Végignézte, ahogy élve elég a saját testvére

Vegyünk egy regényt, filmet, vagy operaelőadást. Olvassuk, nézzük, ahogy az író vagy rendező elmesél egy történetet, elmondja a véleményét valami számára fontosról, és tetszik vagy sem, de érezzük, hogy azt mondja, amit gondol. Aztán a végén, az utolsó oldalakon, percekben vagy jelenetekben minden ki- és felfordul, és a befejezés nem más, mint az előzményekből egyáltalán nem következő, sőt, annak néha ellentmondó, kötelező propaganda. De miért van erre szükség? Hát, hogy kiadják a könyvét, hogy megrendezhesse a filmet vagy előadást. Példák a liberális véleményterror művészet-torzító hatására a közelmúltból.

Az első mondat megszületésének kínjához valószínűleg csak az utolsó pont kitételéé mérhető, ismeri ezt a keserves tapasztalatot mindenki, aki valaha is megírt egy fogalmazást irodalomórára. Egyszerűbben: bár először úgy tűnhet, elkezdeni nehezebb az írást, a végére érve aztán ott a még nagyobb feladat: megtalálni azokat a befejező szavakat, amelyek elég hosszú visszhangot keltenek és emlékezetessé teszik a mű egészét. (Bár az is lehet, hogy mindig éppen az a súlyosabb probléma, amit még nem sikerült megoldani.)

Ha szabad egy elfogult megjegyzést tennem, a befejezés talán többet elárul az író nagyságáról, mint a kezdés. Amivel nem azt akarom mondani, hogy utóbbi nem fontos, sőt, általában már az első oldalból kiderül, hogy irodalmat vagy valami mást tart-e az ember a kezében. De egy fantáziátlan, semmitmondó vagy kifejezetten rossz befejezés tönkreteszi az egész művet, induljon bármilyen jól. Egy igazán jó befejezés pedig visszamenőleg is képes – mondjuk úgy – felemelni. Salman Rushdie Talpa alatt a föld című, magyar kiadásában majdnem kilencszáz oldalas regényét olvasva például már úgy a kétharmadánál aggódni kezdtem, hogy vajon le tudja-e zárni ezt a remekművet úgy, hogy ne „essen" a vége. Elárulom: sikerült, olyan tökéletesen, amiért megéri elolvasni a három átlagos regényt kiadó szöveget.

Egy másik, sokkal rövidebb, de egyáltalán nem könnyű regény a Lotte Weimarban. Thomas Mann persze azért minden idők egyik legnagyobb írója, mert képes olyan utolsó mondatot leírni, amely egyszerre gyönyörű, szellemes és bölcs.

Mihail Bulgakov pedig legismertebb regényében, A Mester és Margaritában odáig megy, hogy a Mester, aki maga is író – regény a regényben –, a majdani utolsó mondatot találja ki először. El is olvashatjuk jó párszor, mire a végére érve kiderül, hogy tényleg, ezek lettek magának A Mester és Margaritának is az utolsó szavai. Egy zseniális írónál persze ez sem csökkenti a hatást, sőt.

Részlet az Athéné (Athena) című filmből Forrás: Youtube - Netflix

Hasonlóképpen katarzist vagy rossz esetben csalódást tud okozni egy film vagy előadás befejezése is. Tavaly halt meg az egyik legnagyobb operarendező, Graham Wick, aki a berlini Deutsche Operben rendezett egy Trisztán és Izoldát, amely őszintén szólva nem tetszett. Láttam a rendező keze munkáját, a gondolatot, csak éppen érzelmeket nem. Egy modern, látványos rendezés volt, olyan hideg, mint kint az idő – kora tavaszi hideg májusban –, totális ellentéte volt a világ egyik legszebb zenéjének, amelyben több érzelem van, mint más zeneszerzőknél a teljes életműben, csak éppen annyira lefojtva, hogy nem csoda, ha a végén felrobban. Ez a zene igazolja Izolda szerelmi halálát, amelynek dramaturgiailag semmi, de semmi indoka nincs – sem gyilkosság, sem öngyilkosság, sem betegség áldozata nem lesz –, nem túlzás azt mondani, hogy a zenébe hal bele. Wagner egészen szélsőséges módon kitágította a zene szerepét: nemcsak az énekszólamokkal tette egyenértékűvé a zenekart, de az általuk játszott zenének cselekményformáló funkciót is adott, vagyis bizonyos dolgok nem a színpadon vagy az elmondott szöveg által, hanem a zenében történnek meg.

Mint kiderült, Graham Wick rendezése tökéletesen követte a Trisztán és Izolda zenei dramaturgiáját, , az érzelemmentes első két felvonás éppen ezt a robbanást készítette elő, és utolsó jelenet váratlanul olyan felfokozott érzelmi hatást váltott ki a nézőkből, hogy csak kevesen bírták ki könnyek nélkül.

A Netflix szeptember 23-án bemutatott francia (propaganda)dráma részlete Forrás: Youtube - Netflix

Egy másik műfajból pedig álljon itt példaként egy közepesen sikerült francia film, a magyar címe Elemi szerelem volt, Sophie Marceau és Francois Cluzet a főszereplői ennek a romantikus valaminek – vígjátéknak happy end híján nem nevezném, drámának pedig nem eléggé súlyos. A főszereplők megismerik egymást egy partin, fokozatosan egymásba szeretnek, csakhogy a férfinek családja van, és nemhogy elhagyni nem képes őket, de annyira tisztességes, hogy megcsalni sem akarja a feleségét, a nő pedig annyira tisztességes, hogy nem erőlteti, így aztán a viszonyuk zsákutcába jut és szakítanak. Majd a végén jön egy felirat arról, hogy véget érni csak olyasmi tud, ami elkezdődött. A Paolo Coelho ostobaságait idéző mondat után viszont megismétlődik az első jelenet, Elsa és Pierre találkozása, csakhogy ezúttal a sikeres írónőt a menedzsere elrángatja interjút adni, és így pár közhelyes mondat után többé nem is találkoznak. Ezzel szerencsésen új értelmet nyer a korábbi szűk másfél óra.

Egy nemrég bemutatott, szintén francia film ezzel éppen ellenkező úton viszi végig a nézőit. Az Athena rendezője Romain Gavras, Costa Gavras Oscar-díjas rendező fia. Az apa egy tagadhatatlanul jól megcsinált, politikai krimiért kapta meg a legfontosabb filmes díjat, a címe Z, avagy egy politikai gyilkosság anatómiája, egy jobboldali diktatúráról szóló, egyértelműen baloldali történet. De többször feldolgozta a holokauszt és a zsidók deportálásának témáját is, illetve készített egy filmet a cseh Rajk-pernek is nevezett koncepciós eljárásról. Ezeket így együtt ma lehetetlen egyetlen életműben elképzelni, mert a valaha hagyományos politikai címkék – jobboldali, baloldali, liberális – teljesen mást jelentenek, más értékeket képviselnek, más múltbeli vagy aktuális eseményeket sajátítanak ki velük. Tény: az apa jelentős művész.

Az Athena a mai liberális világ egyik legkedvesebb témáját választotta, a bevándorlók és a hatalom harcát. A fiúra nyilvánvalóan hatott az apa politikai érdeklődése, harmadik filmjében kegyetlen képekkel mutatja be Franciaország egyik legégetőbb problémáját, a párhuzamos muszlim társadalmat. A forgatókönyvet közösen írták Ladj Ly-vel, aki rendezett egy nagyon hasonló filmet Nyomorultak címmel, egyes vélemények szerint az Athena ennek a folytatása.

Ladj Ly egyébként szalafista, vagyis szélsőséges muszlim, aki börtönbe került, mert megkínzott egy párt, amiért – szerinte – megszegték a muszlim törvényeket. Aztán nemrég indult egy második eljárás is ellene, az már egyszerű köztörvényes bűnözés, sikkasztás miatt. Mindezek ellenére idén (abszurd módon) ott ülhetett a cannes-i filmfesztivál zsűrijében, merthogy Ladj Ly nagy kedvence a szélsőséges liberálisoknak, lévén BLM-aktivista, aki rendszeresen részt vesz rendőrellenes tüntetéseken, a Nyomorultak témája pedig a rendőrség és a külvárosban élő migránsok harca.

A Netflixen látható Athéné címfű film részlete Forrás: Youtube - Netflix

Előbbiek persze az agresszorok és utóbbiak a (propaganda szerint) joggal agresszív, elnyomott lázadók. A rendőrök alig jobbak a bűnözőknél, korruptak és ok nélkül erőszakosak. Igaz, tankkal sem mernek bemenni bizonyos városrészekbe, ahol az imámok diktálják a törvényeket és saját „rendőrségükkel" érvényt is szereznek azoknak. A feszültség egyre nő, a Nyomorultak utolsó képén egy arab származású tinédzser áll a kezében égő molotov-koktéllal, vele szemben a főszereplő rendőr, aki ráfogja a fegyverét, és itt a vége, nem tudjuk, hogyan oldódik meg mindez. Az Athéna elején ezek a migráns családból származó tinédzserek már háborút indítanak a rendőrség ellen: megrohamozzák a kerüli kapitányságot, rendőröket vernek – ölnek? – meg a munkahelyükön, végül mindent felgyújtanak és elrabolnak egy fegyverekkel teli páncélszekrényt meg több rendőrautót. Így térnek vissza a külvárosi gettóba, amelynek neve Athéna. A zavargásokat kiváltó ok is hasonló a két filmben: rendőrök bántanak egy arab gyereket. Az Athénában ez is brutálisabb: az interneten terjedő videón rendőrruhás férfiak agyonvernek egy kisfiút.

Már ezzel az alapszituációval is van két óriási probléma. Egyrészt a rendező mintha fenyegetne: ez vár rátok, ha továbbra nem bántok jól a migránsokkal. Tisztázzuk: gyereket megölni az elképzelhető legnagyobb bűn, amelyet a társadalomnak meg kell torolni, és egyébként meg is teszi. Ha hagyják. Csakhogy, és ez a második, jóval nagyobb gond: a muszlim párhuzamos társadalom nem ismeri el a befogadó ország jogi és rendfenttartó rendszerét. A bevándorlók sokadik generációjának nagy része is elutasítja a hivatalos államrendet, államot akarnak az államban, ahol a saját törvényeik szerint élnek, ahol az imámok mondják meg, hogy mit lehet és mit nem, és a vallási előírásoknak a saját rendőrségük szerez érvényt. Az Athénában – és a Nyomorultakban – fel sem merül a kérdés, hogy ez normális dolog vagy komplett elmebaj. Legfeljebb csak az, hogyan kellene például a rendőrségnek és az imámoknak együttműködni. Gavras korántsem állítja, hogy a gettóba tömörült bevándorlók angyalkák, de a konfliktust kiváltó szituációban rendőrök ölnek meg egy gyereket, és mivel műalkotásról beszélünk, ennek szimbolikus jelentése van: a migránsok az ártatlanok, és alapvetően a rendőrök, vagyis a társadalom tehet a konfliktusokról, mert az erőszak erőszakot szül.

Az egyik legnagyobb élő francia filozófus-esszéíró, Eric Zemmour szerint az Athena azért káros és tisztességtelen, mert valójában egy baloldali propaganda-termék, amely akár nevetséges is lehetne, ha nem biztatna erőszakra azok ellen, akik éppen a rendet próbálják fenttartani a rendelkezésükre álló igen csekély eszközzel. Mint a Nyomorultakból kiderül: a járőröknél csak hanggránát, gumilövedékes fegyver és gumibot van, ezekkel kellene magukat megvédeni például az általában felfegyverzett kábítószerkereskedő bandáktól.

Ha ezek után azt gondolnánk, hogy a baloldali kritika imádta a filmet, tévedünk, szerintük a film „tisztességtelen és rossz", és „politikailag következetlen". Véleményük amúgy csak azért érdekes, mert jól tükrözik a liberális világ álláspontját. Nyávogásuk oka, hogy Gavras szerintük meglehetősen negatív képet fest hőseiről, például alig tudnak beszélni, a néző nem érti őket, mert csak káromkodnak és bömbölnek. Az erőszakot viszont rendkívül naturalista módon ábrázolják a filmbeli hosszú snittek – nem a rendőrök, hanem a migránsok erőszakosságát, amely messze túlmegy azon a határon, hogy jogosnak vagy szimpatikusnak lehetne nevezni. Ez a rendező legfőbb bűne, hogy polgárháborús helyzetet kirobbantó fiatalok ábrázolásakor - nevetséges kifejezésükkel - „a szélsőjobb rémképét" viszi vászonra. Egy másik kritika szerint Athena a külváros, ahogy azt egy burzsoá elképzeli. Röviden: a film a baloldal ízlésének nem felel meg, mert nem azonosul eléggé a migránsokkal.

Az Athéné című film részlete Forrás: Youtube - Netflix

Pedig Gavras mindent megtesz, hogy megfeleljen ennek az ízlésnek, amit a leginkább a film befejezése bizonyít. A rendezőnek végső soron állást kellene foglalnia valamelyik tábor igaza mellett, ahogy Ladj Ly megtette már a címadással is: a Nyomorultak, Victor Hugo remekművének, egy francia kulturális jelképnek a címét felhasználva azonosítja a migránsokat az ipari forradalom korának kizsákmányolt szegényeivel. A párhuzam minimum vitatható.

Gavras ennél gyávább, bár abszolút nem áll a francia államrend mellé, nem áll száz százalékig a felkelők mellé sem, hanem bemenekül a legközhelyesebb baloldali hazugság mögé: az arab gyereket rendőrnek öltözött neonácik, szkinhedek vagy hasonlók ölik meg. Provokációról van szó, amelynek mindkét, összeugrasztott fél az áldozata. A baloldal évtizedek óta nem tud mást kitalálni, mint hogy minden rosszért a szélsőjobb a felelős, azzal a kiegészítéssel, hogy majd ők megmondják, ki a szélsőjobboldali.

Ezzel a végtelenül tisztességtelen „megoldással" az a legnagyobb baj, hogy szimplán hazugság. Nyilván minden korban és minden társadalomban vannak rasszista csoportok, amelyek alkalmasint rá is támadnak az általuk megbélyegzett emberekre, ilyenkor a rendőrök dolga elfogni és a bíróságoké megbüntetni őket, a társadalomé pedig, hogy ne toleráljon semmilyen rasszizmust. De hogy neonácik ördögi ármánykodása lenne a migránsokkal kapcsolatos minden probléma eredete – hiszen ahogy már utaltam rá, egy filmben minden szimbolikusan értendő –, az hazug és ostoba gondolat.

Ráadásul még azt is tönkreteszi, ami a filmben értékelhető lenne, vagyis az antik párhuzamot. A névadás a görög mítoszokra és tragédiákra utal, és arra, hogy a forgatókönyv-írók Arisztotelész Poétikájának egyik legismertebb tételét vették elő, amikor nekiláttak a munkának: a tragédia félelmet és szánalmat keltő cselekményét úgy a legegyszerűbb megalkotni, ha „baráti vagy rokoni viszonyokon belül megy végbe a szenvedés – mint például ha testvér a testvért...megöli" (Sarkady János fordítása). A film ugyanis négy testvér drámai történetét mondja el. A legkisebb az állítólagos rendőrterror áldozata, 16 éves bátyja, Karim vezeti a felkelést. A következő, fiatal felnőtt Abdul katona, a rend oldalán áll, és a sajtótájékoztatón a rendőrök mellett. A legidősebb fiú, Mourad pedig drogkereskedő és semmi nem számít neki, csak az üzlet.

Lapozzon, a cikk a következő oldalon folytatódik!