Drága Néném,

 

igaza lehet, néha én is úgy érzem, mintha most futó új Tosca-produkciónk formabontó Spolettája legéppisztolyozná a közönség lelkesedését is a darab végén. Pedig csak jeget tör – a hatást majd az utókor elemzi, ha lesz kedve. De egyáltalán baj-e, ha a közönség zakatoló aggyal, szuszogva távozik, és a metrón vagy a parkoló autóhoz battyogva is találgatja, mit is látott?

Mit akartunk mi, mit akartam én? Követ dobni a tóba, ezt sem tagadom. Ha nagyobbat csobban, mint az ideális, azt se bánom (vajon mi az ideális?), fontosabb, hogy mostantól az Opera Tosca-produkciói ne legyenek gondtalanok. Kavarjanak fel, mint ahogy a mű partitúrája teszi, mindössze négy évvel a Bohémélet pasztelles szép-szomorúsága után, amelyben viszont – néhány utcai trombita kivételével – semmi harsányság sem volt, abból a nyers színek teljességgel hiányoztak. Kavarjon fel és gondolkoztasson el: mintha kinyitnánk a mesekönyvet, amelynek térbe toluló rétegei ugyan három dimenziót foglalnak el, de mögöttük mindig rések támadnak. Ezeket a réseket töltjük ki a „mögémeséléssel”, mert bizony, a cselekmény több pillanata, fordulata is lehetővé teszi azt. És mi ennek nagyon tudunk örülni, olyan ez, mintha most derülne ki a számunkra, hogy a gyönyörű drágakő, amely a megvilágított foglalatban pihen és csodáljuk – forgatható! Hogy tehát ugyanazt más perspektívából is megcsodálhatjuk!

Kesselyák Gergely karmester vezényel Giaccomo Puccini Tosca című operájának próbájánForrás: MTI/Szigetváry Zsolt

JEGYZETEK A FŐSZEREPLŐKRŐL

Walter Felsensteinnek volt egy írásban is megjelentetett előadása (tanulmánya) a Varázsfuvola előtörténetéről. Abban a librettóban is tengernyi titok van, és az iskolateremtő rendező mögémesélt a hangzó szövegnek, hisz ha van az alakoknak magyarázható előélete, abból könnyebben vezethetők le magának az operaelőadásnak figurái. Az ő módszerét követve mondok én is pár példát, adok néhány sajátos „kulcsot” a Toscához, ahogy Bartók Kékszakállúja is megadja időnként magát.

Ádám Zsuzsanna Floria Tosca szerepébenForrás: MTI/Szigetváry Zsolt

Floria Tosca: középkorú énekesnő. Házasságban élt, gyermeke nincs, most valószínűleg özvegy (erről még írok később). Marióval a kapcsolata nem régi, csak épp annyira, hogy Scarpia már tud róla. Titka sincs, eltérően a többi szereplőtől, ezért a darab az egyetlen naiv, tiszta lélek pusztulása, beszennyeződése még akkor is, ha Tosca életvitelében kettősség létezik, hisz vallásos meggyőződése dacára egy agglegénnyel folytat társadalmilag el nem ismert, csak félhivatalos viszonyt. Nem is családalapítási vagy házassági céllal, inkább mintha a színpadi szerelmeit élné tovább valamiféle habókos-romantikus álomban. Anno a háborúban a fronton is énekelt, később módja lett ünnepelt dívaként fővárosi sztárnak lennie. A színház, az éneklés az élete. De ez a burok, a művészet adta védelem csak addig tart ki, míg Tosca a hatalmat képviselő Scarpiának ellent nem mond: ekkor oda a sérthetetlensége, sőt azonnal meggyalázható, egyszeri escortnak nézhető. Kései szerelme Mario, aki művész, mint ő, és akibe féltékenység árán is úgy kapaszkodik, mintha a családjába kapaszkodna – ami nincs. A háborús időkből ismerik egymást, de mostanában találkoztak csak újra, ekkor talált rájuk a szerelem. A színpadon már ölt, a valóságban szinte képtelen rá. Ki lehet billenteni magabiztosságából, és akkor végtelen érzelmek, szerelmek és dühök szabadulnak fel, szinte gyilkos indulatok – erre az oltárkép előtti átkozódás vagy Scarpia kemény kiosztása a második felvonásban („Demone!”) is jó példa, természetesen a gyilkolás a legnagyobb trauma. Az életet csak mint illúziót ismeri, és az művészi értelemben elpusztítja őt, amikor megismeri a valóság mélyét. Csak az ő keresztnevét ismerjük és szerelmeséét az opera-partitúra listájából (Sardounál mindenkinek teljes neve van) – ugyanakkor furcsa, hogy ugyan néha Cavaradossi Floriaként nevezi, de Toscaként is gyakran szólítja meg vagy hivatkozik rá. Ez is arra utal, hogy számára a nő, hanem a díva szerelme is egyaránt fontos, rajong Floria hangjáért. (Illetve Angelotti nevét is ismerjük a kottából, de sosem hangzik el a keresztneve.) Tosca az egyetlen maradéktalanul szerethető, tökéletesen tiszta figurája a műnek – annak dacára, hogy végül ő törik meg és árulja el Angelotti búvóhelyét, viszont szerelme életét véli megkímélni vele. Tökéletesen tiszta, politikailag pedig őszintén naiv, nem hárpia, nem sportból csinál jeleneteket. Ha pedig ez így van, akkor többször felbukkanó féltékenységének kell legyen alapja, különben ez a most formálódó kapcsolat létre sem jönne, fenn sem maradna: ugyan ki áll le (tartósan) egy ok nélkül folyton handabandázó nővel?

Pataki Adorján (jobbra) Mario Cavadossi szerepébenForrás: MTI/Szigetváry Zsolt

Mario Cavaradossi: ha Tosca féltékenységének van alapja, akkor a mi festőnk, bizony, nőzik. Azért hozzuk a képbe Attavantit, azért mutatunk bejáratott csajozós kézcsókból egymás után kettőt, hogy ezzel is jelezzük, az énekesnő nem őrült, csak remek a szimata. Cavaradossi kitalált előélete: a háború alatt fékezett habzású mozgalmár, az a fajta művész, aki bár nagy ügyekért azonnal lobban, közben mégsem válik klasszikus párttaggá, különvéleményét megtartja, nem sorol be, de hisz művész. Vélhetően ezért is deklasszálódik, bár vagyonos ember marad a régi érdemek okán (több háza van, sztárfestő lehetett évekkel korábban, Scarpiának is van tőle képe, most agglegény bohém), és a történet idején a megvetett vallás egyik pusztuló épületében festeget, javítgat. Kénytelen pazarolja a tehetségét. A depresszív helyzetből sem eszme, sem ambíció, sem ima ki nem tudja mozdítani, csak saját sármja él még benne: eszeveszettül nőzik – és lelkesedik, ha van miért, és iszik, mint minden művész. A hatalom ezt tudja róla, de szemet huny felette. Ekkorra már Cavaradossi szerethető és veszélytelen playboy, a történet kezdetén nem bír fontossággal, csak miután önhibáján kívül részese lesz a fogolyszöktetésnek. Angelotti elbújtatása éppúgy felvillanyozza, mint majd Napóleon marengói győzelmének híre. Míg a Képáriában még relativizálja a szerelmet, egyszerre két nőtípushoz (Attavanti, Tosca) énekel közös himnuszt, még ha sorrendet is állít köztük, mutatva, hogy az ő nagy szívében mintha többen is elférnének, mégis kétségtelenül Tosca a szerelme. Hiába marad flörtölésre nyitott, az énekesnő iránti érzelmei a szélvészszerűen őket elsodró drámában és a halál előszobájában meggyőzően mélyülnek el. A harmadik felvonás Levéláriájából direkt nem derül ki, indirekt viszont nagyon is, hogy Tosca mégis, valóban megkülönböztetett helyet foglal el a szívében, a szerelmi kettős őszinte, a zene extatikus és unisono jellege mutatja ezt. Valójában a halálfélelemig az. Kérdés, bíznak-e, vagy rossz előérzettel vannak-e benne jelen? Kettősüket a baljóslat érzéséből fakadó teljes kétségbeesés mozgatja, csak felszínesen szerelmes zene.

Kálmándy Mihály báró Scarpia és Ádám Zsuzsanna Floria Tosca szerepébenForrás: MTI/Szigetváry Zsolt

Scarpia: az illegalitás és a háború megtörte, kifacsarta, cinikussá és erőszakossá tette. Igazi pszichopata. A mozgalomban is ezt a tulajdonságát kamatoztatták. Ő nem politikus lett, mint Angelotti, hanem az erőszakszervezet vezetője, arca a harcokban meg is égett, emiatt embergyűlölő, szociopata is, lemezeket és rádiót hallgat, nem koncertre jár, diákat és filmeket néz, nem színházba vagy moziba vágyik. Scarpia benne ragadt a háborúban, nem irodája van, hanem harcálláspontja, ő ma is gyakorló ezredes. Nem ő irányítja az államot, de állam az államban az ő hivatala, köztiszteletben álló művészt vehet bizonyíték nélkül gyanúba, kínvallathat gyanúsítottat, rángathatja az elvileg független igazságszolgáltatást, emberek életét vetetheti el, sőt még arra is módja van, hogy színleg történő kivégzésről intézkedjen – ez aztán mindenképp nonszensz! –, és akár futni hagyhatja őket. Ez a legnagyobb hatalom, bár inkább korruptságra mutat, mellyel a lepusztult, szegény környezetben kiemelkedő színvonalon él, értékes dolgai vannak, finom eszközöket használ, jókat eszik, iszik. Műkedvelő sznob, aki rajongani is tud, de az a fajta, aki ugyanakkor rápingálna egy képre, ha úgy érzi, attól jobb volna, vagy maga is dalokat ír, verselget. Ezért nem tartja a művészeket semmire, inkább a nők és a bor, de rajtuk keresztül is a végességben feltűnő mértéktelenség iránt rajong. Második felvonás eleji monológjából tudjuk, hogy szexfüggő, de kielégíthetetlen is a vágya, hisz torz és félelmetes figura, családja nincs (itt is egy betöltetlen rés, amelyet egy még bátrabb előadás használhat, mi most szándékkal kihagytuk, mondjuk, a szörnyeteg férjének ebédet hozó megtört asszony figuráját, vagy egy néma Lady Macbethét…), s e vágyaknak erőszakkal kell beteljesülnie. Ugyanebben a monológban hazudik önmagáról, azt állítja, nem az udvarlás híve, miközben a templomban és az irodában is azt teszi, és a háttérben a saját gyűjteményén is más látszik. A vetítés, a rádiózás, a lehallgatás, a filmezés izgatja, a mikrofonok, tekercsek, kamerák világa, megörökíteni és belelátni, belehallgatni mindenbe, még a nemi erőszakjait is lefilmezi. Az egyházat gyűlöli, az imákat (Te Deum) kifordítja, magára irányítja, a liturgiából gúnyt űz (kézmosás és virágáztatás a szenteltvízben, tányérsapka fejen hagyva, oltárkép összekaszabolása stb.). Scarpia nem gyilkos, sznobériából sem az. Ő gyilkoltat – a harc izgatja, a meghódítás, nem a végső győzelem – ahhoz hinnie kellene valami transzcendensben. Viszont a Palmieri-példával kiadott parancs – jól elemezve – csak valódi lelövést eredményezhet, tehát mindössze Tosca félrevezetését szolgálja.

KAPCSOLATOK

Tosca és Cavaradossi viszonya: friss, még leginkább vágyra, testiségre épülő viszony. Nem házasok, nem jegyesek, miközben valószínűleg egyikük sem él másik kapcsolatban, ez az egy szilárd viszonyuk van. Ugyanakkor a két művész, Tosca és Cavaradossi rejtegeti a viszonyt, bezárt templomban találkoznak, titkos találkát beszélnek meg félreeső házban, ahol egyedül lehetnek. (A rejtőzés miatt mutatja magát mégis egy kis rés, mert elvileg nem kizárható, hogy egy, vagy egy-egy boldogtalan viszonyban mégiscsak élnek meg nem nevezett, de „hivatalos” párokkal: egy nővel, akinek Cavaradossi búcsúlevelet írni sem akar, csak Toscának és/vagy egy férfival, akit Tosca szó nélkül hagyna el örökre Civitavecchia irányába Marióval. Mi ebbe nem mentünk bele, nem kell minden ajtórésbe a lábunkat betenni, egyszerűbb volt úgy vennünk, hogy Tosca fiatal özvegy – háború után nem ritka –, aki még fekete kabátot hord, de vágyaiban kitárulkozó, kapcsolatát nem reklámozza, óvatos, ne vegye szájára a világ, a művészvilág.) Scarpia természetesen mégis tud a viszonyról, de ő pozíciójából adódóan mindenről tudomást szerez, különben nem is lenne Scarpia.

Pataki Adorján (Mario Cavaradossi) és Ádám Zsuzsanna (Floria Tosca)Forrás: MTI/Szigetváry Zsolt

Angelotti, Scarpia és Cavaradossi kapcsolata: az előszínpad fölé, a nulladik díszlethúzóba három gigantikus portrét húztunk fel. Kicsit mintha akasztófán is csüngnének: Angelotti, Cavaradossi és Scarpia - bármelyikük bármikor oda is kerülhet. A három fotó ugyanabban a rabosított sorozatban készült, a számok is jól mutatják. Talán a háború alatti illegalitásban kapták őket egyszerre el, kommunistákkal ez gyakran megesett. Scarpia Angelottit jól ismeri, Cavaradossit szintén, és habár nem volna törvényszerű, de a Toscában, a tényleges műben Angelotti és Cavaradossi is ismerik egymást. Ez a három, egymást ismerő férfi tehát a jelen előadás kontextusában – és értelemszerűen – a jelenlegi berendezkedés előtti világban nőtt össze, azután viszont saját rendszerük belső bomlása-mozgása eltávolította őket egymástól. Hiszen Scarpia homályos körülmények között kivégezte negyedik társukat, Palmierit, bebörtönözte Angelottit, aki viszont a Scarpia által radikalizálódó nézetei dacára sem háborgatott Cavaradossi segítségét kéri és kapja szökésekor. A festő tehát Scarpia rendszerében él, de Angelottinak segít, tehát őrlődik két hatalmi központ között. Párttagkönyve megvan, magánál is tartja, ám forradalmi hevületében meg is tapossa. Angelotti a templomi rejtekhelyről iratokkal is érkezik: húga, Attavanti a mozgalmi leleplezésekhez kulcsfontosságú papírokat is odavitte, hogy most is vele lehessenek, segíthessék hatalmi visszatérését. (A jó megfigyelők kiszúrhatják, hogy éppen ez a három akta hiányzik Scarpia tankjának oldaláról.) Scarpia sznob művészetbarát, itt is megfellebbezhetetlennek hiszi saját értékítéleteit. Cavaradossi egyik festményét saját gyűjteményében tartja – azzal zárul a diavetítés –, de oltárképét már csak egyházgyűlöletből is simán felszabdalja, hogy a lehallgatókészülék tekercseihez férjen. Tosca rádióadását hallgatja, de alkalomadtán le is kapcsoltatja. Perverz bánásmódja a nőkkel nyílt titok, ahogy az is, mennyire mást mutat magából mindaddig, ameddig udvarias szeretne lenni. Mint Péter Gábor anno: mindenki retteg tőle – ez a figura mégsem direkt a Péter Gáboré. Stilizált.

MELLÉKALAKOK FŐSZEREPBEN:

Angelotti: a harmadik katonatárs, aki azonban a legmagasabb fokig vitte: politikus lett, konzul lett, az állam legfelső vezetésének tagja. A belső változások, az egymást felfaló gyanakvás révén bebörtönzik, és mivel az erőszakszervezetek alsóbb szintjei mindig maradnak, legfeljebb átvedlenek, most mint szökevényt saját egykori harcostársa üldözi. Angelotti a húga segítségével merész tervet hajt végre, jelentős politikai ambíciónak és életösztönnek kell fűtenie az egész családot. A terv ugyanakkor sokatmondóan lyukas: nem tudja, hova meneküljön, a női álcaruha csak arra volna jó, hogy lebuktassa. Ezért szüksége van Cavaradossira, akiről minden bizonnyal tudja, hogy ott lesz, ugyanakkor nem bízhat benne. Ezért fegyver van nála a rengeteg pénz mellett (ezeket húga készítette oda), hogy bizonyosan rávegye a segítségre, de végül megy enélkül is: legelső kérlelő szavai akár követelőzésképp is hathatnak, Cavaradossit le is térdelteti. Angelotti úgy biztos nem lesz öngyilkos, hogy még meg sem találták a kútban, sőt épp elmennek a rendőrök – márpedig így szokás ezt eljátszani. Életszerűbb, hogy Spolettával, a kiugrott papnövendékkel (ez Spoletta titka) megegyezhetett, és bemondatja vele a halálát, hogy időt nyerjen, hisz közeleg már a változás (Napóleon motívuma). A marengói diadal hírére indult politikai földrengéssel és Scarpia halálával Angelotti visszatérhet, és mivel az ő szemszögéből semmi más képzet nem létezhet, csak az, hogy Cavaradossi egy lehetetlen rejtekhelyre csalta, majd gyáván mégis feladta őt, a festőt végül ő maga lövi le, így Mario büntetőjévé-gyilkosává is válik. Hatalmat nem váltottak, csak hatalmi elitet: Angelotti a végén már a katonai erőt is uralja – ki tudja, ezek után fiók-Scarpia vagy emberarcú diktátor lesz-e belőle?

Kiss András a Sekrestyés szerepébenForrás: MTI/Szigetváry Zsolt

A sekrestyés: legtöbbször iszákosan vidámkodó karaktert kap. Belépő muzsikája tényleg bohókás, de ő maga ilyen, táncolós, billegős. Látjuk, ahogy pisztolytáskában szendvicset tart – nála az étek a lényeg, valószínűleg szinte éhezik otthon, ezért is foglalkoztatja annyira a festő kosarának tartalma. (Afféle Puccini-Papageno.) Scarpia érkeztével nagyon megijed, nem tudja magát rendesen összeszedni, azután viszont elemében lesz, hisz gyakorlatilag nyomozóként segíti a rendőrfőnök munkáját, túl is lihegi azt, mutogatja az igazolványát. Viszont a kritikus pillanatban nem volt ott, ahol kellett volna, a festő és a templom felügyelet nélkül maradt. Márpedig ő egy fontos, megfigyelt templomba telepített besúgó. Nem rossz ember, tényleg sekrestyés, remekül elcsacsog a ministránsokkal, de ruházata mutatja, a reverendaszerű „munkaruha” alatt egy másik munkaruha is létezik, az államvédelemé. Dolga mindent feljegyezni, amelyet az oltárkép mögött forgó magnetofon nem lát (az is kérdés, ő annak a létezéséről egyáltalán tud-e? vagy őt is megfigyelik?). De rosszul teljesít: a szökevény úgy érkezik meg, úgy várakozik, úgy ebédel meg, úgy öltözne át és végül úgy menekül onnan el, hogy ő abból semmit sem vesz észre, miközben a templom valóban a gondjaira bízatott. Scarpia nyomozásában már hiába venne részt nagy elánnal, nemcsak megverik az oltár mögött, de végül halálig kínozzák a tankban – nem hiszik el, hogy nem tudott semmit. Holtteste Attavanti megkötözött alakjával együtt látható Tosca áriája előtt a tank körül. Testét körmeneti zászló takarja, fején a harangok formájában is visszaköszönő bádogvödör: egyházi személyeket gyakran kínoztak úgy, hogy a fejükön gumibottal ütötték a vödröt, őrjítő hanghatást okozva számukra.

Spoletta: titkosügynök, a rendőrfőnök vezető nyomozója, nálunk kínai kommunista szettet visel. Ugyanaz, de más, mint a többiek. Fél Scarpiától, mert az folyamatosan alázza, így találkozunk velük, ezt a rideg bánásmódot látjuk a darabban. Nem lehet nem észrevenni Spoletta furcsaságait: Szent Ignáchoz rimánkodik jelentés előtt (talán korábban jezsuita iskolába járt? talán kiszédített papnövendék?), beáll Tosca mellé latinul imádkozni (amelynek szövege, a Dies irae-részlet akár Scarpia ellen is fordítható). Innen jött a gondolat, hogy a „mögémesélés” során Spoletta lehet a gyenge láncszem, Scarpia elárulója: a rendőrfőnök maga gyengítette meg. Amikor Spoletta egyetlen mondatából megtudunk egy logikátlan fejleményt, Scarpia már nem figyel teljesen, mert vetkőzik és készül Toscát birtokba venni, mi pedig el sem hisszük, amit a nyomozó jelent. Angelotti minden bizonnyal nem halt meg – bezzeg Palmieri minden bizonnyal meghalt, akárhogy csűri-csavarja is a szót Scarpia, aki tehát simán lelövetné Cavaradossit, pedig nem lenne muszáj, céltalan gonoszsága tehát itt is aláhúzatik. Spolettát látjuk később, amint Angelottit átadja Attavantinak, akitől – a szökés gondos megszervezőjétől – fegyvert és pénzt is kap mindezért. Innen Spoletta ruhát vált, mondhatnám, köpönyeget, és új urait szolgálja, akik kegyesebbek vele. Nagy élmény volt érzékeny figurájával foglalkozni, adta magát, hogy nagy operarajongóvá is gazdagítsuk, akit ennek a „projektnek” az egyik főszereplője, Tosca teljesen meg is babonáz.

Kiss Tivadar Spoletta, Kálmándy Mihály báró Scarpia és Káldi Kiss András Sciarrone szerepébenForrás: MTI/Szigetváry Zsolt

Sciarrone: teljesen más előjelű figura faragásának kiváló alanya. Scarpia katonája, testőre, könyörtelen ítélet-végrehajtója. Felnéz rá, rajong érte, nem mozdul ura mellől, csak ha az küldi. Közös titkuk a megerőszakolt nők filmezése, ebben társtettes is, a lámpák és a pózok beállítója, afféle belső stábtag. Ezért is kell az ő szájába adni a Toscának szánt utolsó fenyegető kiáltást („Tosca, ezért az életért a sajátoddal fizetsz!”), mert Scarpia halálával ő semmivé lett. Ha ő mindenütt jelen van, ahol Scarpia, akkor olyan, mint egy személyi biztosító (így hívták a kommunisták alatt a testőröket). Ráadásul Scarpia őt tényleg bevonja perverzióiba is, ő élesíti a filmes kamerát, ő vetkőzteti és öltözteti az áldozatot. Öltözteti: mert az a főnöke fétise, hogy egy kék ünnepi tiszti kabátot adat a nőkre, akiket megerőszakol. Sciarrone minden titok és kínzás csendes tudója, de még a világból a híreket is ő hozza, annyira bizalmi ember. Neki még egy-egy pohár bor is jut, főnöke egyetlen, bár messze nem egyenrangú társasága. Scarpia halála után nem kerül elő, Toscával már az Operaház harmadik emeletéről perlekedik.

Attavanti: Angelotti húga a szövegkönyvből perdül színpadra. De ott volt eddig is minden Tosca-produkció oltárképén, pecsétje a legyezőkön, Cavaradossi szerelmes tónussal átitatott tisztelgő mondatai révén az első felvonás levegőjében. És Scarpia meg Tosca ajkán: utóbbi nemcsak érzi a vetélytárs jelenlétét, de egy másik szakaszban bizonyítva is látja azt. Attavanti kemény nő lehet. Fiatalasszony, egy politikuscsalád tagja, aki csinos, gyenge fiatal nőnek/anyának álcázza magát. A szökést megszervezte, de bonyolítani nem tudhatta, azt bátyja belül dönthette el, mikor indulhat. Attavanti nemcsak álruhát, fegyvert, pénzt, térképet és aktákat juttatott a templomba, még kisfiát is odaviszi, hogy a festegető bohém Cavaradossi kis segédje legyen. Attavanti nem mondta el Cavaradossinak testvére szöktetését, nem bízott a művészben, félt, hogy elkotyogja Toscának. A művész bizalmába férkőzik, kelleti magát neki, különben nem lehetne ennyit a templomban, és nem lehetne biztos abban, hogy ő majd segíti a bátyját, amikor az kitör. Nem túlzó eszköz így a kisfiú sem – hagyjuk homályban, tényleg az övé-e, vagy talán épp Angelotti fia, mindenesetre megismerik egymást –, aki biztosítéka lehet majd a szándékegység azonnali kialakulásának. (És cseppet sem mellesleg annyira felhőtlen, vidám muzsikával indul a voltaképpeni darab a Scarpia-névjegyes előzene után, hogy az egy bohó kisgyerek után „kiált”.) Ha Scarpia volnék, biztosan megvallatnám a szökevény húgát, a legyező birtokosát: ezért látjuk a tank körül. De hajnalban már Attavanti is a börtönnél van, az oda beszállított „halottnak” hozza a ruhát, majd Spoletta segítségével felkészülnek az objektum – és vele a hatalom – átvételére. A harmadik felvonás eleji némajelenetben Toscával szembesül, aki már nem igazán tudja megkülönböztetni, mi a valóság és mit delirál csak, de mindketten tiszta ruhával állnak a börtönkapuban, még nem lehet tudni, ugyanarra a személyre várnak-e? A vasfüggöny nyílik, és kiderül: Attavanti a bátyját jött kimenteni, az átállt Spoletta ekkor mutatja azt a véres kitüntetést, amellyel Tosca megölte Scarpiát. Ekkor, a gyilkosság tényét megértve határozzák el a nómenklatúra-váltást a menekülés helyett. A harmadik felvonás zárójelenetébe már mint az új dinasztia tagja lép be ikonikus zöld ruhájában bátyja oldalán, és ott szalutál köztük a kisfiú is a katonáknak. (Egy másik kommunista államban, Észak-Koreában ezen senki sem lepődne meg, az európai és szovjet elvbarátaikkal ellentétben ott mindig is szempont volt a dinasztikus irány.)

Ókovács Szilveszter főigazgató, rendező és Ádám Zsuzsanna címszereplő a két felvonás közötti szünetben Giaccomo Puccini Tosca című operájának próbájánForrás: MTI/Szigetváry Zsolt

Drága Néném, jövő héten, amikor az idei Tosca-sorozat is befejeződik (már csak az aznapi állóhelyek vannak rá…), az utolsó apró megjegyzésekkel, utalásokkal szolgálok majd Kegyednek. Remélem, nem mítosztalanításnak, hanem hasznos egyszeri röntgenfelvételekként értékeli ezeket.

 

Zsdú átvéta, kák szálávej létá.

 

Szilveszter

2022. október 4.