nagyszabású körítés dacára a Tosca mégis kamaradráma.

Fotó: Csudai Sándor - Origo

Az első felvonás valódi nagyszabásúsága és a harmadik sivár nagyszabásúsága keretezi a második elképesztő feszültségét, ahol tényleg csak hárman vannak jelen, sőt: valójában csak ketten, Tosca és Scarpia.

Nagy csata ez, gondoljunk Mozartra: mikor írt volna nagyoperában kétszemélyes felvonást? Ez pazar újítás: lám, már Puccini sem Mozart stílusában vagy dramaturgiája szerint szerez zenét. Változik a világ, ceterum censeo.

A gondolat pedig szabad. Nem vezetheti a festő kezét, a költő képzeletét és a rendező gondolkodását az: mit szólnak majd hozzá, akik 34 éve csak ezt látták? Sardou 1800 júliusára tette elképzelt drámáját, Puccini száz év múlva, 1900-ban mutatta azt be operaként Rómában. Mi még hozzá képest is 122 esztendővel később vagyunk, és nálunk nem Róma adja magát, hanem Budapest. És nem a száz évvel korábbi világ, hanem a hetven évvel korábbi.

Nahát, szinte ugyanazt tesszük, nem?

Ami Puccininél a Sant' Andrea della Valle székesegyház, az nálunk a Regnum Marianum templom – épp tegnap volt felrobbantásának szomorú évfordulója. Ami Puccininél a római Farnese palota, nálunk az Andrássy út 60. lesz, és ami a kantáta helyszíne/alkalma az Operaházban 1952. március 8-án tartott nagyszabású ünnepség, ti. a személyi kultusz csúcspontja lesz, Rákosi Mátyás 60. születésnapja.

Angyalvár helyett pedig ennek az Andrássy út – Hősők tere – Regnum háromszögnek egy közeli pontját, a Sztálin szobor talapzatát, Kádárék tribünjét választottuk.

Hogy miért?

Mert a Tosca kulcsa természetesen a három főszereplő viszonya, jelleme, cselekvése, meg az, hogy az őket körülvevő világ, amely pozícióikat létrehozza, szabadságfokaikat meghatározza, csakis egy totális diktatúra lehet. Csak ott létezhet engedély nélküli házkutatás, jogi képviselet nélküli eljárás, minden jogot tipró kínzás, bíróság nélküli ítélet.

Budapesten a totalitárius rezsim az ötvenes évek kommunizmusa. Ez van, ez tény. Ha valakinek fáj ez a (jó késői) felismerés, sajnálom, de a Toscát csak ebben a közegben lehet eljátszani.

Puccini valóságot akar a maga korában, és mi is ezt tesszük: valóságot a mi korunk, a minket foglalkoztató történelmi kérdések metszetében.

És senki meg ne ijedjen: ez nem (ál)dokumentumfilm, hanem művészet. Amelynek alaptétele az elvonatkoztatás, és amely akkor is stilizál, művészien idéz meg, ha azt a nagyon valóságosság illúziójába csomagolja. Ezért nálunk az oltár csak nagyon hasonló a Regnuméhoz, nem teljesen azonos vele (ott Mária-szobor volt a fődísz, nekünk a darab miatt oltárkép kellett), az egyenruhák csak felidézik a Rákosi-kor világát, amúgy teljesen egyediek.

Sehol egy vöröscsillag, egy jellegzetes, kopasz fej. Nem találnak Terror Háza homlokzatot, csak egy festményt onnan és egy tankot, amely ott is bravúr a bérházudvaron, nálunk is az, mert fából és fémvázból született.

Fotó: Csudai Sándor - Origo

Aki Tosca és a tank viszonylatában handabandázik az interneten névvel vagy anélkül, jöjjön el, nézze meg, és rájön, hogy természetesen nem „Tosca és a tank" a szitu, hanem „Scarpia és a tank", és boldog lennék, ha ezzel együtt befizetne a szellemi kalandra is: próbálja megtalálni, mi minden miatt lehet a perverz hatalmi arrogancia szimbóluma a harckocsi?

(Amely szintén stilizált, hisz a farából a kínzószoba nyílik, és külön vigyáztunk arra, hogy se szovjet, se amerikai, se német, se orosz ne legyen, hanem egy sosem létezett tank inkább.) Aki ezt nem érti, mit kezd József Attila Ódájával?

A harmadik felvonás haragjai Budapesten is szólhatnak: szerencsére a Regnum borzalmas elpusztítása után is sok templom maradt meg a fővárosban, a harangorgia ide is igen illik. A szobortalapzat pedig ugyancsak stilizált, az Operaház színpadgépezete és egy piros függöny hozza létre, a szoborra nem Sztálin neve van írva, hanem valaki másé a Toscából.

Édes Néném!

Képzelje el, mi volna, ha egy Schubert-dalestet csak kis keretes szemüvegben és a XIX. század elején használatos zsakettekben szabadna előadni? Vagy ha Mozart zongoraversenyei csak úgy volnának hitelesek, ha a szólista rizsporos parókát húz?

Ha embert kellen ölnie egy kamarakórusnak, hogy Gesualdót énekelhessen? Ha nem a legjobb mai, hanem a csapnivaló régi zongorákon kellene Lisztet hallgatnunk?

Száz szónak is egy a vége: az én kedvemet kérődző hangok nemhogy le nem törik, de egyenesen inspirálnak. Arra gondolok, hogy ők bizonyára nem látták az 1986-as firenzei előadást, ahol egy angol rendező a második világháború poklába helyezte a Tosca-történetet. Olyan „niemandok" működtek ott közre, mint Marton Éva vagy Zubin Mehta... Kedves Operabarátok, jó reggelt kívánok, 11 éve próbálom beengedni a friss levegőt.

A kritikát szívesen fogadom, az értelmetlen és értetlenkedni akaró hőbörgéssel nincs mit kezdeni. Szerencsére mind a 8.500 jegy elment a produkcióra, és kiváló énekeseket, pompás zenekart, frenetikus hatású énekkarokat fognak hallani egy olyan előadásban, amely a színház minden részét és eszközést használja a hatáskeltéshez, Puccini munkmódszerével teljesen egyező módon, filmekkel, más összművészeti performanszokkal versenyben.

Mert az Operaház színház. Az nem Önökön múlik, hogy szabad-e benne a művészet, mert az mindenképp szabad lesz. De az Önökön múlik, hogy hajlandóak-e átadni magukat annak, ami egy remekmű feltételen igénye, a mai megvilágítás, vagy maradnak a formalinba rakott operáknál?

És ezzel nem a korhű előadások létét tagadom: hogy tehetném, hisz fél éve magam is így vittem színre a Hunyadit. De az az előadás egy modernebbet váltott le, és több forrás volt rá. Most egy korhűt váltunk le, nehéz időkben. De attól még az élmény élmény marad.

Zsdú átvéta, kák szálávej létá.

Szilveszter

2022. szeptember 24.