Ifjú barbárok: Döbbenten nézzük a csodát

Vágólapra másolva!

Egy anekdota szerint Vaszilij Kandinszkij orosz absztrakt festő egy alkalommal belépett müncheni műtermébe, és megpillantotta a legcsodálatosabb festményt, amelyet valaha látott. Döbbenten nézte, fogalma sem volt, kinek az alkotása lehet, és hogyan került oda. Aztán közelebb lépve rájött, hogy egyik saját, fejjel lefelé felakasztott képét nézte olyan megbűvölten. Ekkor így kiáltott: minden lehetséges.

Kiss Virág

Vágólapra másolva!

színház Kolozsvár ifj. Vidnyánszky Attila

Aztán az is lehetséges, hogy egy történetet, amely Nagyszentmiklóstól a legtávolabbi létező galaxisig, időben pedig Bartók hároméves korától mondjuk máig játszódik, egy szobányi méretű színpadon adjanak elő. Pontosabban, egy szoba sarkában. Nincs is nagyon más a színen, mint két duplaszárnyú, fehér ajtó a fehér falakon, amelyeken át időnként be- (vagy ki-) látni két másik szobába. Máskor viszont bezárják, sőt beszögezik, kinyitni tilos, ez a hely a Kékszakállú vára is. De aztán csak kinyílnak, és ki-be rohangál rajtuk két világháború, a népzenegyűjtő körutak, és az emigráció minden szereplője, nem beszélve arról a tárgyalásról, amelyet sosem tartottak meg, a két zsenit mégis elítélték.

Mert ha lehetséges, hogy a politika hazaárulónak, csalónak, a pályatársaik meg a sajtó pedig barbároknak nevezték Bartókot és Kodályt, amiért újrafelfedezték és a kor számára feldolgozták, a legmagasabb művészet szintjére emelték a magyar népzenét – „adjunk rá ruhát, ha már behoztuk a mezőről a városba" –, akkor az is lehetséges, hogy mindez megismétlődik (a szereplők körbeértek a díszletben). Ma már nemhogy nem-felfedezni, de elfelejteni akarják ezt a kincset, és aminek a szimbóluma: a nemzeti kultúrát, hagyományt és önazonosságot. Mindazt, amit Bartók és Kodály is fontosnak tartott, amiért vállalkoztak a népdalgyűjtés végtelenül nehéz feladatára, a fáradságos és sokszor meddő utazásokra, mert hittek benne, hogy végül sikerül megtalálniuk az autentikus, ősi magyar zenét, aminek a századfordulón már híre sem volt, ezért hitték a cigányzenét vagy a népies műdalokat népzenének.

Az előadásbeli tárgyaláson Bartók nemcsak saját korának ostoba és előítéletes politikusaihoz és közvéleményéhez szól, hanem a jövendőbeli cancel culture előfutáraihoz is. Így kapcsolódik össze – mondjuk úgy – múlt és jelen. Bartók és Kodály megmentette a népzenét és a népi kultúra jelentős részét a teljes feledéstől, most viszont a nemzeti identitást mint valami túlhaladott, veszélyes dolgot kiátkozó liberális mainstream fenyegeti újra nemcsak a magyar, de mindenféle nemzeti kultúrát. A mostanában sokat emlegetett idézet, a „végképp eltörölni" nem véletlenül az Internacionálé része: az inter-nacionalista, nemzetek közti és fölötti, vagyis semmiképpen nem-nemzeti gondolkodás meg akarja haladni a nemzetit. Módszere, a múlt meghamisítása és a saját értékrendbe nem illő kulturális „termékek" – alkotások – be- és kitiltása, amelynek népmesétől Shakespeare-ig bármi és bárki áldozatul eshet és esik is, egyre nagyobb számban.

Pedig csak aki nemzetben gondolkozik, és értéknek tartja a saját nemzeti hovatartozását, fogja tisztelni a másik nemzet kultúráját is. Bartók, akit saját bevallása szerint a „személyes és nemzeti önazonosság új tartalmainak keresése" indított el megkeresni a magyar népzenét, Kodállyal együtt gyűjtött mindenféle más zenét is a szomszéd népektől az arabon át az afrikai törzsekig. Vagyis tulajdonképpen megteremtették az összehasonlító népzenekutatást, arra az egyszerű felismerésre alapozva, hogy a saját karaktert a többihez képest lehet azonosítani. És Bartók szerint még az is lehetséges, hogy a zene megteremti a „népek testvérré válását". Szó sincs tehát nemzeti elfogultságról vagy bezárkózásról, sőt.

Ennek megfelelően szól az előadás során rengeteg stílusból és korból származó zene, Strausstól R'nB'-ig tényleg minden, felvételről is, de szerencsére a Tokos együttes előadásában jórészt mégis élőben. Az igazi, össztáncházi élményre azonban jócskán várni kell, ez is mutatja, mennyire nehéz volt – és döcögősen indult – a népdalgyűjtés. Mert például gyűjtők, B., K. és az „alanyok" alig-alig értették egymást. Az előadás végig a drámai és a humoros, néha már groteszk szituációk között egyensúlyoz, ilyenek például a gyűjtést felelevenítő jelenetek, amelyek közt van, amelyik szívbe markoló, és van, amelyiken könnyesre röhögte magát a közönség, például amikor Kodály egy szót nem ért a parasztasszony válaszaiból. Ennél a jelenetnél – meg még néhány másiknál – nem is készült fordítás (a nemzetközi fesztiválon angolul olvashatók a szövegek a kivetítőkön), csak annyit írtak ki, hogy improvizáció. Vagyis, nincs két egyforma előadás.

Lehetséges, hogy Bartók, aki olyan érzékeny volt, hogy képtelen a nácik által uralt Európában maradni, emiatt az érzékenység miatt nem tudott viszont másutt élni. Halála egészen egyszerűen „történik" meg a színpadon: a Hang bejelenti, hogy B. meghal, és ezek után a színésznő bemászik egy kartondobozba. De aztán kibújik, hiszen menni kell meghajolni. Na, nem az előadás, hanem a koncert végén. A halál még nem a vége.

A vége amúgy ugyanaz, mint az eleje, reszelős hang „regöl", miközben B. és K., a két barbár beszögezik az ajtót vagy koporsót. De a másikon bejön a táncoslány, aki a kezét kölcsönözte Bartóknak, és kivezeti a halott zeneszerzőt. Nem tudjuk ki ő, talán a szerelem, talán a halál, én azt gondoltam, a zene, mert B. megörült a láttán. Amikor kimennek, csend lesz, de ez nem baj. Ugyanis akiről a regölés szól, túlélheti a saját halálát is. Lehetséges.